Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
Vasárnap, április !. .7^;AcrAiAluTrAR7fíRmp AH öreg Menguldar ki-kihaiászott egv-két' diszfakstot s a ÍPliekon ülő Kazay felé kínálta. 0 fhaga csak az erői, arauycsillogású zsíros lévé-; b3f kortyantoi t kedvvel. A csontot a hátuk mögé i hajigálták és Fickó marakodás nélkül osztozott rajtuk a kölykökkel. Hirtelen nagy mozgalom támadt a sátorban. A félrelebbenő nehéz, piros szőnyeg alatt sápadt, őszesüstölcü férfi jelent meg. A hóna alatt hegedűforma hangszert szorongatott. — Tart jarlikaszin, — köszöntötte a sátor népét. Baj bol! — fogadták szívből. — Karaszakal, a legjobb dalnok messze földön, — súgta oda Csapar, — a te tiszteletedre hívta meg az apám. A dalnok először a törtön ülő vendég előtt hajolt meg, azutá/i a házigazdát s a nőket üdvözölte. Enni adtak, a már jóllakottak között meg közbejárt az üdítő kimisz és duhaj kedvre pezs- dítő nese. Az öreg Monguldnr nagyokat húzott a parázs- italból és Tailak unokáját magasztalta, aki még csak tizenhárom éves és Kör Oglunak majdcsak minden hőstettét el tudja fejből verselni, nincs olyan közmondás, amit ne ismerne, lehet, hogy híres dalnok lesz még belőle. Karasz-akal ivott, megint ivott, teleffitötte tűzzel az ereit, a szemét, a lelkét s egyszerre halotti csöndben felállott és belekapott a lcobuz húrjaiba. A nagy, ősi dalt, „Manasz születését“ énekelte, a puszták robogó zajlású eposzát. Előbb furcsán, idegenesen csengett a hangja a Kazay fülébe, a szöveget sem ártette mindenütt, de ahogy á dalnok hangja fült, izzóbbá lett, ahogy a színes rege ezer szirom szóba, képbe bomlott, egyre jobban kitárta a szívét és lelkét a buja vadvirágillatú versözönnek, már minden ige gyökeret vert benne, a hátán izgalmas öröm reszketőse futott végig, a kobuz minden pendii- lése mintha legbensejéből zendült volna ki, érző, remegő húrjává lett az énekesnek, aki éppoly sámáni hatalommal játszott most már rajta, akár a többieken. Mikor a dalnok azt énekelte Bal fiáról, Bakairól, hogy a szeme úgy ragyogott, akár a csikóé, önkéntelenül Aj-jaktim felé suhant a tekintete. A pompás feketehajú szűz szeme csillaga ugyanakkor fónylett rá az ő szemének setét mélységű egére. A lány nem fordította el az arcát, kutatva, kérdezve, édesded komolysággal nézte, csak nézte a tenger messzisógben született halovány hőst, az ének aranykalapácsa összekovácsolta forró pillantásukat s Aj-jaktim csak akkor sütötte le a szemét, mikor a dalnok szavai lassódtak, halkultak, a befejező akkord keresgélésében. Mámoros tetszészsivaj zúgott föl mindenfelül, öreg Monguldur megölelte, megcsókolta Karaszakalt, a férfiak követték a példáját, Kazay szorongatta legtovább a kezét és bevallotta magának, hogy a párizsi nagyoperában, az erdőnyi vonó hajladozása alatt suttogó hegedűk, csellók, a seregnyi amorett szájával kacagó flótaözön, a büszkén aranyló trombiták harsogó glédájának dáriusi muzsikája sohasem nehezítette el ilyen mézesen a lelkét, mint a pusztai dalos a maga háromhúros koldus kobozával. A dalnok gyöngyöző homlokkal büszkén telepedett le a házigazda mellett kínált helyre. Amint a kimisz új erőre kapatta, Csapar odament a szépmívü faragással