Prágai Magyar Hirlap, 1924. július (3. évfolyam, 146-172 / 594-620. szám)
1924-07-16 / 159. (607.) szám
Szerda, julius 16. tál elitéltek közül még mintegy 250 rab ül az ország fegyintézeteiben. Nemsokára ezeknek az ügye. is likvidálás alá kerül. Ügyüket a Kúria fogja felülvizsgálni, amelynek jogában áll majd az elitélteket föltételes szabadságra bocsátani. A szociáldemokrata párt újabb akcióra készül és azt akarja elérni, hogyr azok, akiket a Kúria nem bocsát föltételes szabadságra és kegyelmet sem nyernek', kimehessenek Oroszországba. A kormánynak az a fölfogása, hogy ennek az az akciónak nem fogja útját álíani. A kormány álláspontja egészen merev és szigorú azokkal az emigránsokkal szemben, akik a külföldön áilameilenes propagandát fejtettek ki. Ezeknek hazatéréséről vagy rtiegkegyelmezéséről szó sem lehet. Wiesbaáem levél A megszállott német víláglürdö — ina Wiesbaden, julius 15. Amióta Poincaré megbukott, sokkal emberségesebb a bánásmód a határon. Van-e a határőrök emberségessé változásában része Herriotnak, nem tudom, de bizonyos, hogy három hónap óta igen sokat javult a helyzet. Azelőtt a Farnkfurtből jövő utasnak ki kellett szállnia Höchst városka állomásán s rengeteg tolongás után újból kellett jegyét megváltani. Aztán futott a kocsihoz, mert jött a vámvizsgálat. Minden csomagot fenékig kiforgattak. Mire visszacsomagolt az ember, jött az útlevélvizsgálat, lassan, óraszám tartó. A vonat megállt, állt s csak az órákig tartó szekatúra után indulhatott tovább. Ma már Frankfurtban adnak jegyet Wiesbadenig, A vámörök végigszaladnak a vonaton,, megkérdezik az utastól, van-e elvá- molnívalója, de feleletet sem vár, fut tovább. Az útlevél-ellenőrző alig pillant rá az útlevélre s tiz perc múlva már indul a vonat tovább. Lám. egy kis jóakarattal sokezer embert lehet megkímélni a zaklatástól. Milyen szép is lenne az élet, ha az emberek jóakarattal lennének tele egymás iránt. Valamikor zsúfolt volt Wiesbaden vendégekkel. Szobát hónapokkal előbb kellett rendelni. Mennyire megváltozott ez a világ! A kurparkban, a Wilhelmstrassen sok idegen: — francia katonák, de vendég alig néhány lézeng itt. A szállókbatn négy pincér szolgál ki egy vendéget. A legnagyobb szállóban most huszonöt a vendég és százhatvan a kiszolgáló személyzet száma. A pin- cérek, szobaleányok, szolgák kaszinókat alakítottak a lépcsőházakból s örömtől ragyog 1 a szemük, ha egy vendég igénybe veszi szolgálataikat. Miből élnek a wiesbadeniek? Nem vesznek semmit, de lassanként eladnak mindent. Az üzletek árukkal zsúfoltak, de vevőt ritkaságnak se látnak. Minden üzletben 20—25 százalékos árengedményt adnak. A kereskedő örül, ha pénzt lát. Valamikor a legdrágább hely volt Wiesbaden, most a legolcsóbb. Kisebb szállók napi öt márkáért jó ellátást adnak, mig a nagy és előkelő szállókban 15 márkát fizetnek a napi penzióért. S mégis üres a város. A németek bojkottálják a megszállott fürdőket s hazafiságból tönkreteszik leghíresebb üdülőhelyeiket. Az arisztokrácia már nem megy Wiesbadenbe. Hiszen már nincsenek ott császárok, királyok, mit keresnének Wiesbadenben hát a mágnások. Wiesbaden lassan-íassan tönkremegy, az egész városban végeladás van. Herriot csak a vámvizsgálaton enyhített, de Wies- x badenre már nem gondolt. — Hát a maguk lakásába mindig