Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)

1924-04-19 / 90. (538.) szám

Vasárnap, április 20. 25 kelni ördögi. lm nyavalás, ha elesett-e? fölkel, ha eltévelyődött-e? megtér, ha vétke­zett-e? bocsánatot kér. — Miért ne könyörülne hát rajt Kegyelme­tek és mi rajtunk, ha az Isten a megférő bű­nöst hozzá fogángya, ha a megtérő bűnösnek veszedelmét nem akarja; miért ne fogadná be viszoníag Kegyelmetek városunkba és eklézsiánkba? — Elhidtiik, hogy Kegyelmetek az Ur Istent elsőben, annak utána a mi nyomorú­ságos állapotunkat megtekintve, ebbeli jó akarattyát és kegyességét tőlünk semmikép­pen nem vonnya és megvonni sem akarja, mely jó akarattyát az Ur Isten Kegyelmetek­nek megfizeti és mi is vékony erőnk szerint való szorgalmunkkal meg ügyekszünk szol­gálni. — Ezeknek utána Istennek ajánlván Ke­gyelmeteket, kegyes választ várunk Kegyel­metektől/’ r Bírák uraimék szivét meglágyította a ké­relem és á könyörületesség felé hajlottak, mivel hogy Isten o szent iölsége parancsolja és hogy őfelsége is kész bozzáíogadni min­den cltévelyedett, igazán megtérő és peni- tenciát tartó bűnös fiái Csakhogy Varga István a felesége pőrében ellene tanuskodókat súlyos szemrehányások­kal és rossz szavakkal illetvén, azokat meg­bántotta. Varga Istvánt tehát arra kötelezi a városi tanács, hogy azokat illendően megkö­vesse és a bizonyságok is megkövessék Var­ga Istvánt. Se Varga István, se felesége, se a por tanul ne gyalázzák, szidalmazzák, rá­galmazzák és átkozzák egymást, hanem sze­reiéiben és egyességben éljenek és lakjanak. Ha pedig ezt az egyességet felbontanák, Varga István, felesége, vagy a tanúbizony­ságok és ez megbizonyosodnék, — akkor vá­roson, falun, vagy mezőn éjjel egy ember, nappal pedig két ember bizonysággal min- denik személy ellen 64 forint legyen a béke- rontónak büntetése, amelyet városbíró uram megvehet rajta s ami ellen nincsen arpclláta. Varga Istvánná Szabó Kata asszony vis­szatérését a városi bírák megengedték, de kötelezték, hogy elsőben is az ő Istenét, te­remtőjét, aki ellen vétkezett, — azután az eklézsiát, akinek botránkoztatására volt, kö­zönségesen jó penitenciatartás és siralmas maga megalázása és imádsága által megkö­vesse, szántszándékkal ne vétkezzék, éleiét és magaviseletét megjobbltsa. A tanács az ügyet „nagyobb és jobb disz- kusszíőért“ a prezsbitérium elébe bocsátja és amit ökegyelmeik ebben határoznak, abba kész belenyugodni. Szabó Katusra tehát egy nehéz vasárnap várt: az eklézsia követés. Lesütött szemmel állott annak ajtajában várva, mig a templom­ba beszólitják, ahol is tiszteletes esperes uram kellőképpen megíeddvén jobbulását fogadta. így tanulta meg Szabó Katus asszony a maga sok szenvedésén, hogy meg kell be­csülnie hites urát és megzabolázni a nyelvét,! a házasság kötelékét meglazítani nem Isten­nek tetsző dolog, mert a törvény tiltja „a más ember tegzébe rakott nyilakkal való lövöl­dözést/* I A hív*. Irta: Földi Mihály. Csöngetett Várt. Már beesteledett Az ajtó csendesen felnyílt, a nehéz füg- , gönyök megmozdultak, j — Parancsol a nagyságos ur? — hal­latszott a holt asszony cselédjének a hangja. Könnyes volt a hang, egy kissé vádló is. — Fiam ... —• mondotta idegesen a férfi — keressen valahol egy kalaptűt. — Kalaptűt? — Kalaptüt. Hosszú hegyes tűt, a nagy­sága holmija közt, Hosszú, hegyest. Keressen. — Felgyújtsak? — Ne. Már alig lehetett látni a szobában, a sö­tétség