ékes, régi fegyverek alatt meghajló polchoz és levette róla a Kazayak ezeréves buzogányát. Megforgatta a feje fölött és újra elmesélte, mint hullottak az ősi fegyver csapásai alatt, a magyar bativ kezétől a szőke oroszok rakásra ott, messze, a nyugati csatatéren. A fiúk rajongó szeme az idegen hősre tapadt. Mind arra vágytak e pillanatban, hogy ilyen hősökké lehessenek, akit még Csapar is igy magasztal. Karaszakal gyönyörködve forgatta kezében a cifra vésetekkel, csataképekkel szépített nehéz harci szerszámot. Csapar odament hozzá és fölkérte a sátor népének nevében, hogy rögtönözzön valami dalt a buzogányos batirról, a golyó nem fogta magyar rokon csudálatos tornájáról. A dalnok lehunyta a szemét, nagyot hörpin- tett a feléje nyújtott neséből, duruzsolva ingatta ide-oda a derekát, a eserméjével ütemet vert a lelkének s az egyszerre ágaskodni kezdett, mint az áldozatra vitt fehér mén a táltos előtt. Fölugrott, vadul pendítette el a három húrt és első, rikoltó hangja úgy csapódott föl, akár a ritka zsákmányra reázuhanó lugan madár. . . . Kazay Uhui büszke mámorba szédülve hallgatta, mint kél ki 3z elvetett magból a hősi dal, mint nő, szökken sudárba, szólevelekbe, buja, kusza vcrsgallyazatba a róla szóló új manasz, amely most íme, ideereszti a gyökerét ebbe a csudás, forró, termékeny estébe, hogy soha többé el ne száradjon, hanem inkább új és új sudárgyűrűkkel nőjjön bele az időbe . . . Csak akkor eszmélt föl, mikor a dicsőítő ének utolsó kobuz kiáltása után egész sereg dobogó fórfimell forró préselésében valamonnyiük szívének érezte fájó örömben lüktető magát. Szálain ! Szálam! Szalam! — őrjöngött a sátor lángrakapott ősi lelke. A sátorban húsz egynéhány emberi kebel nyugodt, pihegö lélegzése hallott csak. Kazay Ubhl hanyattfekve, csittulni nem akaró, boldog izgalomban álmatlankodott. A sátor közepén még pislákolt a dzsin-szemti, piros parázs. Kékes füstfoszlányok kísértetesked- tek elő a hamu alól, megnőttek, elnyúltak, terjedeztek. szakáit eresztettek, leplet lebbentettek, egy részük kirepült a szelelőlyukon, a többiek meg odasompolyogtak a vendéghős nyughelyére, sort ültek mellette örködben, a kurganok mélyéről felérzett hét atyák cirógató szellemei gyanánt. A sátor nyilain fegyverek, lószerszámok, nyergek függőitek mindenfelé. Feje fölött, a feltörekvő meleg levegőben mint nagy, élő, idegen, kéttestű madár lebegett a gonosz szellem kiengesztelésére faragott, róka- bőrrel, fájd tollal, lószőrrel díszített Tösztör- bálvány. Lassan lebbent balról jobbra, jobbról baka, és lecsüggő feje mintha az ö álmát vigyázta volna. Nehezedő pillájú szeme újra a nyitott tiin- liikre tapadt. A kerek nyíláson egyetlen, nagy ragyogó keleti csillag fénylett le reá . . . A csittulni nem akaró izgalom újra és újra fölpeckelte a szemét, a dalnokra gondolt ... a róla kiviruló hősi dalra és a sötétben is érezte, mint pirul cl az emlékezésre, mikor ott, híres buzogány csatája, terén majd elsírta magát . . . ha tudnák, ezek a daliák! . . . nem, nem! . . . az nem ő volt, az a nyafogó, beteg gyermek... utálat! Gyalázat. . . mily jó békés itt, szívesen ellenne ezek közt vagy egy féleSztendeig . . . addigra tán vége lesz a háborúnak . . . össze- gyüjthetné a könyvéhez szükséges anyagot. . . majd lesz' valahogy . . . vájjon mit csinálnak a szerencsétlen bajtársak ... a tüskésdróttal szegett udvar . . . rettenetes! . . . a körséta ... a marquise . . . Párizs, Róma . . . kétszázharmincöt lépés . . . keresztbe . . . milyen furcsa itt gondolni minderre! . . . Csapar, Csapar! ha ő nem lett volna, azóta tán . . . milyen jő itt . . . ez a nagyr, áldott sátor . . . hogy zúg odakint a vad burán! hogy tépi a tartóköteleket ... de erős, jó, áldott sátor ez, kiáll ez mindent, olyan jól lehet benne feküdni, akár a bölcsőben ... de szép volt az a repülő, csattogó dal . . . nemsokára jő már Noruz, rózsaként kinyílik a táj ... A kerek sátornyíláson szelíden kukkantott be a hold. — Aj-jaktim ! Holdvilágom ... hogy cirógatott a szeme, mikor Karaszakal rólam énekelt . . . Aj-jaktim ... ott alszanak a nagy függöny mögött. . . vájjon melyik az ö pihegése ? .. . A burán újra megrázta a köteleket, de a pompás cifra gyékények elébe álltak mindenfelől a hidegnek . . . szegény kis kosta,, hogy fázhatik a bűzös barakkban ... — ... hogy zúg a burán ! A szeme tapadozni kezdett lefelé. Kéjesen, boldogan nyújtózkodott el! Kívülről be-behallatszott a Fickó, meg a többi puli csaholása a holdvilágos éjszakából. Az öregapja csöndes kúriája jutott eszébe, a kutyaugatásos, nagy, néma, falusi esték, mikor a szélben zúgó akácfák dala mellett, a boltíves mennyezeten futkosó kályhatüz játékát figyelve szunnyadozott el karácsonyi vakációkor . . . Édes, ringató, gyermeteg zsongás áradt el benne. A boldog, igaz álom eggyel több kebelből pihegett föl a koratavaszi ég felé. A tavaszi ügetésbe kapott napok csakhamar elhozták Noruz víg ünnepét. A kimiszes tömlők mind kiürültek, csakúgy folyt a, nese, a nagy vígság kedves emléke még most is ott pántlikázott ezer színével az emberek emlékezetében. A kancák és a juhok a friss fűvel várakozó világra ellették csikaikat és bárányaikat, nagy sürgés-forgás volt mindenfelé. A téli sátor borítékait elkezdték leszedegetni, az erős tartóoszlopokat kimozgatták, felhúzgálták. A fehérnép új kimiszt, sajtot, miegymást kószít- getett, a legények egybeterelték a ménest, a nyájat, ének, füttyszó harsogott mindenfelé. Kazay valami ott ismeretlen háziszerrel egész sereg csikót gyógyított talpra és elégedett örömmel tapogatta kedvenc lovainak csillogó szőrbe újult marját. A szemhatár hívogató!ag küldte a csikók cinipája felé a pezsgő erővel erjedő szellőket s a pej, fekete, meggypiros, sárga szügy eket alig lehetett már fékezni, hogy neki ne vessék magukat a végtelenségnek. A horizontot mintha a próféta zászlójával takarták volna le, oly finom zölden bársonylott, a, nap akár valami naponta ifjuló aranypalástos égi Khán, mindig korábban és korábban tárta szét mogulé a pusztát végigölelő sugár karjait. A tevék már útrakészen lógatták hosszú nyakukat a, sok teher alatt, púpjaik közé kerültek az utolsó sátorrudak is, Biskonak első hajnalán a kelő nap előtt alázattal meghajolva, öreg Monguldur eloltotta a téli sátor tüzet és fekete csödörjc nyergébe pattant. Kazay csakúgy, mint a legények és leányok, nyereg nélkül ülte meg az alá ja adott sárga mént. Aj-jaktim egy kényes, karcsú vasderes kanca hátán kaparászott s míg a Kizil-Güi nagy, csöndes pejét igyekezett felbőszíteni, oda-oda enyhcllett a tekintete, ahol a nekizománcosodott, kitelő arcú magyar hőst sejtette. Fickó örült örömmel rohant egyik lovastól a másikhoz, szétugratta a csikókat, belecsimpaj- kodott a juhok bundájába, olyanokat ugrott, mint a jól eltalált lapda. — Huj ! rikkantott öreg Monguldur, kezdődjön hát a : jaz ! — Jaz ! Jaz! — harsogott Csapar. — Huj! Huj! Jaz! Jaz! — zendült föl köröskörül, két csikósfiú elöreszáguldott, s arra a többiek nekieresztették a veszett izgalomban torlódó, nyerítő, tülekedő ménest. A tarka testözön ágaskodó fcarajlással áradt rá a zöld határtalanságra. A pásztorok irigykedve bámultak az utánuk robajló csikósok porfellegébe és görbe botjaikat a bégető nyáj felé dobva, ők is megindították a gyapjas hadat. A pulik csengő ugatással kezdték meg éber munkájukat. — Huj, gyermekeim, —- kiáltott öreg Monguldur és rászabadította a lovát a smaragd horizontra. Kazay Csaparral együtt dobbant vágtába, Jóthé egy kicsit elmaradt. Aj-jaktim meg j kacagva elébe vágott valamennyiüknek. A kis Tailak visítva izgatta harmadfü csikaját, de csakhamar belátta, hogy úgysem éri utói a nénjét s odacsapódott a férfiak csoportjához. Aj-jaktim repült mint a szél, és csakhamar beléveszett a ménesverto porfellegbe. — Ezt ugyan el rfcm fogja az idén senki fia a leányvadászaton ! — kiáltotta elismerőleg Csapar. Comb közé kapta a paripáját és ujjongó rikoltozással utánaröppent a húgának. Kazayt rejtelmes, lázas kedv parázslótta át. Úgy érezte, mintha'a nyargaló paripa minden patadobbantásával csudás erőt szedne testébe a szabad puszta földjéből s ezt a tüzes hatalmat átömlesztenó az ö ereibe. Valósággal összeforrott az aranyesillogású, fellángoló vérű táltossal, a maga lehelletét egynek tudta vad horkolásával, a robajló rohanás felszívta egész életérzését és képtelen, megreszkettető tettek felé korbácsolta. Úgy rémlett az agyában, mintha nyílvesszők suhognának el mellette, előtte, mintha kilőtt nyílvessző lenne maga is, amely átszáll a min- densógen és zúg, süvít, hogy azután szakítva, hasogatva, roncsolva pengjen neki valami világnagy célnak ! . . . Hirtelen megpillantotta az előtte vágtató nomád leányt, aki a mögötte felhangzó lódob?jra még veszettebb iramra ösztökélte száguldó vasderesét. Kazay ügetésre fogta Arszlánt s az e-1 viharzó leány után röpítve tekintetét, arra gondolt, mint idegeskedett, nyavalygott a karosszéknek beillő nyeregben a marquise, mikor a Bois-bau lovagol- gattak, mint ügyetlenkedtek, kapkodtak elhízott lovaikon a gavallérjai, a vasárnapi lovasok . . . ilyenkor mindig valami büszke, délceg fölény érzete áradt el henne, egy hang azt súgta neki, hogy őt különb fából faragták, valami ősi erő. sok, sok emberöltőből visszanyargaló gőg volt ez, amelyet ott nem értett, még valahogy el is szégyenlette magát miatta, de amely mindig és mindig, akarva, nem akarva, elárasztotta a ló hátán és végigforrt rajta a lekor is, mikor a szellemesen csipkelődő dámával ott állott Rafael vatikáni Attila-képe előtt, mikor a Pantheonban már kettesben nézegették Delaunay hatalmas freskóját s a marquise lorgnettjén keresztül megvető pillantással mustrálgatta „kis barbár“-járnak ideálját, a hadai élén koronásán, de mezítlábasán lovagló istenostorát . . . tisztán emlékezett, hogy valami dacos, pogány diadalmat érzett akkor azon, hogy ez a nyílözönt villámló, turáni fer- geteg Párizs faláig dörögte valamikor fenyegetését, hogy ennek a finnyásan mosolygó hölgyikének az Urak Urától rettegő őseit alig tudta valamikor férfivá vigasztalni szent Genovévájuk! . . . — Attila en marche sm- Paris! . . . Attila en marche sur Paris ... — kiáltotta bele a nagy panneau címét a puszta lágy szavakhoz nem szokott levegőjébe. Boldog, büszke erő áramlott, pezsgett benne, sehogysem bírt a bolond kedvével. — Huj! Hujrá! — harsantotta csakúgy önmagának és újra nagyot vágtatott a harmatos végtelenben. Vágj' űzte, hajtotta, bogv odaszáguldjon Aj-jaktim mellé, hogy bcléfeledkezzen a sötét szemébe, de hát ez is jói esett, ez a gondolat- szellős, nagy, magános suhogás, ez a vidám, könnyed ügetés, elpihenö léptetés. Ahogy tekintetét eljártatta a jószagú, zöld messziben és bele-belefiirösztötte a vadvizek, apró tocsogók nedvességébe, ahogy égy-egy vadlúd-éket pillantott meg feje fölött, mindig a Hortobágy, a csikósok között átélt boldog nyara jutott eszébe. A levegő is mintha olyan ízű, illatú lett volna, csak még izgatóbbuak, szabadabbnak tetszett. Jó volt tudni róla, hogy akármennyire elkergetne is, hogy a szabadságát kipróbálja, sohasem csalódna meg ... a délibáb itt sehonnan sem tudott egyetlen tornyot, házat sem elővarázsolni, a szűz horizonton sohasem füstöltek át csalfa vásárosokkal terhes vonatok, seholscm látszott .járom alá görnyedő állat, ekeszarva fölé hajló, verejtékes ember. Édes gáttalanság, pányvát nem ismerő dús szabadság, gondtalan, örök csavargás, annyiszor álmodott, valóra vált öröm mindenfelé a kósza felhők, a nyári szálláson sokáig delelgetö, nomád nap alatt! — Huj! Röpül j Arszlán! Röpülj! Eljött Noruz, rózsaként kinyílott a táj . . . Langy, kora nyári estén sólymászásból lovagoltak hármasban a szállás felé. Aj-jaktim ügeteti középütt s a gyönyörűséges hajsza öröme csakúgy ott bizsorgett még a felajzott lelkűkben, akár a véreskarmú tugan nekiborzolódó tollas begyében. Csapar büszkén vitte a vállán híres vadászmadarát, a Kazay szive meg úgy rebbent rá a nomád lány iránt, felgyűlő szerelem váratlan tudatára, mint a sólyom szeme a riadt gazellára. Odakünt, a homályban párázó, bujaillatú legelőkön, a csalitosban szorosan egymás mellett száguldottak a királyi madár nyílirama nyomán s egy-egy mellfojtogató, vad haliaknál egymás tekintetében találta meg sebes pillantásuk a már rég kerülgetett zsákmányt. Ezen a robajos, fiilledt izgalmú délutánon egyszerre borult, piros virágba a vágyuk s most valami odázva sürgetett gyönyörűség sejtelme vezette apród gyanánt újra és újra szorosan egymás mellé a paripáikat. A szálláson diadalmas ünneplés fogadta őket. szárnyas szavakkal emlékezték vissza a hajsza fordulatait és új vadászatok tervét szövögettek, j A kis Tailak nagyban fogadkozott, hogy borkője több hyúlagyvelöt fog kiloccsantani, mint a Csapar sólyma. — Mit akarsz a libáddal? - - gúnyolódott Csapar s a pásztortüz félreöltögette lángnyelvét a reácsapó kacagástól. Az éjszaka lassan-lassan leteregette hűvös gyékényeit és mindenki puha aljat, keresett a fejének, Csak Kazay Ubul nem tudott aludni. Kiállott a nyári sátor elé, . hallgatta a bogarak szerelmetek cirpelő szavát, réveteg boldogságban, homályos vágyak béklyójától nehezült szívvel, lehajtott fővel lépegetett odább-odább a csönd szőnyegén. Elmúlt idejének sötét boltjára úgy rezzentek rá régi szerelmeinek emlékei, akár az egymásután kiezüstlő ezüst csillagok a feketekék égre. A párizsi asszony íurosa, mérges ködfoltból integetett már csak . . , A szemhatár peremét roppant égi szöniv izzó ! agyaraként döfte át a holdsarló hegye. — Aj-jaktim! Holdvilágom ! — suttogta el, s mintha csak halk hívását megsejtette volna, a. szélfogó mögül nagyváratlanul eléje bukkant a nomád leány halovány, édes orcája, Szótlanul, dobogó szirtiket, hallgatva torpantak meg. A tücskök lágyan pengették parányi kobzukon az éj altató dalát. A férfi acélos keze hirtelen csak lecsapott a remegő, szabadulni akaró leánykezecskére. Mikor nagynehezen megnyugodott a keresett rabságban, félkarral magához vonta és úgy kérdezgette el tőle a fénylő csillagok nevét. — ... az ott a Jeti Karakcsi, a Hét Rabló, — mutatott a göncölszekérre, — arra, lent, északon -a Teinir Kazuk reszket, az ott az én kedvencem, Csolban, a Hajnali Ragyogó . . . melyik a te legkedvesebb csillagod? — Aj-jaktim ... az én arany Holdvilágom, — suttogta a parányi fül mellett Kazay Ubul és csókra kereste a száját. A nomád lány kikapta a kezét a vasszoritású marokból, erős karja korlátot vert a mohó ostrommal közeledő fórfimell elé és harag nélkül, de ünnepi komolyan mondta: — Batvi, te ügyes és vad vagy, mint a tugan madár, a szavad, a messze országokról mesélő, idegen világból való szavad meg mézes, mint a bülbül szava : de én Aj-jaktim vagyok, Monguldur- nemzetségbeli szűzleány, szembenézek a sólyommal is, a bülbül madár szava elől meg elrejtem a fülemet, ha éneke megtántoritana ! A férfi szótalanul a karjába akarta zárni, de mikor a szeme összeakadt a nomád lány szemével, nagy, soha nem ismert' szégyenkezés bíbor- iott rá az arcára és bátortalanná válva engedte el. A leány ránézett, hosszan, fájóan, beismerően, szerelemmel, odanyújtotta a kezét és lassan, szomorúan lehajtott fővel megindult a sátor felé. A hódításhoz szokott férfi bosszúsan bámult utána. Dühös vágy fogta el, hogy nyomába szökkenve csókra törje a vad, dacos száját, de valami legyökereztette a lábát. Csapatra gondolt, az öreg Monguldurru, a bosszúra, a „csakazértis“ megint a leány után lódította, de a szent komolysága nomád éjszaka valahogy zablát vert indulatára,. Az éj apró dalnokai ingerkedve pengették kicsiny dorombjukat, egy láthatatlan madár maga felé fütyölgette a párját, valahogy a Pillangó- kisasszony muzsikája hárfázott föl benne és arra gondolt, hogy úgy lesz, ahogy Madame Butterfly- jal esett, hiszen ha egyszer innen elmegy, úgysem látja többet. , . Erezte, mint önti el a pír ismét az arcát és zavartan, fölzendülő lélekkel nézte, nézte a Hét Rablót, Csobbant, a Hajnali Ragyogót, » fényes
