Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
24 Hétfő, december 24. Harácsonyest. Irta: Majerszky István. Még alig több öt óránál, de már valóságos éjjel. A nyugati ég legalsó szegélyén még piroslik valami az alkonyból, magasabban azonban teljesen csillagos az ég. A teli hold különben sárga, sápadt fénye most fehéren terül el a hóboritotta földön, s mig a holdfényben az ég csillagai alig pislognak, idelent a havon millió és millió apró csillag ragyog. Az erdő közt, a hegyről fefelé kanyargó országúton, magános alak halad, paraszti gúnyában, hátán batyuval. Sovány, beesett arcú, de különben erős, csontos férfi az illető. Ahogy a folyton erdőben húzódó utón a kilométereket jelző kövek tünedeznek mellette, járása is egyre lassúbb, bizonytalanabb lesz. Nem lehet, hogy ennek csupán csak a fáradtság volna az oka; a sovány arc szinjátéka a szemek villanása a fel-feltörő sóhaj, a majd gyorsabb, majd lassúbb járás nagy lelki küzdelmet árulnak el. Nem néz sem jobbra, sem balra, csak halad előre az egyik szánnyomban, a csikorgó havon. Ha néha-néha egy kilo- j méterkövet észrevesz, szeme felcsillan, i — „Még ennyi!” — Kiegyenesedik, meggyorsított ütemben teszi a következő lépést, de a másodiknál hirtelen összeroskad a test, nehéz lélekzet szakad fel melléből. — „Még ennyiI” Borzasztó ellentétes érzelmek dúlhatnak ezen férfi belsejében. A fel-felcsillanó öröm iizi, hajtja egymást a ki-kitérő kétségbeeséssel. Belső harcával elfoglalva, a fáradtságot nem is veszi észre, a test csak egy gép, mely a beléje szorult lelket előre viszi, anélkül, hogy vele összefüggne, és hasonlóan a kazánban csendesen kialvó tűzhöz, fogy lassan-lassan az ő testi ereje is, a nélkül, hogy a lélek tudomást venne róla. Fent a magasban őriiletes módon hajt az északi szél egy-egy felhőrongyot, mintha menekülő szellemárnyak rohannának. Az alsó légrétegekben a szél csendesebb, nem süvít, csak nyög a fák koronái közt. A fenyők ágain csak itt-ott van egy-egy hó- píamó, a java részt már leverte a szél. Az utszéli fák összesugnak-bugnak a különös utas láttára, de ő egyáltalán nem vesz tudomást a környezetről, még talán a szántalp nyomát sem látja, amelyen halad, talán az országutat sem. A testet már csak az ösztön mozgatja mind lassabban előre, a lélek teljesen különvált tőle és sok — legalább neki sok — kilométerrel megelőzi amazt; már látja maga előtt felcsillanni azt az édes, azt a várvavárt ablakvilágot, és a hidegtől, fáradtságtól elkényszeredett porhüvely megrándul a képzelt örömtől, a kékre fázott ajkak mosolyra húzódnak. Ismét néhány gyorsabb lépés, de hiába, a test már ki van merülve, s ez a mai erőltetett menet túl sok az ilyentől évek hosszú során át elszokott tagoknak. Hiszen már reggel óta mcg> folyton, pihenés nélkül, hegynek fel, hegyről le, hogy a mai szent karácsonyestén viszontláthassa azokat, a kiket évek előtt elhagyott — ha befogadják!? I Az előbbi mosoly a szó szoros értelmében ráfagy az ajkára, homlokára hideg veríték ül, s torkából rekedten, j csaknem értelmetlenül szakad fel: „Istenem!” — Benne van e sóhajtásban minden, a bünbánat, a remény, a félelem és a felcsillanó öröm. Egy az ut szélén fekvő fenyő rön- kőhöz ér, tegnap vagy ma csúsztathatták az ut felett levő vágásból ide, mert nincs rajta hó. A csaknem összeros- kadó test önkéntelenül letér a szánnyomról a rönkő felé. Csak néhány percre — gondolja a lélek, miközben leül — hogy még idején hazaérhessen, mert ismét ott világit előtte az a kis ablak, és pedig ma szokatlan erős fényben. — Már véli is látni a karácsonyfa gyertyáinak számos lángocskáját, már hallja a kicsinyek ki-kitörő örömu jongását — szemeit lecsukja, a szederjes ajk megint mosolyog, fej, kéz lehanyatlik és a következő percben erőt vesz a halálra kimerült utason az álom. Közben