Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
29. Zoltánka álmodik. Irta: Sz. Szlgethy Vilmos. A kocsmaszobát rossz szagu petróleum- lámpa világította, a kecskelábu asztalok mellől hazatakarodtak a vendégek, csak a szinész- csoport nyüzsgött még. A kocsiszínben az este Lear királyt játszották, egyes művészek több szerepben is domborítottak, számos rendbeli hiányok következtében pedig az egész harmadik felvonást játék helyett megírták levélben. Úgy olvasták fel humoros sillahizá- lással. A közönség elragadtatása azonban teljes volt igy is, az öreg király mindenkit megrikatott A falu kovácsa volt már Bécsben is, ezért nagyon okos embernek tartotta mindenki. Ez a kovács kijelentette, üiogy Lear átérezte szerepét, mert megdöbbentő természetességgel dülöngött, az igazi fájdalomnak ismérvét szolgáltatva ezzel. Valóban, Lear járását csak a rosszindulat minősíthette egyenesnek, de ez megint a kocsma-helyiségre vezethető vissza, amelyben kora délután uj karoosok fölött mondott szakvéleményt a szegény király s megágyazta alapjukat imént fölfedezett tavalyi száraz kolbásszal. Némi tekintetben méltatlan táplálék egy fejedelem számára, ám ha van bennünk hajlandóság arra, hogy komolyan vegyük fölöttünk álló kiválóságok szavát, ilyen jót még Ferenc József sem evett. Pedig az tudja, mi a jó, lám, már az ország felé is hajladozik a szive. Lear ezen a napon nem borotválkozott, mert hiszen úgyis eltakarja áilát a ragasztott szakáll, de nem kereste a borbély kegyét tegnap sem. Szőrös arcával dörzsölte meg a tenyerét, sok célzatossággal hangsúlyozta, hogy viszket és még ma pénzt kap. A direktor azonban egyenes lélek volt és utált minden babonát, amiként azt ez alkalommal is kijelentette. Lear sikeresen megbirkózott egy sűrűn fokhagymázott rostélyossal, további karco- sokkal öblögette ezt is, elmondta ismételten minden eddigi sikerét s a távozóknak vissza sem köszönt. Épp hogy a direktor után kiáltott egyet. — Holnap is viszketni fog a tenyerem. Már csak ketten maradtak, Lear, meg egy gyönge gyerek, aki rádölt a könyökére és úgy bámult a lámpa füstjébe, mintha nagy misztériumok megfejtését látná benne. A király megcirógatta a haját, -most elszállt belőle minden gőg, csak gyöngéd tudott lenni és apai. — Zoltánka, ne gondolj annyit visszafelé. Nézd, a mi saruink is rongyosak, pedig várna valahol a i.utiás csizma; a mi pecsenyénk is tegnapi kenyér s hajdani kastélyunk helyett egy csomó szalmát kapunk a padláson, hogy lepihenjünk. Minden füst és hiábavalóság, csak a művészet, meg a szerelem örök. A gyerek fölvetette rá fáradt tekintetét, gyönge karja olyan halkan mozdult, mint sebzett sas szárnya. — Látom, érzem mind a kettőnek fönségét, de egyikben sem tudok hinni. A művészi nekem elérhetetlen, sose leszek semmi, a szerelemtől pedig félek. Lear király fenékig ürítette a poharát, aztán nagyot kacagott. Szépen kicirkalmazdtt, művészi nevetés volt. — Hiszen akkor nem Is vagy méltó fia az apádnak! Az tudott csak szeretni, egyszerre a havasi orkán zúgásával, meg a réti szellő gyöngédségével! Büszke delnők őrzik emlékbe néhány sorát, falusi anyák róla álmodoznak most is, bár megrontotta alakjukat a sok gyerek, meg a háztartás gondja. Aztán meg nem vagy te magad is a világ legragyo- góhb szerelmének gyümölcse? Oda-simult a gyerekhez, gyöngéd, gügyögő hangon