beborított minden élőt és holtai. Egy­napos friss fájdalmával, étien- szomjan széles karosszékben ült a férfi és fáradt száraz szeme rátapadt a sötétségben megnövekvő halottra. Az asszonyra, ki tegnap alkonyaikor megölte magát. Megborzongott. Tegnap ilyen­kor, ezekben a percekben bénitotta meg szent testét a méreg. Keze ökölbe szorult ujjal közt papiros reccsent Az asszony búcsúlevele. A gyötrel- mes mondat, megint, századszor a fülébe sípolt: „Itt a halál küszöbén nem emlékeztet­lek régi ígéreteidre, sok szép egyezségünk kö­zül azt tartsd meg, amelyet jónak látsz. E szép és messzi utamon annyira kövess, ameny- ire tudsz, amennyire hiszel. Én megyek. Nem kételkedhetel abban, hogy szeretlek, hogy rajtad kivül senki mást e világon soha nem szerettein, áldalak, hogy velem voltál, áldom a Teremtőt, hogy voltál s nékem adott, nélküled eddig sejti vittem volna a keresztet, melyei csak letenni jó. Most is rád mosolygok, tehe­tetlen drága kis kezem most is feléd nyúl, hogy simogasson és áldjon, szeretlek most is, mint mindig, de egy életre ez sem, te sem vagy elég. Most már csak egyre kérlek. | Ahogy mindig megígérted: szúrd át a szive­imet, amikor már mindenki holttá nyilvánít, f Megdöbbenek a gondolattól, hogy megbuj- j hátik benne valahol valami e makacs és j máris hosszú' életből, mely fáj, mindig fáj. ■ Kálmán, ne feledd, megígérted: még ha utá­nam jössz is, szivemet előbb átszűröd.. Még ha utánam jössz is...! Hogy’ hív és csalogat! Soha ily nagy és varázslatos nem volt ez az asszony, mint most a halálban. Ahogy mosolyogva meghalt és ahogy mo­solyogva emlékezteti: megbeszéltük, hogy együtt élünk, együtt halunk s ha az egyik előre megy, követi a másik, mint félláb a tehetetlen másik felet, mint félszem a magá­ban gyönge párját. És előbb átszűröd a szi­vemet. Ezt tudod? Megígérted. Emlékszel? Fiókok nyíltak, zárak pattantak. Selymek suhogtak, kulcsok csörrentek, szekrények koppantak; a szobaleány fel-felzokogva — kutatott egy kalaptű után. Végül talált egyet. — Tessék nagyságos ur — s feléje botor­kált a sötétben. — Mit parancsol vele? Bágyadtan kinyújtotta a kezét. Végül hozzá ért a tű hegye. — Semmit. Köszönöm. Adja csak. A leány még állt. — Most menjen, fiam. — Nagyságos ur.... Ha megengedi.... Szeretnék elmenni. Egy órára. —- Hova megy? Menjen. — A templomba. Húsvéti feltámadás. Elmosolyodott, feje lehanyatlott — Menjen, fiam, a feltámadásra. Csak menjen. Siessen. — Egy óra múlva... Lépteit elnyelte a nehéz függöny, az ajtó halkan bezárult. A férfi megmozdult A gyűrött levél kihul­lott a kezéből, már csak két darab vas maradt a kezében. Hidegek, szótanok. A tű. amelyet most kapott, s egy hosszú, hegyes, papirvágó lándzsa, melyet még délután mar­Politika az állatvilágban, Két modern állatmese. Irta: Vulpes. I. Májusi áldomás. Arany pálcát tart kezem. Ma királynak érkezem, Határokat ma leontok, Ma belőled mesét boi-tok, Lehunyom a szczr.pllládat, V.rágdpüt kap a lábad. Hajadat l.