az északi szél megunta oda- fönn a felhők hajszolását, — egyhangú mulatság az, még csak süvíteni sem lehet odafent — leszállt a fák ! közé. Azoknak a koronái közt olyan vad koncertet lehet csapni, hogy az üvöltő farkasba is belészorul a hang. S hogy hajlongnak a büszke fenyőóriások, hogy csapkodnak kínjukban ágaikkal!! És az az őrült tánc végig az országúton! Hogy rohannak, eszeveszetten keringve a feltámasztott hó- kisértetek! S ah! Itt valami van az utón — egy ember! A kisértetek körültáncolják, ölelgetik, majd köréje telepesznek úgy, hogy az alvó utas nemsokára hóban ' ül. Melléje démon módjára kacag a I vihar, zug, sir az erdő, az utas pedig — álmodik és mosolyog. Nem jár ilyenkor kint senki, ezen a szent estén pedig kétszeresen nem. j A házőrző ebnek is megengedik, hogy | a házba húzódjék, legyen neki is egy- j szer karácsonya. í Derekán fölül ér már a hófúvás, a j rönkőből, melyen emberünk ül, már j semmi sem látszik. A szél süvít, hordja ; a fagyos havat, reggelre el lesz zárva 1 az országút. i Az utón lefelé egy puskás alak közeledik, erdőőri sapkája mélyre húzva, hogy a hó kevésbbé csakpodhasson a szemébe, bal hóna alatt egy csomag, a puskacsövére akasztva pedig egy kendőbe kötött gyerekcsizma. Már csaknem elhalad a'behívott utas mellett, midőn valami benső sugallat folytán oldalvást tekint. A gondolatokba merült ember megrázkódik a hóból kinyúló alak látásától, egy pillanatra cöveket ver a lába — nem tudja képzelettel, vagy valósággal van-e dolga, azután odalép, meglöki, majd rá is szól, de hangját elkapja a vihar. A következő pillanatban már tisztában van a helyzettel, puskát csomagot a hóba ejt és a fagyott embert vállon kapva, teljes erejéből megrázza. Még jókor jött, ha később érkezik, már hiába lett volna a rázás. Most azonban megmozdul a férfi, bágyadt szemét is felveti, de már alig tudja, mi történik vele. Az erdőőr sem késlekedik, hanem a fagyott ember batyuját leoldva a hóba ereszti, az embert pedig talpraállítva, egyik kezével átkarolja, a másikba puskáját fogja és megindul vele tovább az utón lefelé. Égy-kétszáz lépésnyire innen, az ut kanyarulata mögött, a hóviharon, mint ködön keresztül, ablakvilágosság látszik — az erdőőr lakása. Az udvar fe lől kell kerülnie. Amint a pitvarajtót kinyitja, a szobából a gyerekek öröm- rivalgása hallatszik, nyomban rá kinyílik az ajtó és kilép az erdőőr felesége. Még mielőtt az asszony az eléje- táruló látványtól szóhoz juthatna, a férj int, tegye be az ajtót és. hogy a gyerekek odabent maradjanak. Közben az ismeretlent úgyszólván beviszi a pitvar másik oldalán levő kis szobába, melyben az elkészített karácsonyfa csak éppen az apa megérkezésére vár, hogy á gyerekek hozzá bo- csájtassanak. Az erdőőr a félig fagyodat leülteti a fal melletti karoslóca sarkába és mig a kezeügyébe eső üvegből bort ad neki, belépő feleségének röviden elmondja a történteket. Majd enni adnak az ismeretlennek, mit az, anélkül, hogy egy hangot szólna, vagy felnézne, mohón elfogyaszt. Mig amaz eszik, az erdőőr bundát térit a lócára, melyre a még félig eszméletlen ember ledül és nyomban el is alszik. A gyerekek ki-kinyitogatják a túlsó szoba ajtaját, már türelmetlenek, hol marad olv soká a Jézuska. Férfi és asz- szony úgy oldják meg a kérdést, hogy a meggyujtott karácsonyfát átviszik a gyerekekhez. Egy pillanatra eláll a kicsinyek zaj- gása, kimeresztett szemekkel bámulnak a csillogó fára, hogy az öröm, a csodálat nyilvánulása, a következő másodpercben annál hangosabb legyen. Nevet, kiabál mind a négy, ki apjába, ki anyjába csimpaszkodik, majd körültáncolják a fát és amint egy-egv uj tárgyat észrevesznek, uj örömkitörés sikoltozás, — de hisz ezt leírni nem lehel, csak élvezni. A szülők arcán is elsimul az előbbi komolyság, egybeolvadnak az örömben