Prágai Magyar Hirlap, 1923. január (2. évfolyam, 1-24 / 154-177. szám)
1923-01-24 / 18. (171.) szám
Szerda, január 24. Műfüveit sftif óntól. Á Prágai Magyar Hírlap eredeti beszámolója. Sztregoyán. január 21-én. Az országos Madách-crnlékünne- pélyt. rendező bizottság egyik küldöttsége, melyben lapunk is képviseltette magát, e hó 21-én, vasárnap délelőtt autón ment ki a nógrádmegyei . Alsó- Sztregorára, ahol a centennárium alkalmából megkoszorúzta Madách Imre sírját. Az ünnepélyes koszorúzásról alábbi riportunk számol be. Autón Sztregovára. A vasárnap délelőtti tél ragyogott a napsütésben. A frissen esett Itó nevető ü-d-e- ségbe fehérítette a téli viclok és az alsónógrádi tájak arcát, . mikor Losoncról ki- száguldott velünk az autó, mely több társával a koszonizó bizottság nagybundás tagjait röpítette egy ritka és szépségében is egyszerű, egyszerűségében ható ünnepség színtere felé, a távoli kis falu -irányába, Sztregova felé. Hallgattunk. Talán a sivtftó szél szorította el a hangsunk, talán elnémitott a hall- gatásos néma kép... talán, talán a rimgva- repülő párnákra dőlve ringva-repülve kereste lelkünk a hangulat tiszta megérzését és feléje menekült lelkünk ott maradt az ő közelében, elfeledve nála magához ragadott szavainkat. Elmaradtak falvak, tanyák, a dombok közelebb jöttek és a fehér havon sötét vonalként közelebb kanyargóit hozzánk az Ipoly. A magyar határ mentén. Az mt egyenes vonalban -beszorult’ a dombok közé és az Ipoly mellé. Túloldalon egy szélesebb völgyből efőrekanyarodó vasúti töltés ive feke tellett. A soffőr megszólalt: — Az ott tulnan Magyarország. A bundák prémében elcsendesült fejek felemelkedve fordultak át. A soffőr tovább magyarázott: — Itt át lehet kiáltani Magyarországba — meghallják. Egy kis házikó volt a szemközti dombon. — Ott laknak a magyar posztok. Egyszerre vége a szorosnak, egy nagy v-ashid korlátja ivei előttünk át, balra, az Ipoly on. Csendes, elégiikus mp'soiytfiákasztön hallom a tréfás komolysággal kiadott vezényszót, amin elmosolyodik az utkeresztezés kanya-rod-óját figyelő soffőr*. — Balra! Balra! Egy pillanat, még látoan a hídon az őrházat, előtte egy cseh katona és két parasztasszony egy gyerekkel, -aztán egy ■^rvxryr'rvtrrrrz ntarozB CTKrrestBBeniaer — Férjhez menni?... — lavírozott a doktor. — Valami ilyent... valahogy vissza a megnyugvásba megint. — Nem, nem! Jól van igy — és nagyot nyújtózkodott az asszony, úgy, mint aki a maga céljai felé hiszi legbiztonságosabban magát és kihá-mozódik az ui céligérgetések ráíonódó karjai közül— Anya vagyok, doktor ur. csak anya! És ha ezenkívül asszony is, hát átasszimilá- lom ezeket az érzéseket mind az anyaiakhoz, hogy még több legyen, hogy csak abból legyen sok. Én hiszek a mesémben ... És mosolyogva beszélt EMy, ijesztően, mintha szán okozón mosolyogna. Dénes doktor odamenekült előle a fotelmélyre, össze- huzódott. Aztán sülyedt, süiyedt önmagába az a sápadó ember, elmosódott fölötte az utolsó álom színes mennyországképe, az em- berrélevés utolsó hite ... Amikor újra megszólalt, olyan szörnyű messzeségből beszélt, olyan ködösen, olyan önmagának... — ....Az én orvosi anatómiáim ilyent nem ismer. De nem lehetetlen, hogy van és csak ... csak én nem láttam még... Mint ahogy ezt a magamon vonszolt ötven nehéz esztendőt se ... Mint ahogy nem figyeltem az újak előugrándozását, akik hozhatták pedig... Hm... Nincs tovább. Lemaradtam az elémkerült élet mögé ... Megyek, ESly. De ha érezné egyszer, hogy maga is lemaradt... és ha hív ...'E!Iy, talán lesz valami.