árfa-ücrnak véve, Kibontom a szőne szélbe, Széh'ejíem a tíz piros ujjad, Fújj közzé szél, vitorlánk iájjad, Remegő térdcj n.cgroskaőjan, Rebcgö ajkad csöndre fakadjon: Indulok veled! Megérkeztünk, szent kiköíö, Májusi fényes hegytető, Lábad alatt csuda álomszünyeg, Ktrénk csuda pókok hálót szőnek, Halántékodba mély hurangszót Csókolok, elállt szivedbe hangzót. Ambrát fúvók leheíctdbe, Tüzes fátylat Lmij-t szemedbe, Forró virágpor fújja be ajkad, Úr lett ma a május rajtad, A hatalmas május. S most kezein bár elbocsásd, Bár szived a föfdbo ásd, El nem múlok soha tőled, £n dobogok már belőled, Szived engem mind harangoz, Halántékod mind visszhangoz, Tíz piros ujjad engem érez. Ajkad vére engem vér ez. Halad engem liárfáz éjjel. Hajnalokkal és éjféllé!, Engem fellelsz sírva — áldva, Engem mosolygsz utoljára, Ma és mindörökre. Bodor Aladár. Mi az az immunitás? Egy szép nyári délelőtt, pontosan a hivatalos látogatások idején beállít a szarka a gólyához. Noha igen jelentős a társadalmi különbség kettő­jük közt, a gólya nagyon szívesen fogadta ven­dégét. — Mi jót hoztál szarka öcsém? — Nem hoztam én semmit gólya bátyám. Kérni jöttem, számítván a te baráti jóindulatodra és atyaííságos szeretetedre. — Hát csak ki vele öcsém. — Abban a gyerekügyben jöttem bátyámuram. Tudom — mint ahogy mindenki tudja, — hogy te vagy az emberek gyerekszáliitója s ezért nagy tisztelettel és kímélettel bánnak veled mindenütt. Terád nem puskáznak, téged nem dobálnak kö­vekkel, a te fészkedet nem turkálják, a te fiókái­dat nem szedik ki a gyerekek. Szóval te a bi- j vatalod révén köztisztelt egyéniség vagy, mig engeraet üldöznek, hajszolnak, pusztítanak az em- I berek, ahol csak lehet ... i — Baj, baj. De arról én nem tehetek fiam. — Talán igen. Arra gondoltam ugyanis, hogy j magad mellé vehetnél segédnek ilyen szállítások alkalmára. Azon lennék, hogy hasznossá tegyem ! magamat: segítenék cipelni a gyermekeket, vagy: összefognám a pólyát, vagy előre sietnék beko-! pogtatni az ablakon, vagy egyéb módon járnék a kezedre . . . — iWinek volna az neked szarka koma? — Annak, hogy akkor én is immunitást élvez­nék. Az emberek tudnák, hogy én is fontos hivatást töltök be, tehát engem se bántana senki-. . . A komoly gólya erre nagyot nevetett. — Nem szívesen teszem, mert ösmercm a te ko­tyogó természetedet, de elárulok neked egy csa­ládi titkot, ha becsületszavadra megfogadod, hogy senkinek se szólsz róla... — Becsületemre nem szólok senkinek. — Hát akkor hallgass ide öreg csacsi te! Az az egész gyerckhistória csak mese. Legenda, amit már csak a naiv gyereknép hisz el. Dehogy is liíerálok én gyerekeket. Elég bajom van a magam kölykcivel... — Hát nem igaz? rémüldözött a szarka és kimeresztette a szemeit. De hisz akkor a te egész exisztenciád egy nagy csalásra van felépítve... — Persze. Egy legendából élek, mint akár­hány magyar álhmféríiu . . . A szarka a fejét rázta. — Ejnye, ejnye. Sose hittem volna, hogy a becsületes képeddel ilyen agyafúrt csirkefogó vagy! Különben ez a dolog az én kérésemet nem alterálja. Vegyél he a legendába cégtársnak. A gólya a jobb lábáról a bal lábára állt és ridegen felelt: — Ezt nem lehet komám. Szó se lehet róla... — Mért nem? motyogott a szarka. — Hiszen ha semmi dolgod sincs a gyerekekkel, ha még csak közöd sincs hozzájok, akkor mindegy lehet I neked, akár magad csinálod ezt a semmit, akár! ketten csináljuk . . . — Nem úgy van fiacskán, — mondja a gólya ko­moly arccal. —. Ha munkává! járna a hivatalom, szívesen vennék hozzá kompanisiát, aki elvégzi helyettem a munkát. De mivel csak haszonnal jár, hát inkább csak magam csinálom . . * Ií. Interpelláció az erdőben. Büszkén és délcegen törtet végig az erdőn a szarvas. Egy mókus nézi a gyönyörű állatot és lelkesen szól: — Oh milyen szép vagy és fejedelmi dicső­séges szarvas s milyen gyönyörűek az