folytatta: — Zoltánka, az én rossz öreg szivem belefásult már mindenbe, van azért olyan zuga, amelyik rejteget valami eldugott szépséget régi időkből. Megnyitni nem merném senkinek, hiszen csak úgy marad szentség. De sokszor kísértésbe esem, ha látlak, ha a szemedbe nézek... Hirtelen könnyek homályositották el a tekintetét, felugrott és hosszú lábával végig- mérte néhányszor az ivót. Az elérzékenyü- Iését restellette, úgy tett, mintha valamit keresne, végül is elkapta az üres borosüveget. — De jó, hogy megtaláltalak, ejnye de jó. A kocsmáros bóbiskolt az elrácsozott söntésben, odadiinnyögte, hogy töltsd meg magad s a fejedelem engedelmeskedett. — Nézd, Zoltánka, nézd . . . A gyerek arcán nagy benső tüzek lángja égett, eddig magával viaskodott, most ő kezdett beszélni. — Ti azt hiszitek néha, hogy tacskó vagyok, akinek semmi köze az élet tudományához, pedig ezer éves lelket cipelek magamban. Én keresem, kergetem a szerelmet, de nem hiszek benne. Az ón vérem is fellobog, mikor két szelíd szem sugara összeér az enyémmel, a karom már ölelésre tárul, de lehanyatlik, mielőtt ölelt volna. — Fiam, Zoltánkám, suttogta Lear, ha nem szeretnélek annyira, mint a hogy imádlak, azt mondanám, hogy szamár vagy. Csókot, ölelést ne kerülj el, mert megérkezik egyszer az idő, amikor téged kerül el mind a kettő. Én tudom, én éreztem. Ha nagyon őszinte akarok lenni, és kihez lennék az, ha hozzád nem, azt is mondhatnám, hogy régen érzem. A fiú rá sem hallgatott, csak folytatta. — Miért lenne az egész? A pereznyi üdvért nem érdemes, örökké tartó szerelem pedig nincs. A boldogság teljesebb, ha vágyakozunk valami után, amit nem szürkitett el az élet. Hiszen ha karomba zárom a leányt, azért még nem az enyém. Megszerezni talán mindent meg lehet, csak megtartani lehetetlenség. Nyugalom nekem az, hogy holnap másnak a szemébe tekintsen azzal a rajongással, amellyel engem tett őrjöngővé? Azért tanítsam meg a szerelemre, hogy az én lelkem titkát másnak az ajakára forrassza? Jaj, senki sem kell, semmit nem akarok én. Inkább adj bort, attól szépet álmodom. Lear megitatta az ifjút, maga is hosszan szürcsölgette a karcost, futó előadást rögtönzött róla, hogy mintha másfajta volna, mint az előbbi, aztán visszatért a jelenhez— Hogy szavamat ne feledjem, azért mégis gyermek vagy. Nem is kerested a szerelmet, hogyan ismernéd minden mézét? — Nem keresem, nem kell, sikoltott a fiú. Én azt a kínt érzem az apám helyett, amit ő már nem tud és nem ismert. Ha őt el lehetett felejteni, mi várhat reám? Az öreg dobolt az asztalon és valamit mormogott hozzá, de ezzel csak jobban felzaklatta a fiút. — Meg tudod érteni, hogy a világ legnagyobb átka, ha a gyerek bírálni kénytelen a szüleit? Nekem úgy beszéltek legapróbb koromtól kezdve az apámról, mint a félistenekről. Amikor imádkoztam érte, magas trónuson láttam, arany-ragyogásban mindenki csak őt bámulta. Tudom, hogy közönséges gyerek voltam, mint akárhány más, mégis, mikor megismertek az idegenek, egyszerre meghatódtak. Istenem, az ő fia! Hol volt már akkor az anyám! Senki sem tudta az apámat elfelejteni, ellenségek kiengesztelődtek az emléke előtt, miért felejtette el éppen az, akit a legjobban szeretett? Meg tudod te érteni, hogy keserű lett a szám, megvonaglott az arcom, mikor kacagni láttam az anyámat: egy ablak-csücskén órákon át