beesik? — kérdezek be az esernyők alá. — Nem biz, uram! — feleli a családfő, — csak akkor, ha esik. Nem vicc ez, de szomorú akasztófahumor. A hatóság persze nem lakoltatja ki az életveszélyes, düledező házból a lakókat, mert nem tudja hová tenni őket. Egyébként is a városi magisztrátusnak legnagyobb gondja most, hogy a magyar-szlovák polgári iskolának szeptemberben megnyiló második osztályát hová helyezze el. Az idők szomorú jele, hogy a város megoldhatatlan problémája: egy iskolateremnek létesítése. A város iskolaépületét az állam nekvirálta el gimnáziuma számára s bár az uj gimnázium telkét már régen kijelölték, nem kezdenek hozzá az építkezéshez. Pedig a választások idején a munkanélkülieknek is beígérték a gimnázium épületének és a tisztviselőlakásoknak felépítését. A fényes Ígéretekben gazdagok azonban mindössze a vasutasoknak emeltek lakóházat, de ez az építkezés sem a lakás-, sem a munkanélküliség nyomorát nem enyhítette. A munkanélküliek nyomora elképzelhetetlen. Négy-öt hónapig hevertetik kérvényeiket s végül is elutasítják őket. Munka- alkalom egyáltalán nincs, a munkáskezek mindenütt lankadtam ölben hevernek. Azaz egy helyen lázas a munka: az adóhivatalban. Itt megfeszített erővel dolgoznak s folyton szaporítják a személyzetet. Igaza volt Hodzsa Milánnak, mikor a lévai városháza nagytermében kijelentette: „Mi ugyan a magyarokat nem óhajtottuk Cseh-Szlová- kiához csatolni, de ha már itt vannak, szeretjük őket." Ezt a szeretetet legjobban élvezzük az adókivetésnél, hol nekünk juttatják a legnagyobb részt az — a d ó b ó 1. De ennek a nagy szeretetnek egyéb téren is láthatjuk a jelét. Csak egy példáját éj magyar város nagy sze- retetének: 1915-ben a hadiszolgáltatási törvény alapján a katonai kincstár a város telkén fabarakkokat emeltetett- A háború lezajlott, a hadiszolgáltatásról szóló törvény hatályát veszítette s mindennek ellenére a barakkok még ott állnak a város telkén. Több mint egy év óta folyik a városi vezetőség akciója, hogy ezekből a barakkokból egyet inségla- kás céljára a lakásnélkülieknek megszerezzen a katonaságtól, de eredménytelen minden kérése. E kis séta után pihenjünk meg, tekintsünk fel a kéklő égre és a város piacára le- mosolygó szépséges zöld halmokra, talán elkergetik homlokunkról a gond ráncait. Mert nem mindig válik be az az olasz közmondás, mely azt mondja, hogy aki göröngyös utón jár, nem tekinthet az égre. Milyen lesz a világ huszonöt év múlva? Fantasztikus tervek, amelyek azonban valór a válhatnak — Gőzmozdony a múzeumban — A naponta öívenszer megjelenő újság Budapest, julius 15. Huszonöt év mindig nagy idő volt, de különösen nagy idő most, mikor a technika és a praktikus tudományok méríföldes mese- léptekkel rohannak, száguldanak előre és nincs megállás. Huszonöt esztendő múlva könnyen megváltozhat a világ képe, egy negyedszázad kell csak ahhoz és amit ma elérhetetlen mesevilágnak tartunk, már csak a múlt emléke lesz. A budapesti Ma Este cimü újság körkérdést intézett néhány budapesti technikai, tudományi és publicisztikai szak- telein télyliez, hogy milyennek képzeli huszonöt esztendő múlva a világot. A beérkezett válaszok közül néhányat mi is érdemesnek tartunk arra, hogy olvasóközönségünkkel megismertessük Az arany elveszti értékét Mihály Dénes, a zseniális feltaláló, a