kicsinyeikkel. A gyerekek közt van azonban egy körülbelül tizenkét éves fiú, ki minden öröme dacára is tartózkodóan viselkedik, meglátszik rajta, hogy nem édesgyerek, bár mindenki jól bánik vele. Az erdőőr kevés vártáivá, azon ürügevel, hogy most jut eszébe, mintha az országúton valami leesett volna a karácsonyfáról, mikor azt a Jézuska neki átadta, felveszi kabátját, sapkáját és miután előbb benézett az alvó ismeretlenhez, elmegy az országúton hagyott holmikért. Uj örömkitörés, ujongás, mikor a legnagyobb leányka számára a csizma és a többiek számára is egy-egy meleg ruhadarab előkerül. Boldog karácsonyest, te legszebb ünnepe a kereszténységnek! Mennyi öröm, mennyi boldogság fakad ez estén, mennyi köny szárad fel, mennyi bu, baj, bánat lesz feledve! Kis gyermek és agg, koldus és király, rajongó és hitetlen materialista, hogy várnak mind, te béke, te tisztaság ünnepe! Egy templom minden ember lakta hely, a csillag szebben ragyog, a hó szebben csillog, mint egyébkor. Még a világvárosok örökké zajos utcái is kihaltak, mert minden igyekszik valami kedves zugba, hogy része Jegyen a derű, az öröm, a boldogság ünnepéből. Csak néha tűnik fel egy-egy magános alak, amint falhoz lapulva, fejét lehorgasztva, bandukol magában. Szegény, otthonnélküli lelkek ezek. Te drága Otthon! Mily különös édes hangon pattog ma a kályhában a tűz, mily sajátságos fény ömlik el a szobán, mily fehérség csillogás mindenütt! Az öregek mily fiatalok, a fiatalok mily gyermekek! Mosoly, öröm, béke, boldogság töltik be a családi fészket, s a levegőben benne rezg az örök hozsanna: Dicsőség mennyben az istennek, békesség a földön a jámbor szándékú embereknek! A vadonban magányosan lakó család egészen megfeledkezett a vacsoráról. Eszükbe se jutna, ha a háziasz- szony már is nem hozná a párolgó ételt. A férfi helyet foglal, az asszony ránéz, szeme könnybeíábad, ura keblére borul és hosszu-hosszu néma csókban tapad annak ajkára. A férfi magához szorítja feleségét — az ő szemében is könny csillog A gyerekek vigadásá- nak egyszerre vége, a legkisebbik már kezdi is a piíyergést, anyja szoknyájába bújva, a legnagyobb fin is elhúzódik valahová, kedve volna neki is sírni. Az erdőőr a gyerekekre hivatkozva, csak nehezen tudja magáról lefejteni feleségét. Ezen jelenet az egyedüli, mely ezen különben elégedett család karácsonyát évről-évre megzavarja. Szomorú esemény emléke ez, melynek képét az asszony nehogy sem tudja feledni. Most a kilencedik karácsonyest ez azóta. Akkor máshol laktak, lent, a kétórányire fekvő faluban, ez a ház akkor még nem is létezett. A gyerekek közül is csak a most kilenc éves leány volt meg. A kis karácsonyfa akkor is égeti. — Az asszony hozta az ételt. — Abban a pillanatban, ahogy letétié az asztalra, egy dördülés és az ablakkal szemben ülő ura, melléhez kapva, szó nélkül lerogyott a székről. Ezen emlék ébred az asszonyban valahányszor karácsonyestén a tálat behozza és ennél nem tudja zokogását visszatartani, nemcsak, mert urát majdnem megölték, hanem főleg amiatt, aki meg akarta ölni. Ezen emlék készti arra is, hogy karácsonyestén az asztalt más helyre tegye és urát úgy ültesse, hogy az ablakon át látható ne legyen. Vacsora közben lekiizcM felindulásukat, játszanak, tréfálkoznak is a gyerekekkel, akiknek ma sehogy sincs kedvük aludni menni. Már jó későre jár az idő, midőn nyílik a túlsó szoba ajtaja. Az erdőőr az ajtóhoz siet, ahogy kinyitja, szemben találja magát a megmentett utassal. Épp szólni akar hozzá, de még mielőtt száját kinyitná az ember, mintha kísérletet látna, az ajtófélfába kapaszkodik és sajátságos, a borzadáiylól rekedt hangon kiállja az erdőőr nevét: „Márton!” A házigazda az összeroskadó ismeretlen férfit megfogja és behúzza a szobába. Az az ajtóhoz siető asszony láttára még nagyobb rémülettel