leselkedtem, hogy táncol, hogyan néz semmi-emberek szemébe, hogy süti le a tekintetét amikor a fülébe sugdosnak, a helyett, hogy az arcukba csapna és elkergetné őket. Hát lehet más, akárki emberfia több, mint az apám volt és főleg neki? Szerettem volna berontani a bálterembe, valami nagyon kegyetlent k áltani rájuk, aztán mindjárt meghalni, hogy sose lássam a páncélos karcsú derekát, a meztelen nyakát, a pillangós cipős kis lábát, meg a mosolygását. Nekem azóta nem kell senki. Ha az anyám mást is tudott csókolni, én ne ismerjem meg soha a csókot. A gyereknek elfúlt a hangja, levágta a fejét az asztalra és zokogott. Lear király szelíden cirógatta a haját, nem mert most mondani semmit, hozza meg áldozatát ez a szent fájdalom. — Zoltánka! — mondta később suttogva, Zoltánka. A fiú elaludt, ahogy ráborult az asztalra, Lear megitta maradék borát, s fellcghajtóját ráborította Zoltánkára. Aztán ő bámult bele a kormos lámpába, mintha annak mondta volna el a látományát: — Páncélos dereka, jaj, ce milyen karcsú .. meztelen nyaka a hónál is fehérebb... rám is rám mosolygott egyszer, nagyon régen, máig sem feledtem... Aztán tölcsért csinált a tenyeréből a mozgolódó kocsmáros felé: — Pszt, Zoltánka álmodik, csendesebben. Itt alszunk az éjszaka a pádon. A mai magyar képzőművészet jelentősége. Irta: Déry Béla festőművész, a Nemzeti Szalon igazgatója. Az úgynevezett modern művészet szempontjából művészeti irányokról a magyar művészetben alig lehet beszélni. Ez a megállapítás, bármilyen banálisán hangzik és a modernkedés apostolainál talán eilentetszést is fog kelteni, mégis úgy van! Ezzel ellentétben a külföld hemzseg a váltakozó irányzatoktól. Ismerem a más nemzetek mindenféle művészeti próbálkozását. Már a legkonzervativebb Anglia is el-eltér művészeti hagyományaitól, a sovén francia pedig versenyt fut ellenlábasával, a germán modern művészetével, — Hollandia mindig modernül ható Rembrandjaj nem tudták megkötni festőinek elivelését és Olaszország ismert futuristái erőszakkal, forradalom révén akarják kiharcolni vélt igazukat. Egyikük sem veszi észre a keletnek nyugatra törését, egyik i sem sejti, hogy nem nyugatiaskodás az ő vélt moderneskedésük, hanem a szláv számum minden életet, minden fejlődési utat és nyomot betakaró gyilkos pora. A nagy orosz cári politika — Európa elözönlése — folytatódik most is, az a politika, a melyet az Irodalom és művészet csinált már régen a Roma- novok Idejében Is, s a mely politika túl élvén a hatalmas cárok uralkodását, rá akarja nyomni nemzetközi bélyegét minden kulturális termelésre, mert csak ezeknek elnemzetköziesedésétől várja világpolitikai terveinek keresztülvitelét Szinte drámai jelentőségű az a küzdelem, amelyet ezzel az invázióval szemben a magyar művészet folytat! Küzdelem azért, mert kirobbanások, kilengések nélkül nincsen fejlődés a művészetben sem és ez a védekezés a nemzeti kultúra megerősítéséért könnyen a fejlődés visszaszorítására vezethet. A mi művészetünk érezl azt a történelmi feladatot, a mely a nemzet föntartásának munkájában reá háramlik. Érzi, hogy védekeznie kell minden idegen befolyástól, hogy a kultúra nemzeti vonatkozásainak kidomboritása a nemzeti érzés megerősítésére vezet, a melynek folytonos ápolása, fejlesztése nélkül nincs módunk megállani a mostani és a jövő politika harcai