Prágai Magyar Hirlap, 1923. április (2. évfolyam, 75-98 / 228-251. szám)
1923-04-01 / 75. (228.) szám
Vasárnap, április f. — Hát ak^or hogy a fenébe csuklott. most így össze a verekedés Titán? — Ez az, amit ón sem értek . . . azaz hogy . . . mindjárt rátérek, ez a változás sokkal régibb keletű már rajta . . . engem most éppen az lepett meg, hogy tudott újra a régi, félelmetes Kazay Ubullá lenni . . . — Érdekes az a buzogány. Muzeális darab — mondta Holzwarth. — Családi klenódinm. A Kazayak büszkesége. Azt mondják, ezeresztendős. Én fel sem tudnám emelni. 0 meg: akár a eséphadaroval!... Roppant szerette a régi fegyvereket, Falusi unalmában maga szerkesztett egy hatalmas íjat. Úgy belebolondult, hogy félredobta a remek puskáit s csak azzal vadászgatott. Sast, nynlat, rókát lőtt vele s egyezer majd halálra sebezte egy duhaj cimboráját nyílvesszővel, mert messziről meglátta a szüreten, a szőllő sorja közt, amint félrószegen megcsókolta akkori babáját. — Teringettét! Miféle szerzet ez,’'aki ilyen földig ember is tud lenni, meg ilyen elesett anyámasszony katonája is?! Ki érti ezt? •— Én már hozzászoktam, őrnagy uram. Ez az ember kiszámíthatatlan. Különös, nyugtalan ístenbogara ez. Folyton szertelenkedik, kapkod, változik, nyughatatlankodik. Nem leli a helyét sohasem, kitör minden keretből, keres, kutat, mint valami hazátlan madár csapongóit mindig erre, arra, meg amarra. Nem tud ez fészket rakni sehol sem. A faluját sem állotta nagyon sokáig. Egyszer csak fölkerekedett, elment Erdélybe, népművészetet tanulmányozni, félév múlva megunta és kivette magát a Hortobágyra, a csikósok életét élte, nyargalászott a délibábban, pányvavetéssel szórakozott, azt beszélte, ott érezte magát félig-meddig otthon, a kószálás ördöge mégis hamarosan íölkergette egészen Becsbe, mei*t ellenállhatatlan vágya támadt, hogy a nagyszent- miklósi aranyleletet, a híres Attila kincsét tanulmányozza. írt is róla egy kis füzetet, amin ma is veszekszenek a tudósok, meri teljesen új világításba helyezte a rejtélyes őstörök felírásokat. Ott aztán furcsa dolgok estek vele. Azt írta nekem, hogy kiküldeti magát a messze keletre, ehelyett a császárvárosban rekedt, egyre-másra nyerte a díjakat a futtatásokon, udvarolt, párba- jozgatott, a Jockey-KInbban milliókat nyert és vesztett, egy lengyel grófnő megmórgezte magát miatta, a dámák valósággal bolondultak utána, ő is a dámák után s egyszerre csak azt hallottam róla, hogy kelet helyett nyugatnak vette útját, Rómába kéredzkedett valami ad hoc megbizatás- sal. Egy teljes esztendeig megült ott s még az örök városban találtam, mikor egy kis ösztöndíjkoncot vetettek elém, hogy életem főművét, a római történeti stúdiumaimat alátámogathassam. Egy tavaszi napon, ahogy ott álmélkodtam a Vatikánban, Rafael stanzáiban, kit látok az Attila- kép előtt: Ubult! Karcsú, fiús termetű, előkelőén öltözött fekete asszony állott mellette, meg egy őszes, monoklis úr . . . — Olasz nő volt? — Franciául beszélt s Ubul is tört francia- eággal válaszolgatott . . . — Szép volt? — Fiatal? — Harminc év körüli lehetett, a párizsiak kedvenc kora . . , mint olvasmányaimból tudom. — Ahá! Történeti