kiáltja: „Ágnes!” és annak lábához rogy. A gyerekek bújnak, az apjuk megkövülve vizsgálja a földön zokogó alakot. Az asszony is nézi, aztán a bámulat és félelem vegyes hangján sikoltja: „Szent Isten, Gyuri bátyám!” A felismert férfi egy hirtelen elhatározástól elkapatva, felemelkedik és anélkül, hogy valakire nézne, megfogja az ajtó kilincsét, hogy kimenjen. kikkor már az erdőőr is ráismert sógorára, végtelenül keserű mosolyra 1 rándul ajka, de csak egy pillanatra, a másikban már szánalom ül arcán, a mint egyik kezét ő is ráteszi a kilincsre, a másikat pedig sógora vállára: „Sógor hová akarsz menni! Gyere, ülj le, egyél valamit!” Az azonban csak áll némán, lehajtott fővel, majd térdre esik és fuldokló hangon, sírva emeli kezét az erdőőrhöz: „Bocsáss meg Márton, bocsáss meg!” Az erdőőr arcán végiggördül két könnycsepp, miközben a konyörgőt felemeli és mondja: „Kelj fel, sógor, már régen megbocsájtóttam.” Majd hirtelen az ágy mellett zokogó legnagyobb fiúra szól: „Gyere ide, Gyuri, csókolj kezet az édesapádnak!” A megtért bűnös szenvedéllyel szólítja magához gyermekét, majd kér- dőleg pillant szét, aztán a házigazdára és a feleségére. Azok megértik a tekintetet, de ahelyett, hogy szólnának, í odatuszkolják a még mindig remegőt i az asztalhoz és leültetik. Csak akkor mondja az erdőőr: „Feleséged meghalt, a kislányod is.” A vendég arcán végtelen bánat tükröződik, miközben mondja: „Én öltem meg.” Majd nehéz sóhaj után könnyek közt folytatja, inkább magához beszélve: „Istenem, mit is tettem! Két év alatt odalett becsületem, tönkrement a gazdaságom, koldussá tettem családomat, s mind csak a tilos vadászat miatt. — És a végén, mikor már nem volt sem vagyon, sem becsület, meg akartam ölni tulajdon sógoromat, mert nem akart cinkostársam lenni! — Irgalom Atyja! És másoknak, ártatlan feleségemnek, gyermekemnek kellett ezért bűnhődniük!” . Az asszony csöndesen sirdogál, az erdőőr pedig megfogja sógora kezét: „Feledjük, ami történt, Gyuri, helyrehozhatsz még mindent. — A feleségedet azután, hogy elvittek, magunkhoz vettük a gyerekekkel együtt. De hát szegény nem bírta soká, különösen mikor a kis Ilonka is meghalt. Hisz. tudod, mindig gyönge asszony volt.” Sógora busán int tagadólag. Majd folytatja az erdőőr, az apja mellett álló kis Gyurira mutatva: „Ezt a gyereket meg neveltem, mint a magamét.” Aztán, hogy a nyomasztó szomorúságot eloszlassa, vígan mondja: „No és nekem, látod, kutya bajom. Pár hónapig nyomtam az ágyat, de hát abból is kigyógyultam. Látod, szépen meg is szaporodtunk azóta. Az uráság aztán két év múlva ideépittette ezt a házat és idehelyeztek. — De hát te magad miért nem jöttél be, miért ültél le oda az utszélre ebben a farkas- orditó időben? Ha véletlenül rád nem akadok, istók báró megfagytál volna.” „Köszönöm Márton, köszönöm! Én agyon akartalak lőni, te pedig megmentetted az életemet. . . Nem tudtam tovább menni a fáradtságtól. Aztán meg nem tudtam, hogy ez a ház itt van.” „No, csakhogy itt vagy. Bizony mára nem vártunkt” Majd feleségéhez fordulva: „Asszony adj még egy kis bort, hadd kocintsunk Gyurival.” — Elengedtek három évet, — mondja amaz csendesen. A gyerekek is bátorságot vesznek, szüleik biztatására odamennek Gyuri bácsihoz és lassan belopja magát a kiengesztelődés angyala valamennviök szivébe. A levegőben benne rezg karácsony éjszakájának hozsannája: „Dicsőség mennyben az Istennek, békesség a földön a jámborszándéku embereknek.” Fölösleges aggodalom. Ez a rongyos élet rut vásári holmi; Nincs már romantika, halljuk panaszolni. Vájjon? — Amíg ifjak, hold és zene vannak, Mig az „elvek” miatt fejek befakadnak, Amig napsugár süt, hogy bimbót fakasszon, Mig udvarlójával szökik a kisasszony, S mig a nagybőgőbe fejjel fut a mámor, — Nem beszélhelüTvk-é a romantikáról? Z. J.
