Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
27. Tecchalas búcsú Csendibe. Irta: Kilián Zoltán. Már nagyonigen fejtetőn kezdtek állni a dolgok; hosszú közökben érintetlenül állott az ikszlábu asztalokon a Szicskihegy pirosaranyos idei, mégis nekivaditó bora, pipacsos, lilás képpel állt szemben koma komával, sógor az atyafisággal. Kálomista-pápista harc készült, eldönteni, melyik gyülekezet tartja jogosan a mai búcsút. Csendi barnakaru, ka- lapácsöklü kálomista emberei-e, vagy a nem- kevésbbé csökönyös, nem petyhüdtebb inu pápistái? Magyarok voltak, pártotütni szeretők; vigadtak együtt s készültek egymást jól összeverni, hogy antul jobban összekomásod- janak azután. — Csak jár a szátok átobotába! hol a naptár, ez is azt mondja: „november tizenkettő, Márton p.“. JVU léheíaie ez a pö egyéb, ha nem pápa vagy püspök?! Aztán meg nídd a, eccsak világos: „prot Jónás**, ehun e piros nagybetűvel! Nem asszongyuk mindig, mink is, tik is, Márton-napi búcsú?! Hallotta valaki Csen- dibe már: megtartjuk a Jónás-napi búcsút?! — igy szavalt Gyuri Paréjj János pápista részről s a hada rá nevetett. — Az ám Jónás! Akit a tecchal kiokádott! Tecchalas búcsú Csendibe! Megtorpantak a kálomisták. Összeröffentek: — Hujnye a zárgyélusát! Itt van a kalendáriumban csakugyan: prot. Jónás!! Prot., mink vagyunk azok, protestánsok . . . Meg bizony bizony mink is egyrecsak Márton-napi búcsút emlegetünk! — Fene tudta, hogy Jónás a mi napunk! — Rosszsebes istennyila, nem Jónás! Ilyet ne beszéj itt! pattant fel Siirü Boti Gábor, — zsidó volt az a Jónás, mink meg igaz magyar hitüek, kálomisták vagyunk! — De ha ott az a prof! 2 Boti Gábor uram felugrott. Belevágott az asztalba. — Prot a fene! Én kálomista vagyok! Hegyezd a füled, amazoknak is megfelelek! . . . Hej . . . , pápista csendibeliek! Itt nincs se Márton, se Jónás, se prot vagy kath! Itt ma Csendi kösség búcsúja vagyon! Azon vigadni pedig minden kösségbelinek jussa vagyon! Akár szenttel, akár szent nélkül, akár a Mártony pápával, akár a Jónás tecchalas zsidóval . . . Aki pedig még szól, annak menten beszakasztom a fejét! Nem tűrhették ezt az inzultust a pápista táborbeliek. Emelkedtek a székek, suhantak a bicskák ... Ám azon percben, az első összecsapás előtt felugrott az egyik asztalra a Pimpók, a görcsös vállu kis suszter. Szurkos kezében öt vadonatúj nyomatú százezerkoronás lobogott. — Álljunk meg, emberek, csendibeliek!... fogadást ajánlok: leteszem maguk elejbe ezt az ötszázezer koronát. Dobjon egyet kugliba Gyuri Paréjj János uram, aztán meg Sürü Bori Gábor uram. Aki eltrafálja a kilencet, azé az igazság, meg a pénz! Ha pedig egyik se talál, én kapjak ötszázezret a kevesebbet dobótól .... Megálltak az emberek a nagy indulatukkal. Kétszázötvenezer pengő kilencre! Nem gyerekdolog e! Gyuri Párejj mégrázta a fejét: — Hallod-e, májszter?! Majd két mázsa rozs e! — Tudom én! Nálam meg egy pár fene- fájintos.kisasszonycipellő . . . Sürü Boti Gábor csak állt az ötszázezerkoronás bankó előtt. Köpött eléjük nagyokat. A suszter vigyorgón intett feléje. — Nem telik talán, Boti uram? Boti újra köpött. — A rosszseb ... — Csak ennyit mondott. Aztán feltürte dagadó karján az inget. — Hun a goló? Úgy ment az a golyó, mint az istennyila a közepibe. Kilencet ütött. Sürü Boti Gábor végignézett a hadán. Büszkén, kevélyen, diadallal ... Most Gyuri Paréjj jött, a pápista vezér. Ez már a föld helyett gondosan a markába köpött. Aztán kivett egy golyót a többi közül. A legeslegkisebbet. Nekiszalajtotta . . . egyenest „a királynak**. Ö is beletrafálí alaposan. Egybediitötte mind a kilencet. És most jött, ezzel a két remekléssel a baj, az igazi! Erre nem számitott a suszter. Eddig csak egy ember volt a faluban, aki elsőre biztos kilencre ütött, a Felső Horváth gyerek, az Imrus. Ezért mert a májszter belemenni! Huzakodás, fölgerjedés közt lehetetlen a jó dobás; vissza meg egyik se mer lépni az ilyen ajánlat elől ilyenkor, biztos pénz hát öt másik százezres a kitett mellé! Kockázat nélkül . . . De most?! A két dobó állt előtte és minden szem rája szegződött. Várták az ötszáz — ötszázezer koronát. Pimpókban fulladozott a suszteri lélek: — És még én, én víziló ugrattam őket, tellik-e nekik?! Verejtékezett, még a görcsös válla is megállt. — Nem volt igaz egyik . . . egyik do . . • dobás sem ... — dadogta, — két állító gyerek áll ott, egyik kálomista, másik pápista ... azok ránditották el a szélső babát ... Felhörkentek a népek ... A tett mezejére léptek. Mire megjött a két csendőr, Pimpók kint nyúlt el a korcsma előtt. Szétfoszlott inge alól kilátszott az odarakott ötszázezres; felesége kezeit tördelve jajgatott mellette. — Jaj édes uram! Meghótt egyetlen uram! Ki keres rám?! Kire főzök, kire mosok én?! Belül újra nyakalták nagy puszipajtásságban a Sziszkihegy friss szoritásu levét a kath. és a prot. magyarok. Nagy dallozásuk majd széthányta a falat. A festőknek minden időkben édesgető modellje lehet régi szép magyar nagyasszonyaink arca, termete, öltözete, gyöngyös éke. Aki pedig a szépet lélekben keresi, az előtt gondolkozásuk fennsége, szivük nemessége emeli őket az ideál magaslatára. Külön érdeklődést érdemel az életmódjuk. Iskolába keveset jártak, mégis nagymesterei lettek annak a ritka művészetnek, hogy az élet egész idejét kötelességek és szórakozások, munka és pihenés között hogyan kell úgy beosztani, hogy a dolguk egyúttal szórakozás legyen és a kedvtelésük a munka hasznával járjon. Aki ezt el tudja érni, többet is elérhet. Azt, hogy lelkén akkor is derű ragyogjon, mikor homloka töviskoszoru alatt vérzik és lába nyomán akkor is 'áldás fakadjon, mikor útját akadályok állják. Omladozó magyar várak nagyasszonyai nem járhattak rózsákon, hát igyekeztek rózsák között járni. Politikai viharok zugnak a magyar parlament fölött. A férfiéletet hadas idők fergetegje rázza, rengeti. A nő a várkastélyból, a családi sasfészekből irányítja a hadak életmódját, neveli az uj leventéket és sebesültek ápolása közben neveli a lányban az angyalszüzet. A bástyák lőrésein rettentő ágyucsövek ásitoznak. A vártor- nyok fölött szelid virágok illatába jár fürödni a vigaszos napsugár. Viharfelhős ég alatt gyűjti hadait IV. Béla, a pártos, tivornyás magyarok királya. És a Duna kebelén, Boldogasszony szigetén, a Dömés-kolos- torban esedezik érte királyi leánya, a szent szűz Margit asszony . . . Alázata önként keresi a tövist. Bőrének selymén fuláhkos cilicium alatt vérvirágok fakadnak. És mikor meghal, koporsójából csodálatos felhőrajban árad a rózsáidat . . . Tövis és rózsa. Szenvedés és enyhül et — mennyire összeforrt ez a magyar nagyasszony! sorsban. A rózsaszin mámorból, táncos, muzsikaszós éjjelek ködében fogamzódik sötét tragédiája II. Endre király és neje Gertrud királyasszony családjának. De mielőtt a végzet betelne — örökös kiegesztelőjéüli a szülők könnyelműségének — 1207-ben megszületik a sárospataki várban Árpádházi Szent Erzsébet. Első szava: ima, első cselekedete: alamizsna. Életének huszonnégy éve fokozatos emelkedés a koldusi alázatból a lélek- fenségre. Kegyeltjei a szegények, kedvencei a virágok. És mikor gyűlölködő szemek elől lopva viszi morzsáit az éhezőknek, a tettenérés pillanatában rózsákká szépülnek kötényében a kenyér- morzsák. A pataki várkert — még jóval későbben, az ő születése után is — mintha szentelt földjévé vált volna a nagy női lelkek kivirágzásának. Itt tölti házassága első boldog napjait Perényi Gá- borné, Guthi Országh Ilona. Alig tizenötéves bájos gyermek, mikor Patakra kerül a vár nagyasszonyának. Férje pompás épületszárnnyal teszi tágasabbá a Bodrog-menti sziklafészket. Csakhogy Petényi Gábort gyakran röpíti ki otthonából az ország gondja-baja. Ilonája ezalatt olvassa a bibliát, istápolja a szegényt. Neki nincs gyermeke és anyja lön sokaknak. Amerre köny csillan, ő azt letörli. Elmereng a Bodrog illanó hullámain, nézi a kigyulő csillagot, sétálgat a virágai között. Várja az éden boldogságával ifjú hitvesét. De annak a szivén meg kell osztozni a magyar hazával. Perényi huszonkét éves kora óta országos főkapitány. Fiatalon őrli horna gondja, fiatalon dől korai pihenőre. Lázzal indul a pozsonyi országgyűlésre 1567. júniusában s holtan hozzák haza Patakra. Mig élt „szebb volt a reménység a haza földjén11 — mondja sirverse. S hogy elment, feleségére nézve kevés értelme maradt az életnek. Nem is él ura után többet, mint két tavaszt. 1569. május elsején virágok nyílásakor hunyja le szemét a várkert szomorú szép asszonya. A pataki várkert lesz a legkedvesebb helye Lórántfy Zsuzsannának is. Ez a csodálatos jellemű nő, a nagyasszonyok gyöngye. I. Rákóczi Györggyel kötött házasságánál szebbet nem ismer a magyar történet. Nem hiába írja róla férje élete végén: „mitőlfogva az Ür Isten összehozott bennünket, se szebbet, okosabbat, gazdagabbat s akármi dicséretreméltó személyt náladon kívül nem találtam". — Harminckét évi hitvesi szövetfélreintve, lehajolt a csendőrtiszthelyettes. Megvizsgálta a susztert. Felállt. — Ne rijjon, májszterné ifjasszony! Csak tecchalott az ura, él ez még, szuszog ez . . . Két óra múlva maga a májszterné is elhitte végre, hogy tecchalott a Pimpók. Ölelgetés élesztgetés közben ugyanis megnyíltak a májszter ajkai. Susogtak. — Él él, csak tecchal az uram! — sikított az asszony. — Aszonta: „a rosszseb!“ Kétszer is mondta! ! Csakugyan feléledt a májszter s ahogy az ötszázezrest megpillantotta, úgy megfrissült, hogy menten hazaszaladt. Ki sem merte dugni az orrát két hétig. Csendi meg • azóta összevert köröskörül minden falut. Még is felhangzik egyrecsak itt is, amott is: 1 — Hogy is esett az a csendii tecchalas búcsú? Mások még rövidebben szólnak, ha csendii embert látnak. Csak ennyit, a kerítés, ajtó | mögül: ségük szeplőtlen tükre a kölcsönös odaadásnak. Birtokuk egy millió hold. Gondjuk tenger. A férj, nem elég, hogy maga többnyire a táborban él, a két növendékfiut is hamar kirebbenti az anyai fészekből. Zsuzsánna fejedelemasszony mégsem idegességgel, háborgással ostromol ja édes urát, hanem inkább holta napjáig szent szelídséggel szolgál mindenben szerelmének. Isten dmádása, emberszeretete mellett bőven maradt hely szivében a természetért való rajongásra. Utazásaiban gyönyörűséggel figyeli a vidék szépségét. Bereg- ben a széles, térés síkság, máshol a hegyormi kilátás ragadja el. Ahol szállást vesz magának, föl kell virágoznia a kertnek. Szép két kertje van gyulafehérvári házánál. A csatorna vize gondosan öntözésre van vezetve. 1640. szeptemberében lelkendezve írja a férje: „Mind kis kertedben s mind nagyobbik kertedben édesem a virágok igen szépen vannak, noha már egyebütt a fflemi- lék nem szólnak de a filemiléd ma is megmutatá jóságát, mint tavaszkor szinte úgy szóla hajnalba". Tehát még a természet menetébe is belesugárzik bensőséges szeretete és gondosan ápolt virágai, kedves madara, megállítják az őszt, hogy több ideje maradjon a viruló nyárnak . . . Rákóczi Györgynek — mondhatni: a legfigyelmesebb férjnek — számos megjegyzéséből látjuk, mily vigyázó gonddal s ártatlan örömmel kíséri figyelemmel a fejedelemasszony virágos kertjének sorsát. íme: „Patocsa várát tegnap vötték meg vitézeink: az itt való virágos kert türhetőképpen maradott". Egy katona, egy hadvezér, aki a bástyák bevételére tör, de féltőn éberkedik, hogy a virágoknak ne essék bántódásuk. Képzelhető, mily erős szeretet fűzi a nagyasszonyt legkisebb várához, a patakihoz. Hiszen az egy derék nőrokonáról Dobó Annáról szállott reá, hiszen házasságuk első idejéről Patak virágai beszéltek neki legszózatosabban. Ide vonul vissza idvezült férje elköltözése után hűséges fiával Zsigmonddal, mig hirtelen-váratlan az is el nem hagyja. Itt maradt magára kertjével, bibliájával, mig 1660. április 18-án — épp mennyegzője évfordulóján — sírba nem hanyatlik. Szépen fejlődik a virágos kert művelése nagyúri várlakainkban mindenfelé. Különösen amerre lányvirágok nyílnak. Menyekzőkön, a nagyszerű hímzések mellett, elsőrendű becse van a virágnak, már csak a nászi bokréták, koszorúk kedvéért is. Egyik-másik kertészetnek messze földön híre van s a szép kertésznők büszkébbek a kertjük szépségére, mint a saját csinosságukra. Nagy dolog is a virág akkor! Hadbaszálló vitéznek, hazatérő hősnek egyaránt kijár a bokréta. Viseli azt a levente a csatában is, azzal győz, vagy azzal esik el. Nagyon dicséretesek a XVI. század közepén Batthyány Kristóf kertjei. Szekfüivel vele álmodnak a környék hölgyei. Alsólindvai Bánffy Istvánná, Országh Magdolna írja Batthyánynak, figyelmességét köszönve: „Az mi szerelmes leányaink nagyon jó néven vették kegyelmedtől', mert ők viselik meg. Kérik kegyelmedet, hogy ezután is tegyen részt mind fejér és vörös szek- füvirágból, kit kegyelmednek megszolgálunk". (1561. június 19.) Máskor a küldött virágtöveket köszönve vörös rózsát kér, „mert az lányok koszorút örömest viselnek". Uj kultúrát visz lenyűgöző szellemével Észaik- nyugat-Magyarországba a Zrinyi Miklós leánya, Kata, Thurzó Feiencné^ a regényes Árvavár asszonya. (1562) Udvarházaik, nyaralóik köré mindenütt viruló kerteket varázsol. A szegények gyámolitásával, virágok ápolásával enyhítik egyedüllétét — törökverő férje ura távollétében — a szigetvári hős másik leánya Zrinyi Dórica, Batthyány Boldizsárné is, Szamolnok és Német- újvár úrnője, aki (1570 körül) hőse irtán igen finom cseTesnyét küld a táborba s viszont szekfüveket kér tőle. Egyike az ország legműveltebb parkjainak a diósgyőri várkert. Dicső királyok öröksége. Nagy Lajos gyakorta időzött itt lányával, Máriával. Mátyás szívesen járta itt vadászva a vadbusásos bükki rengeteget. A XVI. század közepe még virágjában találja a meseszép kertet. Kőfalait, eleven kutait, a királyné fürdőjét csodálattal Idekint, egy-két öregasszonyt sok gyereket Teeec-hall! — Teeec hall! Virágos vár asszony okIrta: Hegyaljai Kiss Géza. emlegetik a feljegyzések. 1540-től Balassa Zsig- mond borsodi főispán és Fándy Borbála tölti itt élete legszebb idejét. S óh mennyi vár, mennyi kert van még, melynek letűnt szépségeit nincs aki felújítsa. Ungvár százados tölgyei néha most is, mintha a szerelmes Bercsényi sóhajától rendítenék meg lombjaikat. Szalánc, Nagysáros, Makovicza régi kertjeinek hova tűnt illata? Murány, emiékszel-e még a forró szivü Szécsy Máriádra, kinek mosolyára — mint Gyöngyösi írja — „fényesül az erdő árnyékos zöldsége . . .“? Mennyi szépség nyílik meg előttünk a magyar múltból. Mennyi rokonság: nő és virág között. Mennyi fény a könnyön. Mennyi emlék virágos völgyeinkből . . . S hány unoka mereng most is a virágok zöldjén erősítve reményük virágok szirmába csókolva vágyát, virág kehelyre sírva könnyét? . . . Virágos nagyasszonyok lelke jár a várromok felett. S a Tegnapról beszél a Holnap leányainak . . . Te volnál? Mint utas, aki éji állomás nevét betűzi, nézem elrévült arcod, szemed ... Te volnál? Jaj, úgy futok feléd tapsoló örömmel, mint a kisgyerek ... Te volnál, kit a fukar évek irigyen tartogattak? Anyám, a lányod... Te volnál, akit szegény, megtépett életem kért, ha asszonykéz simogatására vágyott. Száz bitang napon legényes kedvem, ha bírókra vert, kalauzom a fordulónál, csillag fejem fölött, amerre mentem, te minden diadalmam, te, te volnál7, Szelid lámpafény, amelynél virrasztottam gyötrő éjeken elesve, összetörtén: nézd, nézd, fák, virágok most megbomlotton hogy futnak feléd, amerröl jöttem ... Megkérdeztem a csillagot: te volnál? Megmondtalak a mezőknek, hegyeknek .. Pajtások szóljatok: Te, te volnál? S a hegyek, mezők s a csillagok nevettek... Boros Ferenc. Mondtam én is Miatyánkot. Mikor a Sors földre rántott, Mondtam én is Miatyánkot. Lelkem küldtem sóhajszárnyon, Hogy hol lehet rátalálnom? Hómezőkön, merre jöttem, Valaki jött én mögöttem S amikor már ide értem, Két csontkarját nyujtá értem. Vissza néztem: a Halál ott Vigyorogva mellém állott, Hogy megfagyott minden vérem: „Készen van az útra, kérem?** „Miatyánkra ez a válasz. Pár esztendő, mindegy már az, Itt már nincsen mit keresni, Egyszer úgy is túl kell esni.“ Hát nem. Mondom. Bárhogy fájjon, Itt maradok még e tájon. Uj, nagy vihar üzen értem: Ne mondják azt, hogy kitértem. Sötét lett a magyar égbolt, Még se mondom, hogy elég volt. Bár levertek s- minden romban, De feszül az ín karomban. A viharok bárhogy marnak, Nekimegyek az ugarnak, Az ekémet bele vágom, Mehet nyitok a sziklákon. Dacolok a magas éggel: Bevetem hit s reménységgel, Hol most népem sírját ássa: Legyen boldog aratása. És ha munkám elvégeztem. Leteszem majd bús keresztem, Jöhet Isten Csontkocsisa: A hintóját hogy kinyissa. Megyek hozzá megbékéltem Mert hiába nem volt éltem. S nyomtalan nem megyek én sem; Új Ígéret dús vetésem. Kersék János.