olvasmányaidból! Draveczky elmélázott. — Mintha most is látnám . . . érett, de ragyogó szép asszony volt, tüzes, violaszin árnyékú szemmel, a vastag, húsos ajka meg-megreszketett .. . — No lám, a kis Draveczky! — Vad hisztérika lehetett. . . afféle párizsi bestia . . . Halk, forró sóhaj fehér köde jelent meg az ajkak előtt. Tar zászlóst mindenki megmosolyogta, ahogy a nyelve hegyét végighúzta a szájaszélén. Pillanatra vonagló, fojtott csönd támadt. A tiszteken az a remegés futott végig a messzi, nagyvilági dáma sóvár elképzelésében, ami az asszony szónak egyszerű kimondására egyszerre forróvá fűtötte a fedezékek ölelésre halálosan éhes, haláltfólő, betegesen felcsigázott fantáziájú fél-fiait. A harctereket véges-végig szelő lövészárkokban úgy remegett végig-végig néha a csók- szomj, mint egyetlen, gigantikus, epedezve szétnyíló aj alton . . . — Persze ... a szeretője volt — dünnyögte az őrnagy. — Valami már akkor lehetett közöttük, mert az asszony olyan becczőformán mondta Ubulnak, mikor Attiláért lelkesedett: 2!aga barbár! Tisztán emlékszem, szorosan a hátuk mögött állottam, mikor azt mondta neki, maga barbár. Ubulnak elsötétedett az arca, elfordult s akkor vett észre. A régi diák hangján örvendezett: szervusz kis kosta, hol jársz te a Vatikánban? Pillanatra oda is jött hozzám, de félszeme folyton az asszonyon volt... — A monoklis a férje volt? — Másnap tudtam meg, hogy az valami pénzember, párizsi bankár, az asszony meg valami szegény marquise. Ubulra alig ismertem rá. Egyre a Vatikán kép- meg szoborcsodáiról, az örök város tengernyi, isteni szépségeiről szavalt, hogy milyen új most előtte a világ, hogy olyan formán érezte magát, mikor a Péter-teuiploraot meglátta Kómában, mint Jóthó Peti, a kiskun-huszárfiú, mikor a pusztájukról először került be Debrecenbe, a Nagytemplom elé, hogy most tudta meg, milyen üres volt eddig a lelke, hogy sírni tudna rajta, — igen, így fejezte ki magát a vad Ubul, hogy sírni tudna rajta, amiért igy vesztegette el a drága éveit, amiért ilyen barbár maradt, így is csiífolják a római asszonyok „a szép barbár“, s akkor megint elkomorodott az arca . . . Csakúgy öntötte magába a nehéz chiantit és fogad- kozott, hog3r életét most már arra fogja szentelni, hogy européerré lehessen . . . uramisten! Hogy szidta a kollégiumban a Mária Terézia elpuhidt, elkorcsosult magyar testőx-eit! ... és most . . . ámnltam-bámultam, mi minden birkózik ebben az emberben. Könyvek után kérdezősködött tőlem, melyekből egy csapásra pótolhatna mindent. Egész lényén valami beteges tűz, furcsa, ideges nyugtalanság vibrált. . . — A mohón habzsolt kultúrának mindig van valami puhító, ernyesztő hatása a nyers egészségű lelkekre — vélekedett az ezredorvos. — Úgy hat rájuk, mint valami erős oltásból az első injekció. Praxisomban . . . — Az asszonyról mit mondott — hajolt közelebb az őrnagy. — Az a kérdés, az olasz hölgyeket hogy adagolta — mosolygott Holzwarth. — Meg a párizsi nénit! Hja, a francia nők! — fújt egyet a zászlós. — Azt mondják, az olaszok még tüzesebbek. — Majd elküídetlek a Doberdóra, olasz tfiz mellett melegedni, — vágta rá az őrnagy haho- tázva. — Na, Draveczky, avanti, avanti! — Az asszonyról nem faggattam, csakhamar rátért maga is. Lobogva, szaggatottan beszélt róla. Bomlottul beleszeretett, amint csak megismerkedett vele. Esküdözött, hogy megöli, ha az övé nem lesz, mielőtt visszautazik Párizsba. Aztán megint arról beszélt, mennyii-e bántja, hogy ebben az országban, amely olyan, mint egyetlen óriási múzeum, ezekben az ősi palotákban, ezek között az emberek közt, akiknek egy-egy szobájában több kultúremlék van, mint nálunk egész városokban : ilyen barbárnak, elmaradottnak kell éreznie magát. Megértettem, hogy az asszonyaink raffinált, túlfinomult lelkének legbensejéig akart férkőzni s azért hajszolja úgy a maga, lelkét, mint versenyeken a paripáját, mikor egy-egy asszonyszem elismerő pillantásáért hajlandó volt bármely percben a nyakát szegni. Ahogy én Ubult ismerem, szíve szerint legjobban szerette volna nyeregbe kapni és elrabolni őket, de rájött, hogy itt lelkileg kell elébe vágni előbb az udvarlók hadának, mert egyik-másik ritka zsákmányt csak azon a kerülőúton lehet elcsípni errefelé. És Ubul törté- marta magát, tanult, falta a könyveket, ki tudja, amilyen kiszámíthatatlan valaki, tán komolyan is érdekelte a dolog. Annyi szent igaz, eltátottam a szájam rá, hogy milyen bizarr, nyers, soha nem hallott, önmagából merített és mégis elgondolkoztató megjegyzéseket tett szobrokról, képekről, a fórumról s közben aggódó, gyerekes, kérdő szemeket vetett rám, mint mikor a korrepetitora voltam. — Gondolom, nem is igen merted kiigazgatni, mert keményebb pofont kaptál volna a nézeteltérésekért, mint diákkorodban, — kötekedett Holzwarth. Draveczky az őrnagyra nézett s elvörösödött. — Kérlek, kérlek, azért, mert valaki tanár, ne hidd, hogy ... — Valamennyien kacagtak s akkor maga is velük nevetett. — ... szentigaz, hogy Uhuitól kitelt volna akkor is. Még két este itatott le a parazsas olasz borokkal, én továbbutaztam s mikorra visszatértem, már nem volt Rómában. Hallottam, hogy áttélette magát Párizsba. — Ahá! Az asszony! — A karikásszemű marquise! — ... ott is inaiadt a háború kitöréséig, az utolsó vonattal tért haza, a fölmentést, amit tálcán kínáltak oda neki, nem fogadta el. Huszár- ruhában láttam újra egy körúti kávéházban. Alig ismertem rá. Megfogyott, megsápadt, a szeme réveteg volt s egyre azt emlegette, hogy vége Európának, a kultúrának, az emberiség csődbe került . . . reszkető kézzel vitte a szájához a Párizsban megszokott, gyilkos, zöld pálinkát. . . Bort nem ivott. Mindenféle pletyka keringett róla . . . Egy újságíró, aki Párizsban találkozott vele, azt mesélte, morfinista lett . .. — A szeme! Csakugyan, sejtettem, — szólott az ezredorvos. — így már értem, — bólogatott az őrnagy. — Párizs felőrölte az idegeit. A morfium! — Őrnagy úr, én nem hiszem . . . tán csak effeminálódott egy kissé . . . — Mit csinált? — Elasszonyosodott. A kultúra . . . — Hja úgy, nem jól hallottam. Értem, Draveczky kisasszony! Majd kiverem én belőletek a kisasszonykodást! Kár ezért az emberért. Na csak: meg kellene égetni minden könyvet! —- Ha rajtam állana: katonaiskolában nevelnék fel minden fiút! A satnyáját agyonveretném. Pont! Mint a régi görögök. Schluss! Dravoczky szerette volna az agyonveretést a Taygetosról való letaszításra kijavítani, de lenyelte s csak annyit válaszolt: — Alásan kérlek, őrnagy úr, igazad lehet. — Mit lehet? Van! Pont! — Igenis, de a kultúra összefér a spnrtai- sággal... a nagy művészeti kérdésekben az egész görög népet megszavaztatták és ... — Tönkre is szavazták magukat! Megbuktak! Kazay cimborád is tönkre „kultúrázta* magát! Roncs ! Jobb ha elpusztul! Pont! Schluss ! Fölugrott, megcsavargatta hegyes, lángvörös bajszát és villámló szemmel szurkálta össze tisztjeit. A beszélgetés elakadt s az ezredorvos csak akkor súgott össze Draveczkyvol, mikor az őrnagy inspiciálni indult. A beálló csöndben a hetn- moger fáradt ivadékának arca jelent meg mindenki előtt. A száradt vértől fekete buzogány gerezdes feje a térdéhez koppant s akkor hirtelen, ingadozva megállott. A harmadnapi veszett tusa színhelyén lelte föl magát. A borzadálv kis mérges piócái százával akaszkodtak testére, lelkére .. . Ezen a térségen még most is jóval alacsonyabban állott a hó. Az új pehelyrétegek csak a nyomokat takarták el, de a régebbi esésű hószőnyeg vállasabb pereme tisztán kirajzolja a testfergeteg dúlási területét. — Itt, itt... — motyogta reszketeg ajakkal. Az emlékek ismét megrohanták. Idegen szemmel borzadozott önmagán, amint se látva, se hallva, összecsikorduló foggal, buzogányát két kézre kapva veri befelé a különös zajjal elreccsenö orosz koponyákat... puskaropogás, vérszag... shrapnell sivít egyre. .. üvöltözés, valaki bravózva a nevét ordítja, egy szurony a karja és dereka között sildik el. .. veszettül lesújt, ismerős forma, mongol csontozatú koponyából borzad rá egy barna izzású szempár az újra föllendülő buzogány alól, a feléje zuhanó puskatust az utolsó pillanatban fólrecsapja, a sötét vér elönti a kis, zömök ember konya bajszát, fiatal, piros száját, amint pár, botorkáló lépés után hanyattvágódik... ennek a haláltom- bolásban is kénytelen valahogy föléje hajolni, a nagyra hasadt száj rávicsorít, mellette egy kun huszár vonaglik, távolról a gépfegyver vakog: pa-pa-pa ... pa... pa... pa ... ölni! ölni! ölni! suhan át a kis vórpocsolyákon, revolvert ránt, beledurrant valami szíjakkal, fényes gombokkal, érmekkel ékes, duzzadt mellbe... jaj! az az ordítás ... Huj ! huj ! hujrá ! Pa-pa-pa ... Üsd ! Hujrá ! Pa-pa-pa... pa-pa-pa ... Fölmarkolt egy csomó havat, odadörzsölte a homlokához, ahol szinte gőzzé vált a forróságtól... Messzebb, a dombhajlásban hosszúkás, hólepte csíkok domborodtak ki a csonka fűz- törzsek alatt. Valami ellenállhatatlan kényszer, arrafelé lök- döste rogyadozó lábát. Egy váratlan, magános lövés pillanatra megállította, de azután csak megindult megint és bukdácsolt előre. Egy repedt rohamsisak kolomp- szóhoz hasonlatosan kondult meg szöges csizmája alatt. Lehajolt, fölemelte, belenézett. Úgy tartotta a kezében, mint valami reszketegkezű öreg koldus az ételmaradékos fazekat... pislákoló szeme rámeredt az aljába fagyott agyvelődarabokra, a feketevéres hajpamatra. .. azután nagy ívben behajította a neszt sem adó hóba. Feje a mellére zuhant és húzta tovább, tovább, lépésről lépésre az ikerárkot a puha fehérségben. A füzes szélén megtorpant. Balfelől, jobb- felől, köröskörül temetetlen, behavazott hullák mereszkedtek az alkonyi csöndben. Volt olyan, amelyiket szinte kardiába csavart az utolsó nagy kin, volt, amelyik szétcsapott karral keményre fagyva terült hanyatt és keresztről ledobott, primitív, festetten Krisztus-szobor módjára ormótlankodott ott. volt, amelyik féloldalt nyújtózva úgy hevert, mint édesded álomba merült g}'ermek, aki körül-becézve rendezte el a pihés, fehér paplant az anyai kéz, de a legtöbb szigorú „vigyázz“-bán feküdt, akárcsak valami selyempapir-burokra kirakott játék-katona ... Kazay Ubulnak újra főni kezdett a homloka s valami hörgö hang csuklott föl a melléből. —... lehet, hogy ez a keresztrefeszített éppen az volt, suttogta. Meg kellene néznem ... Hideg rettenet fogta el erre a gondolatra. Szinte ugrálva rontott odább s ahogy a szétdúlt drótsövény éles karmával hirtelen visszarántotta., vadul ordította: — Nem én voltam! . . . Valósággal elcsudálkozott, mikor döngö szíve csitultával, kivilágosodó szeme ugyanott látta a hullát, ahol az előbb, annyira a válla mögött érezte a buzogánnyal leterített magyaros- arcú legény örökre magába pillantott, vérbeboruló, szemrehányó orcáját. Lába odagyökerezett, a szeme rebbenés nélkül meredt a szétcsapottkarú hóemberre. Indulni akart. Nem tudott. — Menj . . . oda . . . menj! Menj hát oda! Hozzá! Tudnod kell! Menj ! — unszolta egy néma és mégis ordító parancsszó. Meggörnyedve, lopva visszakecmergett a hullához. A homloka majd megrepedt, míg reszkető kézzel lekaparta a fejéről a havat. A hulla koponyáján hatalmas lék tátongott. A fagyfoltos arcra nem igen ismert rá... annak mintha kisebb baj szócskája lett volna s a szeme is... de valami keg3retlenkedő sugdosás újra és újra rá-ráhajolt hol eg3rik, hol másik fülére: — Ez az ! Ez az, ő az ... Altkor furcsán vonagló, síró-nevető fintorral leakasztotta a buzogány az övéről. A keze sehogy sem akart engedelmeskedni, de a parancs újból szigorú volt. Ellenállhatatlanul, haladéktalanul engedelmeskednie kellett! Meglóbálta a nehéz szerszámot és úgy tett, mintha a hulla fejére akarna sújtani. A gerezdes vas fütyült a hideg levegőben, de mikor már-már érintette a tört koponyát — hörögvo visszakapta. Azután csak fölemelte, meglóbálta s a vad vágást odapróbálta újra és újra. — ... igen! így lehetett . . . éppen igy lehetett! — Így volt! A gyomra fölfordult a fájdalmas izgalomtól és mégis újra kezdte a borzalmas emlékezősdi játékot. — ... mint Raszkolnyikov, — dünnyögte — ... a csengő ... a zálogos asszony ... istenem ! — ... hogy is tehettem ? Hogy tehettem .. . öltem ! Inkább engem öltek volna meg! Én voltam hát csakugyan az az őrjöngő vadállat, vagy valaki más, idegen ? Én voltam ! Rejtelem, sötét rejtelem ... és igen, le sem tagadhatom, hogy akkor veszett öröm nyargalászott az ereimben, amíg azt az ölési munkát végeztem, hősnek, nagynak éreztem magamat . . . nagynak . . . barbár, barbár maradtam hát mégis! .. . Sohasem hal meg bennem a bestia ? . . . Jól mondta az az asszony . . . barbár vagyok, vadember... ha látta volna! Üveges, vércsíkos szeme emlékező récéjén hirtelen megjelent a marquise ideges, fiús alakja, látta a gúnyos, uszító mosolyát, amely mintha Voltaire maszkjáról került volna oda, a festett, csóközönös, vibráló ajakra s annak nedvességén asszonyosodott volna el babonás erejűvé. Valami bolondos, ugrabugráló képzettársítás zsaketes maga-figuráját juttatta hirtelen eszébe, ahogy egy nagy, csillárfényes párizsi teremben ül és a kékróka-boa alatt az asszony madártestként reszkető kezecskéjét fogva félfüllel ügyel csak az előadói emelvényen tremolázó társadalomtudósra : — ... az emberfölötti ember, hölgyeim és uraim, úgy amint Nietzsche és Shaw megrajzolja . . . Szeme a fagyos hullákon rebbent igazi látásra. Rekedt kiáltás tördelözött fel a torkából, bele- hadarintott a levegőbe s egy pillanatra kikapcsolódott minden gondolkozásból, eszmólkedésének agya felé tóduló iramai megállották, mint a villamoskocsik, ha elakad a fejlesztőtelep duruzsoló munkája. — ... az állat alatti ember! futott végig cserepes ajkán, vérző nyomot hagyva, a nehéz szó. Előtte, a szürke ködszuffita alatt teljesen kitisztult. A téli alkonyat pirosassárga háttérfüggönye leereszkedett a hidegkék horizontra. A kínok árama újra végigsajgott rajta. Az alkonyég eszébe juttatta, hogy arra is ölik egymást az emberek. Ott messze, messze, a nyugati végeken, amerre Párizs és Róma, a két imádott városcsoda pár óráig még bronzos téli fényben ragyog, akár valami óriási váza a Jardin du Luxembourg, vagy a Belvedere csupasz faóriásai között ... ott nyugaton is szennyes árkokban bujkálnak a milliók, fölöttük is gránát- keselyük, srapnellhéják vonulnak, vér, vér, mindenütt vér . . . — Tán éppen most dobnak bombát a Notre Damera . . . Úgy érezte, mintha most, azonnal, mindent feledve neki kellene vágnia a n3mgati égnek, átgázolni az árkokon, az akadályokon, menni, menni, menni, a véghetetlen hómezőkön, a sártengereken, mezőkön, erdőkön, völgyeken, hegyeken át, dagadt, vérző lábbal, kitárt karral kúszni, mászni, hemperegni oda, ahol az a góthikns csoda fohászkodik két csonka karjával az ég felé, azokra az utcákra, ahol a világ legéletesebb élete, legforróbb izgalma lüktet, a jólismert paloták közé, a Boulle-bútoros, neszölő, szőnyeges termekbe, ahol azok a mámoros muzsikák zsongtak, oda, oda az asszony lábaihoz, aki úgy zárta bele gyötrő, perverz szerelme izzó szögekkel bélelt, titkos hatalmába, akár csak kínvallatottat a középkori birák az asszonyalakú vasszörnyetegbe . . . Összezavarodott, bomlott benne minden, mint mikor egyetlen késvágással átmetszik a húrokat egy hangszeren. Szakadt érzései összeknnkorodva csapták szíven, maga sem tudta, mit sirat leginkább, azt az új életet, azokat az édesdeden ernyesztő új érzéseket, lelki hajszákat, előretör- tető elmevágtákat, amikre ott serkent reá, azokat az idegenes örömöket, amelyekbe a felhabzsolt, érzókies tüzű versek, könyvek, szavak, muzsikák mámorították, vagy csak a vad gyönyöröket, a lankasztó tombolásokat egyesegyediil, amibe az a félt és veszettül féltett mérges embervirág: az az asszony ölelte bele? Szinte utánanyúlt, a tüzes lehelete ködébe, annyira melegen lcáprázott elébe. — ... valamelyik éterszagú, langyos kórteremben dédelgeti most a fajtája sebesült hőseit