között. Politikai okai vannak tehát a magyar művészet kissé konzervativebb fejlődési processzusának, amely ebben a mai állapotában mégis biztos helyezettje mindenféle nemzetközi versenynek es összehasonlításnak. A magyar képzőművészet nemzetközi viszonylatban mindig számottévő volt és ezt a helyét ! épen az biztosította, hogy úgy a festészetének, mint a szobrászaidnak volt és van valami karakterisztikus, a többi népek művészetétől elütő volta. A legutolsó évek politikájának mozgalmassága, a forradalom, a bolsevízmus szomorú ideje produkált ugyan némi változatot a magyar művészetben is, de idegensége talajt verni nem tudott és ma már nyoma is alig van a magyar művészeti érzéssel ellentétes idegen befolyásnak. I Oka ennek a látszólagosan konzervatív fejlődési processzusnak az, hogy erőszakosan jött az uj hatás, hiányzott belőle az őszinteség, a melynek levegője nélkül a magyar művészetben fejlődésre képtelen. Ám csalódik az, aki azt hiszi, hogy a magyar művészet maradi, vagy visszafejlődött. Mindig nagyot ugrott előre, amikor fejlődésében meggyő- ződéses alapon kereste a maga érvényesülését. Ez a keresés a magyar művészeket csoportokba osztotta, a melyeknek tagjai irányzatok szerint alakultak és egy-egy kiállításuk mindig biztató okmánya volt a magyar művészeti fejlődés életképességének. Az utóbbi évek első és — talán — legmegokol- tabb ilyen alakulása volt a „Miénk“ (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) művészcsoport tömörülése. Az ide tartozó művészek látszólag úgynevezett modern irányzatot képviseltek, pedig tulajdonképen nem volt ez egyéb, mint a fejlődött magyar művészet kiválóbbjainak, élükön Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károllyal való összefogása. Ugyancsak elvi alapon tömörültek Kőrösfői Kriesch Aladár körül a „Céhbeliek11 is, de pro- grammjuk, amely nagyobb művészeti feladatoknak társulás alapján való megoldását célozta, a beállott zavaros politikai és rossz gazdasági állapotok miatt csak részben tudnak megfelelni. Kiállításai karakterét, bár arrivék a tagjai, kon- zervativnek épen nem lehet mondani. A tíz év előtt megalakult „Kéve“ tagjai tagadhatatlanul művészi elvek alapján állottak össze és programmjuk az iparmüvészettel kapcsolatos művészeti bemutatkozás volt, a melynek derekasan megfeleltek mindaddig, amig a gazdasági viszonyok ezt megengedték. Az utolsó idők művészeti alakulásainak már erősen társulási a jellege. A Szinyei Merse Társaság megalakulásának rugója az elhunyt Mester iránti barátság és tisztelet volt. A Nemzeti Szalonban 1922-ben rendezett nagysikerű kiállításuk nem képviselt külön művészeti irányzatot, ellenben kiválóan képviselte a modern magyar képzőművészet mai állapotát. A később megalakult Benczúr Társaság nagyobbrészt olyan érdemes művészeknek a tömörülése, akik az előbb említett társaságokban — nagyobbrészt — nem foglalnak helyet. Különösen modern irányzatot nem képviselnek azonban ők sem! Ám volt a múltban egy alakulás, amely szakított azokkal a tradíciókkal, amely a magyar művészetet általában jellemzi, s amely a fejlődésnek lépésről-lépésre való csaknem óvatos előrehaladásából áll. Ezt az alakulást Kernstok Károly csinálta a „Nyolcak11 elnevezése alatt. Ez volt az egyedüli megnyilatkozása az idegen befolyások némi térhódításának a magyar művészetben. A politika volt a szülője és aj. volt a megszüntetője is ennek az összeállásnak, és a legutolsó művészeti szövetség, amely „Kút11 elnevezés alatt jött létre (Képzőművészek Uj Társasága), bármilyen értékek nyilatkoznak is meg legelső kiállításukon, bár irányzati tömörülés, de a magyar művészeti fejlődésre kihatással nemigen lesz. összegezve mindezeket, minálunk nem lehet sem művészeti irányzatokról, sem pedig modern vagy ideje műit művészetről beszélni, mert a magyar művészet nemcsak kifejezéseiben és irányaiban, hanem eszmei tartalmában is nemzeti karakterű! Ez az értéke esik a mérlegelés serpenyőjébe akkor is, amikor a külföldet járja, ahol egyrészt beigazolja nemzetünknek dicsőséges múltját és munkás, értékes jelenét, másrészt keresi a velünk egykor szembenállóit népek között a kölcsönös megértés útjait az általános emberi, békés civilizáció elérhetéséért. Ebben a munkában a magyar művészet már jelentős múltra tekinthet vissza, mert újabban Amsterdam, Hága, Stockholm, Helsingfors, Abo, Krisztiánja, Venezia és Monza, és Bécs régebben pedig London, Páris, Róma, München olyan állomásai ennek a kulturpropagandának, amelyek mindig igazolni fogják az ezeréves nemzet le nem tagadható kultúráját. Es ha elmegy a magyar | művészet a legközelebb Svájc, Spanyol és I Észtországba, valamint, ha meglesznek a most már nem tőlünk függő lehetőségei egy csehszlovák művészeti közeledésnek is, akkor ez politikai téren is csak közelebb hozza a népeket. Nem az irányzat a fontos tehát a művészetben, hanem a nyelv, amelyen megszólal és ennek nem kell okvetlen nemzetközinek lenni, — hanem őszintének és igaznak! Köszönet apáimnak• Bőröm, szivem fölé bús Barnaságot, A Szőkeségek felé gyors néha-álmot, Egyik nap: giircös, kalmár szellemet, Máskor: garázda, csuhajkodó szemet, (Köszönök néktek!) Ilyenkor Istent, ivó cimborát, Tokaj borúnak tompa mámorát, Falucska-éltet, város-vágyakat, Hideg és asszonytalan ágyakat, (Köszönök néktek!) Hargita alján szép székely-csudát, Nagy zenés hitet és fülledt dudát, Székely-csudát, hogy élni is lehet, Cigányra vágyni, rongy duda helyett, (Köszönöm néktek!) Köszönöm néktek, korhely vén apák. Fölös hitek és vágyak mámorát, Köszönöm néktek mindenckfelett E bús hitet, hogy élni is lehet, Köszönöm szépen! Adagosból nézve. Az érzés izzó forróságát józansággal langyosra hűtőm S a lázas álmok lüktetését Lágyan libbenő csenddé szűröm. Világot alkotok magamnak, Hová a zaj csak néha téved És önemelte ablakomból Nézem az embersors-vidéket. Ezer cél szeli alant egymást, Az akaratnak szárnya támad, Hogy áttörve a közöny gátján Meghódítson mást szolgájának. örök és változatlan mozgás, Amely szebb Így széles egészbe. Tétlenül és hittel biznl A friss erőknek győzelmébe. Alant kipirult, fáradt arcok És uj tervek színes zászlója Bomlik s tűnik el a seregbe. — Fent a békét szelíd csend óvja. A horizontnak tiszta kékje Hajol felém az űrön által És átfestve a mlndenséget Itat a szépség mámorával. A léha sors pajkos szeszélye. Mely dönt s épit homok-várat, A magasba erőtlen érve Becéző fuvalommá bágyad. De dúl a harc ... az élettenger Reszketve hullámzik alattam; — Álom, terv, kincs, sülyed a mélybe, Hogy eltűnjön más alakban. Lelkem virágos, dús kelyhéböl Leszakítom a legszebb szirmot És megcsókolva lebocsátom, — Mint fölszentelt győzelmi titkot. Tamás Lajos.