-, valami kivezető megoldásom... Aztán felemelkedett a fotelsarokból, a zongmán fekvő kabátját magára vette és kalapját is... Ment az ajtó felé. Elly kezét nyújtotta, amit a doktor nem vett észre és amiért csodálkozva nézte az asszony azt az imbolygó embert. Az ajtóhoz ért. Nem fordult vissza onnan- Feltárta és — becsukta maga mögött. Eliy ijedten mozdult, h-ogy utána siessen, de ebben a pillanatban érzett még egy gondolatot... Szomorúan, színtelenül elmosolyodott tőle... —... azt akarta talán, hogy a felesége tegyek .. •! gyors iobbraíordulással bevágunk a betorkoló völgy uj keretei közé. Az ut rosszabb lesz, csendesebben megyünk, a Sztregova völgye egész kihalt, feltűnik egy negyedórái ut után egy kaistélyos falu — Sztregován vagyunk. A M'ldách-kurián. A patak mellett, a dombsor oldalában nyúlik el a hosszú falu. A régi kastély vár- szerü alakja mögött a templom, mellette a friss-fehérre meszelt Madách-fcastély, ami mellé a nagy park fái felnyúlnak a. háttér elé. Szép kép. Kolo-zsváry intéző fogad bennünket és bevezet a nagy terembe. A fehér boltívek és a mély ablakok ünnepélyes hangulatot adnak a hites szobának. A balra nyíló ajtó zárva, jobbra ott a kávézószoba, egy régi Íróasztallal, melyet AladáT használt, egy kis asztalon egy magas nyolcoldalas fekete lá- díka, aminek a tetejét ha megcsavarjuk, nyolc ajtó fordul ki és régi, filigrán toalett- szekrényke varázs!ódik elénk. A sarokban egy értékes vasláda, aranyverettel, a falon régi képek. Inneinga hi-re-s hálószobába vezet az -ajtó, ahol Madách született s -ahol életét is befejezte. Az épület régi szárnyában, a nagy boltozat alól nyílik jobbra a billiárdterem. Bemegyünk. Itt volt kiterítve a nagy szellem holtteste. Most gépek, zsákok, gabonafélék, pókháló, félhomály. Megborzongat a kép. Egy üres ajtón ismerős kékfalu szoba, ólmos ablakokkal, a boltívét már láttam: képen: Madách Imre kis dolgozószobája. A kék festés tiszta, nőies díszt ad, de sok helyen letörde-lve a fal. Szomorú, kegyelette- 1-en elhagyaíottságban a históriai szoba, — a fojtott szagú, fojtott lelkű szomorúságból lehajtott- fejjel keserű érzéssel indultunk ki. Mintha szörnyű visszásságként éreztem volna -a kor cs az anyag -diadalát... Madách sírjánál. » A falu végén van a temető. Közvetlen az országút mellett Egy akácfacsovort közepén egy pár méter magas, düledező viskó, egyszerű, dísztelen és íélig-imeddig elhanyagolt építmény, az ajtaja levéve és hozzá támasztva, ott vár minket az egybesereglett falusiakkal: Madách sírja. Már .ez is megszorítja a torku-nkWn a" keserűséget. Háta mögött kerítés. Ott fekszik Aladár. Benn, a kis épitménybeu, letaposott agyag alatt porllk Madách. A fal mellett földibe szúrt gyertyáik csonkjai és az ajtóval szemben egy kis faépítmény, valami öltárf-éle. — Ez az egész. — Milyen kicsi és mennyit beszél! — Milyen szemrehányóan beszél. A koszorúzás. Az óriási örökzöld koszorú, nagy babérkarika, felül díszes bóbitával és feldíszítve pici arany- és babérkoszorúk láncával, amiknek egyike, a nagy koszorú közepén, Madách selyemre festett arcképéi viseli, -nagy fehér szalagjával ott vár a nyitott kriptaiajtónál, egy sötétpiros takaróval borított emelvényen, Uliip István losonci kertész, mestermüve. Az országos Madácli-cmlékün népéi yt rendező bizottság küldöttsége: Theisz Lajos