agancsaid! A szarvasnak jól esik a bámuló elismerés s hanyagul felel: — Hát hiszen megjárják öcsém. Nem mond­hatnám, hogy okom van a panaszra, A mókus folytatta: — Már sok szép agancsot láttam életemben, hiszen itt lakom az erdőn. De a tieidnél szebbeket még nem láttam soha! , . . A gőgös szarvas most már megállott egy kis barátságos beszélgetésre. — Mondom, magam is meg vagyok elégedve, Elég tisztességes és tonnás agancsaim van­nak. És ezek értéket jelentenek fiatal barátom. Ige komoly értéket Te nem is hinnéd, hogy az em' milyen nagyon megbecsülik az agan­csok legszebb szobáikat díszítik velők, busz- j kén nu,, .gatják egymásnak és még kiállításokat is rendeznek belőlük, amiknek legalább is egy királyi herceg a protektoruk. Nagy dolog fiacskám a szép agancs, még az emberi társadalomban is. A mókus tovább rajongott: — Valóban gyönyörű! Olyan, mint a korona királyi főn És én nem is érem íöl ésszel mért az oroszlánt tartják az állatok királyának és nem téged, akit a természet már előre felruházott a legszebb királyi diszzcl? — Mondasz valamit fiam, határozottan mon­dasz valamit! ... — Csak azt nem értem, folytatta a mókus, — mért nem nő például nekem is agancsom? Én is leveleket eszem és füveket és bogyókat, mint te. Mondd meg neken kedves ]ó szarvas barátom és kegyes pártfogóm: mitől nő ilyen szépre, ha­talmasra és királyi formájúra a te szarvad? A szarvas megrázta a fejét: — Hát csak nő fiacskám, magától nő. Mi ezt már így szoktuk. Nyilván a faj teszi fiacskám: a nemes, előkelő faj, az úri vér, az ősi hagyo­mány . . . És büszkén csörtetve elrobogott a sűrűben. Hallgatta a beszélgetést a róka egy bokorból. És elkezdett kacagni, csak úgy rengett a hasa. — Te is nagy marha vagy mókus öcsén, szólt fel a fára. — Naiv csacsi vagy, aki ugyancsak rossz címre adresszáltad az interpellációdat! . . . A mókus haragosan felelt: — Te is okosabb akarsz lenni mindeki másnál. Azt akartam tudni, hogy mitől nő ki a szarvas szarva? Hát megkérdeztem. — De -nem jó helyen kérdezted fiam. Nem jó helyen. — Hát kitől kérdeztem volna, ha nem tőle ma­gától? — Akárki mástól inkább, nevetett a róka. — De legokosabb, ha a felesége őnagyságához for­dulsz felvilágosításért, ö sokkal Jobban tudja . « . 1 költ meg. Elképzelte a mozdulatot. Meg kell I szorítania a tű fejét, vagy a lándzsa mar- i kóla tát, hegyüket a szív fölött két ujja közé 'kell illeszteni s azután erélyesen lenyomni a borda mentén. Teljesiienie kell ezt az ígéretét? ígéretet, melyet mosolyogva tett s melynek megsze­gése semmin sem változtat? A halott halott, a boldogság mindig szomorú volt, mézét .mindig könnyek hígították, virágaira mindig jsóhajok vetettek gyászíáíyolt... nem lehetne jidegen is az Egyetlen halott hóhéra? Egy jorvos? Barát, akinek keze hűvösebb, akinek szemét nem homályositják el 'emlékek és I halálba fulladt vágyak ... i A néma asszony felé fordult, akt széles í ravatalán egy lépésnyire feküdt tőle, hatal­mas kereveten, melyen életének nagy részét elálmodta. A sötétben feléje virított a lepedő fehérsége, feléje emelkedett az asszony gyűrűs keze, nemes, sovány arca, szemre­hányón kidomborodott az este feketeségéből. Mindig siótlan maradt, ha valami nem tetszett neki, csak sápadt ajka szokott meg­rándulni, akármi nagy fájdalom érte. És e borzongó sötétben látta most a férfi, hogy a fehér száj kissé megnyílik és valami átfut a bőrén. Egy rebbenés, egy