tele- phor mestere úgy vélte, hogy az elkövetkezendő huszonöt év meg fogja hozni az embereknek az érintkezés korlátlan lehetőségét minden távolságon keresztül és a rádió annyira fog fejlődni, hogy mindenki szem- és fülianuja lehet minden érdekes eseménynek anélkül, hogy a szobájából kimozdulna. A gőzmozdonyok múzeumba kerülnek és helyüket a földalatt villámsebességgel közlekedő villamosvasuíak fogják elfoglalni. Vonaton senki sem fog utazni. A helyi közlekedést aero-omnibuszokkal és aeroplánokkal fogják lebonyolítani. Az utcai közlekedést az utcán tovahaladó járdákkal fogják megkönnyíteni. Az építkezések a föld mélye felé fognak irányulni és a lépcsőket szakadatlanul cirkáló liftek fogják helyettesíteni. A technika szédületes fejlődése a háborúnak teljesen véget fog vetni, az arany pedig semmivel sem lesz értékesebb, mint a vas, vagy az acél, azaz csak fizikai sajátságai adnak majd neki becsértéket. Az eljövendő huszonöt esztendő meghozza annak a lehetőségét is, hogy az ember ura lehessen az időjárásnak. Nincs kizárva az sem, hogy sikerülni fog az érintkezést fölvenni az idegen csillagzatokon élő értelmes lényekkel is. Az emberek 130 évig fognak élni Hültl Hümér, az európai hiríi orvostanár úgy véli, hogy a legközelebbi negyedszázadban sikerülni fog elérni, hogy a betegségek ritkábbak lesznek. A fajfentartásból a meddővé tétel által fogják kirekeszteni azokat, akikről tudni lehet, hogy utódaik a társadalomnak csak terhet jelentenek. Megtalálják a rákbetegség gyógyszerét is. A sebész friss szerveket fog átültetni abba, akinek valamelyik darabja elromlott, mint ahogy az órás is pótolja az elkopott kereket vagy a törött rugót. Az orvosi tudomány nem fogja megtalálni a bölcsek kövét és nem fogja meghozni az embernek a halhatatlanságot, mert ami született, annak meg kell halnia, de elég, ha a tudomány meghozza azt, hogy az ember életének természetes határán túl, ami 120— 130 év lesz, tér vissza a nagy körforgásba. Brummer Ernő egyetemi tanársegéd azt hiszi, hogy a jövő hajtóereje az atomenergia lesz, ami Einstein tanárnak gyakorlati igazolása és tökéletesítése lesz. A technika hihetetlen s bármilyen anyagból azt állítjuk elő, ami kell. Szóval a táplálkozás is jelentékenyen leegyszerüsül. Szárnyakkal fogunk repülni Pályi Ede dr., a kitűnő publicista szerint huszonöt év múlva mindenkinek az előszobájában ott fog állni egy kis szárnyszerii készülék, amelyet magára ölt és amely oda fogja röpíteni, ahová akarja. A drótnélküli technika még nagyobb meglepetéseket ígér. Budapesten vagy más hidegebb tájakon télen úgy fognak fűteni, hogy a kályha egy fölvevő állomás lesz, amely közvetíteni fogja a Szaharában elhelyezett íütőközpontból a szükséges meleget. A fizika még keményebb feladatokat fog megoldani. El fogunk érkezni oda, hogy a pálmák vidéken íeszüreteük a banánt, felbontják vegyeíemeíre, a vegyi energiákat átalakítják elktromos energiákká, ezeket dróínólküli utón közvetítik hozzánk és mi egy fölvevő, iö’dofgozó és rekonstruáló gép utján ismét élvezhetjük a banánt éppen úgy, mint ha frissen szüretelnénk. Az államok a békéért fognak csak harcolni és be fog következni a legideálisabb szocializmus, amelyikben mindenki megél, de amelyikben az. emberek lelki életét is igénybe fogja venni a munka. Ezután nem az lesz a tétel, hogy senkinek se legyen magántulajdona, hanem az, hogy minden embernek minél nagyobb magántulajdona legyen. Bánóczy László dr. a Magyar Színház rendezője úgy véli, hogy huszonöt év múlva olyan drámákat fognak játszani, amelyek nem a technikára, hanem a belső tartalomra fektetik a súlyt és olyan drámák lesznek, amelyek az emberiség hitét, vagy kételyeit egy jobb jövőben fogják tárgyalni. A színpadot teljesen leegyszerűsítik és a diszlet csak egyik részlete marad az előadásnak. Takács József, a Hungária esperantisto szerkesztője abban a reményben ringatja magát, hogy megyedszázad mnlva az iskolákban csak eszperantó nyelven fognak tanítani. Rövid séta Léván Lakásnyomoruság — Munkanélküliek — Ahol szeretik a magyart Léva, julius 15. Induljunk el egy rövid sétára Léva városában. Sajnos, hosszabb időzésre nem lehet a vendéget meginvitálni, mert itt még az őslakók egy részének sincs hová lehajtania fejét. Evek óta nagy a iakásnyomoruság Léván. Nemrégen még a városháza folyosóit is szerencsétlen családok lakták s asszonyaik az Isten szabadege alatt főzték szegényes ebédjüket. Amig a városi uszoda meg nem nyílt, a nyári fürdő kabinjaiban is laktak. A fürdőévad kezdetén ezek a szánalomramél- tó emberek kocsiszínekbe kerültek. Az Ozmán-téren diiledezik egy bérház- Az idő vasfoga se talál már rajta lerágniva- lót. A tetején besüt a nap, ha süt s beesik az eső, ha esik. Ha az ég csatornái megerednek, a jó lakók esernyő alatt ülnek az asztal körül. Erre a furcsa szinhizra benyitok az ajtón. Éppen csorog az áldás. A riporter álma Falus Ferenc, a kitűnő riporter már maga előtt látja azt az időt, amikor az újságíró délelőtt Kalkutában lesz, délután pedig már Stokholmból fogja a riportokat küldeni lapjának. Az újságíró huszonöt év múlva csak egy szerkezetbe fogja bemondani cikkeit, amely felfogja a hangot, kiszedi, kinyomtatja és öt perc múlva már a rikkancsok az utcák sarkain fogják kiabálni a legfrlsebb szenzációk címeit. A legkisebb lapok is legalább őtvenszer fognak naponta megjelenni. E fantasztikus tervek most még gúnyos mosolyra torzítják szánkat, de ki tudja, hogy huszonöt év múlva nem e fog belőlük valami megvalósulni. Bodrogközi levél Szomorú riport halódó magyar falvakról A P. M. H. kiküldött tudósítójától Bodrogszerdahely, julius 15. Nincsen a köztársaságban szomorúbb vidék az egykor oly virágzó Bodrogköznél. A tavaszi rettenetes áradások csak most éreztetik hatásukat. Amikor az ember Bodrog- szerdaihelyen kiszáll a vonatból s a Bodrogköz szive: Lelesz, Zétény, Sze-ntmária községek felé igyekszik, — feltűnik, hogy a máskor már aratásra kerülő búzatáblák ember- magasságú aranykaílászos erdeje helyeit — alig 30—40 cm. magas, 'helyenként még teljesen zöld vetéseket látni. Amikor megkérdem ennek okát, a magyar kisgazda kísérőm szomorúan jegyzi meg: ,,Igy van ez uram az egész Bodrogközön. A viz elmosta a tavaszi vetéseket s amit most néhány hónapja a viz eltakarodása után bevetettünk, azt talán csak az őszszel tudjuk learatni." Az uí mentén még sok helyen csillog a talajvíz és iszapos területeket is bőven látni. Szakértők véleménye szerint esztendőkre van szükség, amig a bodrogközi földek újra használható állapotban kerülnek. Az árvíz által rombadenjött falvakon sűrűn hallom a panaszt: — „Segélyt Ígértek nekünk, de amit ez- kleig kaptunk, az csak egy falat kenyérre volt elegendő." Ilyen előzmények után érthető elkeseredéssel fogadták a bodrogköziek az árvizszabályozó társulat által összehívott legutóbbi gyűlésnek azt az indítványát hogy a legjobban veszélyeztetett községek védelmére szükséges töltések egymilliókétszázezer koronás költségét felerészben a nyomorba került községek lakosai viseljék. Minden kisgazdának évi 600—1500 korona ártéri dijat kellene a terv szerint fizetni, ami a gazdák mai szerencsétlen helyzetét és az órási adókat tekintve, teljes lehetetlenség. A gyűlésen nagy többséggel leszavazták az indítványt. „Annyit csak megkövetelhetünk a kormánytól — mondották a bodrogköziek — hogy a töltések költségeit ne az árvízkárosultakon követelje." Az állam érdeke, hogy a bodrogközi nagyszerű búzatermő medence ne váljék iszap- és homoktengerré. A föld színéről elpusztított Szentmária olyan, -akár egy kísérteties romhalmaz. A beomlott házak falát felverte a gaz s a lakosság vályogviskókban húzza meg magát a domboldalon. 1'érmésük jóformán, semmi sem-lesz ezeknek a szerencsétlen embereknek. Tiz-tiznöt cetfrnéteres fü boritja azokat a helyeket, ahol a szentmáriaiak búzatáblái ringtak valamikor ... És így van ez a legtöbb helyen: Örösön, Nagygéresen, Zétény- ben, Szomat-oron, Radon, Szín véren, Lele- szen és Bodrogmezőn. Kiéhezett, sápadt arcú emberek. Horpadt mellű asszonyok és éhesen sirdogáló csecsemők. Az óriási szárazság nemcsak a rovarok ezreit hozta valóságos istencsapásként erre a vidékre, hanem még a vetések helyén keletkezett legelőket is föl- perzselte, aminek katasztrofális takarmány- hiány lehet a következménye. Mindezekhez járul, hogy az idén Bodrogköz gyümölcstermése elfagyott. Utolsó kereseti ágnak maradt volna a zöldséggel való kereskedés. De mihez kezdjen a bodrogközi termelő mikor terményeinek legközelebb eső (80 kilométer!) piaca Kassa, a régi piacát — Sátoraljaújhely és vidékét — a békeszerződés elvágta tőle. Kassára többe kerül a vonat, mint a bodrogközi termelőnek egy napi várható csekély keresete. A zöldségtermése volt az egyedüli, ami megmaradt a bodrogközének, de piac híján ez is otthon rothad . . . — „Tönkremegyünk — mondja kísérőm — és nincsen aki segítsen rajtunk." Lélekbe- markolőak ezek a súlyos szavak, hiszen Keletszlovenszkónak legmagyarabb vidékének, derék-dolgos népének sorsáról ven sző. A csöndes nyári estében lassan poroszká- lunk Lelesz felé, halódó magyar falvak tengernyi keserűségének az országúján ... — (A magyarság mozgalma Honiban.) Ipolysági tudósítónk jelenti: Az Országos Magyar Kisgazda. Földmives és Kisiparos Párt vasárnap Hontfiizesgyarmaton és Alsó- fegyverneken sikerült népgyüléseket tartott. A központ kiküldöttje Bazsó Kornél körzeti titkárt és Hegedűs Balázs honti osztálytitkárt Hontfiizesgyarmaton lovasbandérium fogadta, melynek élén fehérruhás leányok virágcsokrokkal haladtak. Hontfüzesgyarma- ton a gyűlést Elek István helyielnök, Alsófegy- verneken pedig Kulcsár Szabó Ernő elnök szép szavakkal nyitotta meg. Hegedűs Balázs osztálytitkár pedig a nemzeti érzésekről, nemzeti tradíciókról beszélt. Tárgyalta a lehetetlen adópolitikát s a még lehetetlenebb vámpolitikát, mely a mezőgazdaság tönkrejutását eredményezi. A népgyiilés lelkes hangulatban ért véget.