elnök, Qüler János dr., Kövy Árpád ref. lelkész és Radán-y Lajos rom. kát. lelkész vezetése alatt a Losonci Magyar Dalegylet, az Ipartestület, -a Polgári Kör és a Losonci Magyar Asztal-társaság képviselői, -a sajtó, •a Prágai Magyar Hírlap képviseletében Kristófí Sándor és Walien-tínyi Dezső, az ifjúság részéről i-fj. Thaiisz Lajos átlíjYk körül a bejárót. Bory helybeli jegyző a hatóságot képviseli, míg a ■ család részéről, mint a kegyur képviselője, Kamenszky Gíusztáv plébános van jelen az ünnepségen. Kaimetiszky a család nevében üdvözli az egybegyűlteket és a küldöttséget. Kala-plevéve állunk, mikor I< ö v y Árpád ref. lelkész, az ünnepély szónoka, beszélni kezd. Hangján érezni az átszel lemii- lést, ami a téli táj fölött a felhőkön tuíba visz, gondolatai bel akapcsolódva szárnyalnak a világszellem géniuszával és meghatódott, lelkesült örömmel! érezzük ki beszédéből a jelenünket kárpótolni hivatott jövő szép igére isiibe vetett hitünk erejét. Az ünnepi beszéd. — „Száz év! Nagy idő az arasznyi földi lét- bem, melyet Tér s Idő korlátái ny-üffözmelk, de milyen csekély egy nagy Világszellom életében, kinek hatása évszázadokra s évezredekre szól. A pháraók által piramisokra,a rakott dicsőség elvész a századok és évezredek ködében, de az emberi szellem alkotásai az öröklét számára Íródnak. Ez a szellem egy masasabbrendii isteni reve- látió, mely a Tér és Idő korlátain felülemelkedve, megtelik egy boldogabb jövő sejtésének uidatá, val s kitermeli azt a gazdag szellemi örökséget, melyből egy nemzet számára n megváltás Ígéretei és életforrásai fakadnak. Itt állunk sírodnál, nagy Madáchiink! És u ! múlandóság helyén a Te szellemeddel s a Te j felettünk virrasztó géniuszoddal ölelkezünk és a J költőnek nyughatatlan, vágyódó és a jjiagaslbz- törö lelkét keressük. S mi is úgy érezzük, hogy itt vagy bennünk. Hiszen ezt a nyughatatlan, vágyódó lelket magunkban hordozzuk. A tragédiák hősének vergő- d-éses küzdelmében, mint valami tükörben, magunkat látjuk: a mi rajtánknak véget nem érő küzdelmét, megaláztatását és föl-emeltetését, — megaláztatásában' is az Ád ám óikat jellemző nemes, büszke írreltóságbndiatfcal. Mi megértjük a nagy tragédia istenszavas megoldását: Ember küzdj és bizva bfzzál! A mai százéves évfordulón, nagy Madáchiink, ■ itt az elmúlás helyén bizonyságot teszünk arról ; az egész magyar nemzet nevében, hogy ihleté- j sédét, tanításodat s alkotásaid örök tanúságait j megértettük s mi is azon az utón kívánunk j járni, amelyet nekünk géniuszod kijelölt. Annak j a magyar nemzetnek nevében, melyet szétszára itatásában, eIsZrtkitoítságálhan szent és törhetetlen egységgel foglal a közös sors tudata s a Te felettünk virra-sztó géniuszod! S váljon áldozlhatunik-e méltóib'ban a te hal- j hatatlan géniuszodnak, mintha örökségedet ma- ! gunkévá tesszük és azt a fogadást kötjük hozzá, j hogy7 a tragédiák úgy is örök tanúságait beplán- ! táljuk az utá-nniunk következő generációk leikébe, i hogy a Te Ültetéseden keresztül a Te kö-ltésze- í tednek szárnyai által emelve tanulja meg még j jobbam megbecsülni romlatlan magyar faját, ! zangzetes magyar nyelvét és dicsőséges kultu- ; raját. A koszom, melyet sírodra helyezünk, örök- - zöld levetefktböl fonva hirdeti azt a reménységet, j j melyet Ti, Vá lesek, gyújtottatok lángba' a mi szá- : I véiniklben. j Ez a koszorú nem a megtelteik, nean a szét- j j porló anyagnak szól, hanem az öröké lőnek, az | örökké felima’gasztaltn-ak. I Ez az örökzöld koszom a maga egyszerű | nyelvén hirdeti előttünk a Szellem örökkévaló diadalát az Anyag feleit! — Dicsőség a nagy költő emlékéinek!11 j T h a i s z Lajos elnök felhívó szavaira j beemeljük a nagy koszorút a kriptába, ahol, több régi társával ott lóg a faiion a Nemzeti j Szidház nemzeti szinti nagy koszorúja is,; még eg.vpár simítás a szaM-ago-n, a díszes': mü kirívóan fénylik a romlandó, nemtelen í környezetben, és ai sárga . agyag alatt a j költő földi, maradványaira ismét ráborul a j sztregovai ediagyatoítság szomorú üres- i sége. Mauzóleumot Madách emlékének. Komor és szomorú gondolatokba merül- te-n érezzük a Madách-tereimben a gondozatlan Madách-sir fájását. És »,z ö -szeneimének tudom >be, a beszéd fogadás tét elének megerősítését érzem abban, hogy'' -az ünnepély lefolyása nemcsak abban nyert kifejezést, hogy áldoztunk a simái szellmünkkel, hanem abban ás, hogy maradandó emléket állítandó ennek a hangulatnak, G i Mer J-á- nos dr- a következőket mondotta: — Most jöttünk Madách sírboltjából. A látottak nyomán egy gondolat támad, itt. Madách Imre szobájában. — induljon ki innen egy mozgalom, mely az egész magyarság áldó zatkésizs égé t megmozgatva, neki méltó sírhelyet, egy őt megillető mauzóleumot lesz hivatva sírja fölé emelni! — A sajtó -utján szólni fogunk az össz- magyairságihoz, mert az Ipolyon túli magyarságnak is joga van ehh-cz a sírhoz. Ha mi nem tudunk hálásak lenni nagy iáinkkal szemben, nem érdemiünk -uj nagyokat. Határozza el a bizottság, hogy egy országos mozgalmat indítunk és nem tűrjük, hogy Madách Imre ilyen sírban nyugodjon! A nagy lelkesedéssel fogadott indítványt a bizottság magáévá tette és rövidesen megtör termek -a M adu ch-űnauzól enni mielőbbi felépítését szolgáló mozgalom előkészületei. Az ünnepély eme befejezése, mely tényékkel is megerősíti belső hódolatának igazát, elfeledtette velem a -sok keserű benyomást, a szomorú szobát, a temető siralmas voltát, a rozoga kriptát és azt is, hogy a régibb Madáeh-kastály várszerü bejárója fölött egy csehnyelvü cégtábla -éktelenkedik, ami valami boltról beszél, akinek tulajdonosa az a stiikkdtiuges bevándorló volt, akit a régi kastély megszemlélésékor egy régi szobában láttam. Észak felől, onnan, ahol a kis -major van az erdőkben, ahol Madách legszívesebben sétált s ott irta a Tragédiája legnagyszerűbb színeit, ünnepi békés csendben jött utánunk a fehér havon a természet vasárnapi, tiszta üdvözlete. Wsfüentinyi Dezső, 3ffl[ín«iiemSkűnr és müwsíiGrssiMÉ FsévelI « éür&eni yíXex&ngsix !¥€irí<ai'KP€PÉY l losonci Madáclisisiiicpslg. Losonc, január 23. (Saját tudósítónktól.) A losonci szinlniz- ban tegnap sete tartották meg az országos Madách-íinnepséget. Első számként a Losonci Magyar Dalegylet énekelte, el a ..Dicsőség az Istenek" cimü dalt, amely az Ember tragédiája mennyországi jelenetében van. Majd az Ember tragédiájának Paradicsom- elenetet átszőtték el. Polgár Károly, Rakoty- tyai Erzsi és Vágó József nagy sikert aratta*. Ezután Sziklay Ferenc dr„ a Központ! Iroda kulturreferense tartott „Madách emlékezete11 címen rendkívül értékes felolvasást. — Mikor a római nemzetet valami halálos nagy veszély fenyegette, —- mondotta — áldozatni az istenek megengesztelésére szent tavaszt, ver sacrumo-t fogadott. Felajánlotta a tavasz első zsengéit terményben, állatban, még emberben is. Búzát, barmot elfüstölt, mert az oltárok illata kedves volt az ég lakóinak, az emberzsengéket nem ölte el oltári áldozatul, de nagyranevelte s serdült korukban szerte küldte őket a világ négy tája felé gyarmatot alapítani . . . 1823, — a magyar élet szent tavasza, egyik a sok közül. Nagy volt a veszély. A Metternich kancellár személyében fogalommá sűrűsödött rendszer, az osztrák zsarnok hatalom gyökerében támadta meg a nemzet létét. Rátámadt az egész világ s a megszorult zsarnokság Magyarországon akarta behajtani a háborúhoz szükséges vér- és pénz- adót. A megyék ellenálltak, Becs büntetést rikol- tozott a „rebellisek11 fejére. Németh János királyt ügyigazgató 1823-ban a szigorú -felsőbb parancsra meg is irta a szörnyű vádlevelet a fél ország ellen. Akasztófa, kerékbetörés, börtön. . ., de üresen hagyta a büntetés alapját tevő paragrafusok helyét, mert megokolást nem tudott találni a tró partitumban. Németh János. Ma névtelen név, mint a többi ezer és ezer emberé, akik tettel és szóval ellenállottak a pusztító szándéknak, de vele kezdődik a szent tavasz, mert az általa kifejezett elszántságra hívták össze a híres 1825-iki országgyűlést. És ezen ajánlotta föl a nemzet Felsőbüki Nagy Pál és Széchényi István gróf nyelvével — nem a tavasz első zsengéit, de évszázados jogokat, a rövidlátók szemében a legdrágább kincsét: a nemesi -kiváltságokat A szent tavasz évének szülöttei az ebben fogant szabadságért serdült korukban ezrivel áldozták fel életüket, nevük velük együtt elveszett, csak kiömlő vérük termékenyítette meg a magyar televényt Az 1823. év sok ezer újszülötte közül kettő lett nevében is örökéletü, hogy nemes római szokás szerint Carmen saeculárét, éA'száza- dos. éneket érdemeljen ki a hálás utókortól, .valahányszor . százat fordul, a föld a nap körül. Petőfi és Madách. Az egyik első gyermeke á nagy évnek, a másik három héttel az öccse. Mily áldott volt az idők méhe, hogy három hét alatt két ilyen nagy nevet adott a magyar életnek. A ver sacru-m nagy ígéretei, a szent tavasz szent próféciái: Petőfi és Mdách. Óriási az ellentét a két nagy ember között, származásban, jellemben, életmódban. Az egyiknek ősei közt hősök és államférfiak, a korona erős támaszai. Neve országos nagy név, családi ■hagyománya praedestmáeió. A másik családja csak egyszerű,(de becsületes kézműveseket adott eddig az országnak. Az egyik követel: „Jogot a népnek!11, a másik megadja, lemond a magáéról is. Az egyik jár a nép között, minden pillanatnyi benyomás dalba zendül benne, leikét ezer darabra tépve szórja a nemzetek közé, mint termékenyítő tüzmagot, a másik nagy leikébe zsúfolja az élet meglátott szépségeit s remete-életet élve titokban eme! belőlük roppant nagy világító tar- nyot az „Eszmének11, „Erőnek" és „Jóságnak1*. Az egyik a szellem kitörő, messzefénylő Vezuvja. a másik felséges tenger, melyek felszíne sima tükör, de mélyén uj világok vajúdása tombol. De mindkettőnek szive a nemzetéért s ezen át az egész emberiségért dobban. Mindkettő igy lesz a magyar nemzet büszkesége, az egész világ bámulatának tárgya. Mindkettő költő, még pedig a költők legnemesebbje: lírikus. Madách is lírikus? . . . Aki a költészeti műfajokat iskolás sablonok szerint rubrikázza, méltán megdöbbenhet ezen a merész kijelentésen. A Aki felületesen ismeri Madách költészetét, aki nevét csak Az ember tragédiájával asszociálja, annak ez a kijelentés talán érthetetlen lesz. Pedig, ha nem is vesszük számba mélyjárásn, egyéni fi31