mozdulat. Intés és figyelmeztetés. Tiltakozás. El sem kisérsz utamon? Sohasem tudott tőle megtagadni semmit. És le tudott mondani mindenről, amit kívánt; még róla magáról is, egy évvei ezelőtt. Bűvös hatalommal uralkodott fölötte; barátai azt mondották rá, hogy az asszony megbabo­názta. Hipnotizálta. És nem értették. Most is gépiesen felállt. A töt cs a lándzsát jobb kezébe fogta, bal kezét kinyújtotta. t Balra tőle kis asztalka állott, ezt tapogatta ki a sötétben. Megtalálta a gyufát, meggyuj- tott egy szálat. A szivaros dobozba nyúlt, kivett egy cigarettát. Rágyújtott. Nyelve már szárazon koppant a rengeteg dohánytól, or­rába savanyu szagok bujkáltak; egy napja már csak dohányt evett. A tál a kisasztalon zsúfolásig megtelt hamuval, cigarettavéggel, szivarcsutkával. Most puha házikabátja zse­bébe tette a két vasdarabot, s kezében a gyufával megindult a holt asszony felé. Letér­depelt a heverő elé s megcsókolta az asszony kis kezét, mely szinte oda nyúlt hozzá. Aztáu gyorsan fejéhez állt, megyujtotta a két nagy álló gyertyát és marokra fogta a kalaptűt. A két szál gyerta lobogva égett. Sárga fényük élénken röpüli szét a nagy szobában s pirosas foltokat vetett a tengerkék színű falakra. Az asszony szinére, az asszony szo­bájára. Ott az ágya, fehér nagy ágya, bevet­ve; hosszú csipkeíeritője busán esik a földre. Falon a képe, búsan, mosolyogva, minden és mindenki fölött. Kényelmes foteljei, amelyek­ben naphosszat szótlanul ült, könyvei, sely- mesfinom könyvei, melyeket már jó ideje nem lapozott. Tükre éles és tiszta, kegyetlen ; és nyílt, amilyen a szeme, csodálatos kék , szeme volt, a mindent meglátó, és semmit í meg nem bocsájtó. A szőnyeg, a barna vastag takaró, amelyen elhal minden zörej, az abla- i kon sok függöny, mely elzárta e csalódott, 1 csalódva született világot minden más élettől A két szál gyertya meglobbant. Fényében megcsillant a feszület, szemben a férfivel, a holt asszony szűzi ágya fölött. Krisztus szene feje a kereszten szembenéz a falról a holt asszonnyal, aki itt fekszik némán és mindent feledve a heverőn. A megbicsaklott vérfej, melynek mesteri vonásait oly bánatos szere­tettel szokta nézegetni az asszony, ide veti vissza a gyertya rőt fényét a ravatalra. A férfi elmosolyodott Szép vonalak, mű­vészet... kínban megbicsaklott fej. Kint a templomban most zendül a feltámadás imája, a szent gyászból fel fog harsanni az alleluja diadala. Feltámadás... És a legkedvesebb az egyetlen, halott. Hit, hitetlenség? E halott lábainál Megrántotta a könnyű, fehér takarót, egy pillantást vetett a megnyúlt, zárkózott, nemes arcra, aztán felhúzta az inget és rávetette az arcra. Rögtön be is takarta a testet, csak a mell maradt szabadon a hűvös tavaszban. Most megrázkódott. Egy esztendő óta nem látta már e husgyümölcsöket, a néki legdrá­gább emberi, asszonyi testnek e karcsú fehér virágait. E rózsaszin kagylókat, melyekben most a halál búg. Micsoda zenéket kell hal­lani a különös utón, melynek élet is a neve... neve... — Engedd el e kegyetlenséget nekem. — tört föl a férfiből — az éltemet feszíted ke­resztre egy kalapíűvel... — De már bal keze kissé feltolta a végre túlságosan en­gedelmes mellel, két ujja kitapintott két bordát s jobb kezéből leszaladt a tű a puha húsba. Állt feszesen, gúnyosan, vigyorogva a gyertyafényben. És a férfi leomlott a sző­nyegre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom