Prágai Magyar Hirlap, 1925. február (4. évfolyam, 26-48 / 769-791. szám)

1925-02-01 / 26. (769.) szám

Vasárnap, február !. 3 Rettenetes csecsemőgyilkosság Ekeiben Aki szülés közben ölte meg gyermekét — Saját tudósítónktól — Hatalmas tüntető népgyűlés Losoncon az elviselhetetlen adók ellen (x) Losonc, január 31. (Saját tudósítónk távirati jelentése.) Lo­sonc város őslakos polgársága tegnap dél­előtt hatalmas tüntető népgyülést rendezett, amelyen tiltakozott az adóknak elviselhetet­len nagysága és a harmadosztályú adókivetö bizottság sérelmes összeállítása ellen. A nagygyűlést az iparosok és kereskedők testületé rendezte és azon több, mint kétezer ember vett részt. A rendkívül elkeseredett hangú népgyiilés szónokai Viíovszky József iparos, Oppenheimer Ferenc dr. ügyvéd és Halmi León főtitkár voltak. A gyűlés délelőtt tizenegy órától tizenkét óráig tartott és ez idő alatt a rokonérzés megnyilatkozása­képpen a város valamennyi üzlete zárva volt és a gyárakban és miihelyekben is szü­netelt a munka. A demonstráció egyenesen megdöbbentően nagyszabású volt. Váratlan fordulat a berlini kéj gyilkosságban Berlin, január 31. Jelentettük, hogy egy tűzoltó az Arns- walder-téren egy bokorban reggel halva ta­lált egy fiatal lányt, aki kéjgyilkosság áldo­zata lett. A nyomok Eugen Gantner diákhoz vezettek, akit napokon át vallattak. Gantner- nek sikerült alibit igazolnia s ezért megszün­tették ellene az eljárást. A vizsgálatot uj ala­pon kellett megkezdeni és mindezideig nem sikerült az igazi gyilkos nyomára jutni. Ami a gyilkosságot magát illeti, biztosra vehető, hogy az áldozat nem félkettö és kettő között tartózkodott az Arnswalder-téren, hanem csak hat órakor hajnalban ment haza. Újabb nyomok szerint ebben az időben történt a gyilkosság- Érdekes, hogy utólag miképpen állapították meg ezt az időpontot. A leányt a kéjgyilkos megfojtotta és a rászáradt jellegzetes hab még friss volt. Ebből állapították meg azt, hogy a gyil­kosság időpontja és aközött az időpont kö- mikor a hullát megtalálták, csak kevés idő telhetett el. Továbbá egy asszony is je­lentkezett a rendőrségen és elmondta, hogy röviddel hat óra előtt az Arnswaiter-térről segélykiáltást hallott- Mások hat óra felé egy férfit láttak egy bokorból előtűnni és egy mellékutcába elrohanni. Mivel a gyilkos áldo­zatát éjjeli félkettőkor szólította meg, felte­hető. hogy reggel hatig nem tartózkodott vele az Arnswalder-téren, hanem valószínűen egy mulatóhelyre vitte. Mindezideig a leány nyakláncát és kézi­táskáját nem tudták megtalálni, pedig je­lentkezett egy ember, akinek a gyilkos megvételre ajánlotta föl. Csak most jöttek arra a gondolatra, hogy az asszonytól, akinél a meggyilkolt leány szolgált, elkérjék a nyaklánc és a kézitáska rajzát és ezen az alapon tii nyomozási indítsanak. Komárom, január 31. A mai gyilkosságoktól terhelt napok at­moszférájában is szörnyűséges csecsemő- gyilkosság hire érkezik a Komáromhoz kö­zel fekvő csallóközi Ekel községből. Szabó Károlyné született Zerly Hona ekeli asszony minden órában várta a szülés lezajlását. A tudós asszony azonnal odaérkezett és végez­te hivatásos teendőit, amikor a konyhába ment ki meleg vízért. Az erdélyi protestáns egyházaknak el­nyomása és üldöztetése már öt évvel ezelőtt felkeltette az egész vi'lág protestánsainak részvétét és érdeklődését. És a protestáns vallási szolidaritás egy fényes és impozáns megnyilatkozása volt az a gyűlés, melyet 1921-ben Newyorkban tartott a Keleteurópai Vallási Kisebbségek Védelmére Alakult Bi­zottság. A protestánsoknak ez a már megnyilvá­nult szolidaritása ad rendkívüli súlyt annak a körülménynek, hogy ez év junius havában tartja nagygyűlését Rimaszombat, január 31. Gyakran eljárok egy városvégi kis utcá­ba, ahová még nem jutott el az utca kultú­rája: a járda. Két oldalán a kiöntözött mo­sogató-lé pocsolyásodik a szivárvány min­den színében. Söpörni is csak a szabadjára hagyott vén Rima szokott úgy hóolvadáskor és nyaranta. No néha az ősz is munkára ser­kenti s a;kkor olyan alapos takarítást csinál, hogy még a pincékből is kitakarítja a télire eltett holmit. Ki hinné, hogy ennek az elha­gyott kis utcának egy kicsiny házában a het­venes évek kultúrájának valóságos tárháza van. Régi idők emlékei, régi örömök, régi küzdelmek, régi dicsőségek tanúi. Dedikált fényképei azoknak, akik a hetvenes évek ma­gyar kultúráját ácsolták s egy élő, akinek beszédes társai ezek a drága emlékek­Fehérhaju matróna, kinek fejét Jókai keze nem egyszer megsimogatta. Szép, ezüs­tös fejét az ölembe hajtja s amint beszél a szoba félhomályában, a képek megelevened­ve lépnek ki rámáikból s elmúlt idők vará­zsával fogják meg a lelkem. — Simogasd meg a fejemet; itt, itt si­mogatta Jókai is s úgy mondta: „a nagyapá­tok vagyok.*4 Az uramat homlokon csókolta, mikor első könyve megjelent. A szeme csak Mire azonban visszatért borzalmas látvány tárult a szemei elé: a félig világra jött csecsemő egy konyhakés­sel a vállától valósággal ketté volt szelve, és igy jött a napvilágra. A nyomozás megindult abban az irány­ban, hogy a szörnyű gyilkosság hogyan tör­tént. Igen valószínű, hogy az anya önkívületi állapotában, teljesen beszámíthatatlan álla­potban követte el borzalmas tettét. A napokban érkezett meg Angliából a magyar református egyházaknak a konferen­ciára szóló meghívása, mely hat hivatalos delegátus kiküldését Kéri. A jugoszláviai re­formátus egyházak részéről egy, a csehszlovák részről ugyancsak egy, mig az erdélyi református egyházak részé­ről két delegátus fog a nagygyűlésen részt venni. A konferencia egyik főtárgya azoknak a sérelmeknek a megvizsgálása és megtár gyalása, amelyek az utódállamokban a refor­mátus egyházakat érik és szabadságukat kor­látozzák. úgy sugárzott, ölelgette. Az én szemem pe­dig tele lett könnyel a boldogságtól Akkor választották be az uramat a Petőfi Társa­ságba. Szerették mindenütt. Mi lehetett vol­na belőle, ha otthon maradunk Pesten! Jókai, Pósa, Szana Tamás, Margitai. De nem akart ottmaradni. Akkor még csak Pesten élhetett az ilyen ember, a vidék megölt minden te­hetséget; a szülőváros meg egyenesen agyombunkózta. Talán én sem vesztem vol­na el egészen így- A novelláimat, verseimet a Kisfaludy-, a Petőfi Társaság ülésem ol­vasták fel. Az otthonunk minden akkor élő Írónak otthona volt. Jókai nem járt emberek közé, ő mindig csak dolgozott, mégis — pa­naszkodva mondta: „Édes kis húgom, nem lehet ebből megélni.** 500 forintot kapott egy- egy nagy regényéért, mennyit kellett ezért dolgoznia! — Micsoda élet volt az, Istenem! Elhallgatott. Már csak a kályhából ki­csillanó lángocskák fénye világította meg a szobát. Magyar irók tragédiájának fekete árnyékai meredtek elénk- Jeltelen, elfelejtett sírok, melyekre csak a szomorú fűz vagy örökzöld fenyők vetnek jótékony árnyékot, jelezve, hogy alattuk egy nagy szív porlad. Megint simogatásra mozdult a kezem. Az ezüstszálak puha selyme csillogott az uj- jaim alatt s a szememből egy könnycsepp hullt rá. — Ne sírj, kislányom, ilyen az élet. Min­dig ilyen volt és mindig ilyen lesz. Valami vigasztalót nyújt azért mindig- Ha igy simo­gatod a fejem, úgy megnyugszom. Kérlek, ne hagyj el. így vigasztaltam meg Jókait is. mikor utoljára nála voltam. Az uram küldött fel hozzá valami üzenettel. Nagyon nehezen tudtam hozzá bejutni. Most is előttem áll. amint elém jött az ajtóig örökös slafrokjában- Megfogta a kezemet, bevezetett, leültetett. „Hogy vannak? Hogy van Józsi? Mondja meg, hogy ne hagyja magát!** Azután köny- nyes lett a kék szeme, megölelt s olyan vég­telen szomorúsággal nézett rám. „Látja, mi lett belőlem, kis húgom? Nem vagyok senki, semmi. Régi jó barátaim kitérnek előlem, nem merek az utcára menni. Senki, senki sem vagyok-** És én vigasztaltam: „Nagyon téved- Pest csak egy kis sziget s hegy itt hogy bánnak önnel, az nem irányadó. Én vidékről jövök s az egész magyarság érzését hozom, amelynek bálványa, büszkesége Jó- kai.“ Lehajoltam a kezére, megcsókoltam. Hogy örült neki s többször, ismételten kér­dezte: „Igazán, igazán mondja ?“ Azután megsimogatta a fejemet utoljára. Többet nem láttam, ő elment, a többiek is, csak én ma­radtam itt s látod,hogy csúffá tett az élet! Nekik jó- Százfelé szaladt az utunk, az egyi­ké szomorúbb lett, mint a másiké, ök jól jártaik, de én?... Sokáig, sokáig ültünk még úgy. A csend minden szomorúságával ránkfeküdt s csak a lelkűnkbe hangzott vissza régi idők varázsos muzsikája- Olyan rosszul esett megmozdulni. Az Íróasztalhoz ment. Levette róla Jókai képét. A rámáját az a lelkében meghasonlott ember faragta, aki testi munkába akarta beleülni, oltogatni lelke alkotó tüzet. — Itt van, neked adom. őrizd, szeresd- A rámáját az uram csinálta. Ez a legkedve­sebb emlékem. Neked adom. Jókai maga adta nekem a képet, nézd meg, rá van Írva. Megreszkedtem. Megcsókoltam a hideg üveget, azután a kezet,, mely ilyen ajándé­kot adott. A lámpa világánál néztem -.. néz­tem, olvastam a megfakult Írást. Ez van rajta: „Bodon Józsefnének, Jókai Mór. Bu­dapest 1884 április 7-“ Azóta mindig nézem s ha úgy elmerülök a nézésébe, egészen elmosódik előttem a test, az emberiesség, melyet lekoptat az idő s csak a Jókai nagyságának, dicsőségének örök glóriája ragyog felém. És az elhagyott kis utcában egy szomo­rú, erőslelkü szép matróna álmodozik a múlt­ról, gondolkozik elfelejtett emberek szomorú sorsán, mely senkinek sem olyan szomorú, mint neki és várja... várja a megváltást. Holéczyné J. Ilona. — (Bodnár szenátor immunitása.) Ung- várról jelentik: A hrusovai csendőrség teg­nap házkutatást tartott Bodnár kommunista szenátor lakásán — vizsgálóbírói végzés nél­kül. A házkutatást elrendelő főszolgabíró el­len — immunitásáníak megsértése címén — a szenátor panaszt emelt a szenátus elnökségé­nél; de megindította a vizsgálatot a kormány­zóság is. A Reformátusok Világszövetsége júniusban foglal­kozni fog a csehszlovákiai reformátusok sérelmeivel — A P. M. H. eredeti értesülése Prága, január 31. Angliában, Cardifíban, a Világ Reformá­tusainak Szövetséce. Jókai képét adta nekem egy asszony, akiben Jókai szent emléke él — A P. M. H. munkatár sának eredeti riportja — Szveti (részvéttel): őszintén sajná­lom, hogy most felszakitottam ezt a sebet, édes öregem. Ha tudtam volna . . . Férj (legyint, keserűen): Mindegy. Bátran beszélhetsz róla. Úgyis folyton ez jár az eszemben — igazán mindegy, hogy beszé­lek róla, vagy hallgatok. Szveti: Ejnye, ejnye —• és ennyire hatott rád a válás? Szegény barátom! Férj (indulattal): Szvetikém — nem tu­dod mennyit szenvedtem azóta! (Eltakarja az arcát.) Szveti (részvéttel): Beszélj Lajcsikéin — jót fog tenni neked, ha kiöntheted a szived egy régi barátnak. Eérj: Mit beszéljek? Láthatod, hogy egészen megváltoztam. Hol vannak azok a szép időik, amikor annyit nevettünk együtt. (Sóhajt.) Akkor még boldog ember voltam! Szveti (vigasztalóan): No, no. 31 fog múlni. Férj (fájdalmasan): Soha. Szveti: Ugyan . . . Egy asszony miatt! ... ha nem bírod ki nélküle, még megtalálhatjátok egymást ... Jó, hogy itt vagyok . . . majd kibékitlek benneteket . . . Férj (szenvedéllyel): Bennünket, soha... Az a nő meghalt számomra! Szveti (szünet után): Meghalt? Férj (lehorgasztja fejét). Szveti (szünet után komolyan): Az más. Akkor jobb, ha igyekszel elfelejteni. Férj: Igyekezni elfelejteni . . . Köny- nyen beszélhetsz . . El lehet felejteni öt év... öt évnek a . . . (elcsuklik a hangja). \ Szveti (szilárdan): El lehet felejteni. És el is kell felejteni. Egy igazi férfi tud felej­teni. Egy igazi férfi tud felejteni, ha akar . . . Férj (szavalva): Mit tudsz te arról, mit jelentenek az álmatlan éjszakák, felijedve minden percben egy illat emlékére, mintha kisértet járna a szobádban. Mit tudod, mit je­lent elhinni a hihetetlent, hogy elvesztettük minden reményünket, örömünket, vidámsá­gunkat — mindent, ami az életet jelentette számunkra! Hogy lehet elfelejteni azt, ami több volt mindannál, ami még jöhet . . . hogy volna mód rá elfelejteni. Szveti (határozottan): Van rá mód. Ha akad egy jóbarát, aki bebizonyítja neked, hogy semmit se vesztettél. Férj (egy pillanatra kizökken a szere­péből, csodálkozva): Hogy semrnit sem vesz­tettem? Szveti: Úgy van. Jól értetted. Aki be­bizonyítja, hogy semmit se vesztettél — mert nem vesztheti el az ember azt, ami nem is volt az öve. Férj (egészen kiesve a szerepéből): Mit beszélsz, kérlek aíássan? Szveti: Azt, amit kötelesség most már elmondani, hogy megvigasztaljalak. (Szünet után.) Én régen tudtam, hogy az az asszony nem érdemelt meg téged. Férj (kínosan): No már megbocsáss. Szveti (egyszerűen): Örülök, hogy végre megmondhatom neked. Mi nagyon saj­náltunk téged. És mikor az imént megtud- ‘am a válást, a lelkemben szerencsét kíván­tam neked ... Férj: Szvetozár, megtiltom, hogy . . . Szveti (megveregeti a vállát): Tudom, hogy fáj, még utólag is fáj az ilyent megtud­ni. De azt akarom, hogy ha már szerencsére igy történt a dolog, gyógyulj ki egyazer- smindenkorra ennek az asszonynak még az emlékéből is. Mi nem akartunk szólni neked arról, amit mindenki tudott, hogy . . . Férj (hebegve): Szvetozár . . .meg­tiltom . . . Szveti (kérlelhetetlenül): . . . Hogy ez az asszony lépten-nyomon megcsalt té­ged, még mielőtt rájöttél az utolsó csalásá­ra. Férj: Mit . . . beszélsz . . .? (Leros- kad a székre.) Szveti: Igen, jobb, ha megtudod. Te olyan boldog voltál vele, nem akartam szólni! Férj (felugrik): Hazudsz! Vond vissza! Hazudsz! Bizonyítsd be! Szveti (részvéttel): Bizonyítsam be? Szegény barátom! . . . Hogy bizonyítsam be? Férj: Mondd meg, hogy kivel . . . Szveti: Kivel? (Vállat von.) Istenem, hát például . . . Férj: Például? Szveti: Például . . . (Elbizakadottar mosolyog.) Férj (megsemmisüUen, suttogva): Ve­led? Szveti: Velem. (Leroskad.) Férj (hajához kap. Szünet.) Szveti: Én nem követtem el árulást veled szemben. Olyan mindegy volt már, hi­szen eggyel több, vagy kevesebb, nem segí­tett rajtad . . . ő kezdett elcsábítani ... és én belementem a dologba, hogy tőrbecsal­jam és aztán kiadjam neked, hogy kiábrán­dítsalak. De mikor láttam . . . Férj (felugrik, torkonragadja): Bizo­nyítsd be! . . . Szveti (védekezik): No, no . . . mi az . . . megőrültél? . . . Eressz el . . . Na­gyon jó . . . most jut eszedbe botrányt csi- , nálni, utólag? . . . Ahelyett, hogy megkö­szönnéd . . . hogy meg akartalak vigasz­talni? Férj: Bizonyítsd be, mert leütlek! Szveti (mérgesen): Bizonyítsam be?... Hát persze, hogy bebizonyítsam! Nézze meg az ember! . . . Véletlenül szerencséd van... nálam van az a tárca, amibe eltettem egy le­velét . . . most legalább láthatod. (Keresgél tárcát vesz elő, tárcából levelet.) Férj (toporzékol): Ide vele . . . Szveti: Tessék ... Ha ebből se lá­tod . . . (Nyújtja a levelet.) Férj (elkapja a levelet, ki akarja bon­tani.) Feleség (átöltözve, mosolyogva): Jó­estét, Szvetozár! Szveti (mereven áll és néz, nem látni rajta se megdöbbenést, se egyebet.) Férj (leteszi a levelet, hogy lássa, mit fog szólni Szvetozár, maga mellé az asztalra. Szvetihez szilaj mozdulattal): Itt a felesé­gem . . . ismételd meg előtte, amit mondtál, mert . . . (fölemelt kézzel) mert különben... Feleség: Az istenért, mi az? . . . Még mindig ugratjátok egymást? Férj: Szép kis ugratás ... Ez az ur

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom