Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-31 / 153. szám

2

yfyiGArJUfíWÍffiRMB

\UM0Unamti úíXia ...»\!i?»jut:

Petőfi az időben.

Nápoly, december hó.

Katrt a „Kritík dér Urteílákraft“-ba.n a teremtő zseni legnyilvánvalóbb kritériumának azt tartja, hogy törvényt ad. A káoszból, amelyben az egyes ember és a nagy' egységek élete öSz- szevisszaSágban kering, ő látja ki a tettek és célok nagy összhangját s a hideg és holt anyag megnő kezei között a világ roppant reprezentánsává. A zseni kezdet nélkül való, nein kell végigcsinálnia a fonnak és stílus évezredes fejlődését — a zseni szociálisan nem determinált, idők, korok és társadalmak föle rendelve megadatott neki, hogy az élet vázát egyetlen pillantással átlássa. Felismerés és tett, szándék és kivitel nem lesznek benne a lélek fejlődésének fázisaivá — a zseni mindenben minden.

*

Az emberiség érteden csodálkozással kell feogy megálljon előttük. Akit nem klikkérdekek lármája tolt fel a zseni piedesztáljára, de a természet végtelen kegyelméből áll ott, az mindnyájunkra mágikus csodaként fog hatni. A legteljesebb értelem és a legkristályosabb világosság, régi problémák megoldása és uj, eddig meg sem látott kérdések felvetése — az „ezeréves birodalom" csodálatos előlege ö, akinek homlokán a Dante szavai állanak:

“““ W

. Fecemi la dlvlne potestate La sommá sapienza e il primo amore."

S a körülmények néíha úgy alakulnak, hogy* a zseni életének külső keretei ezt a csodaszerü- séget még pregnánsakba teszik.

Egyetlen óriási ugrással eljutni oda, ahova szorgalmas iparművészek évtizedek megfeszített munkájával sem juthatnak el, — néhány gesztussal megmutatni a dolgok őslényegét, megszólaltatni a hallgató világot — s aztán kilépni a nyüzsgő, kicsinyes világból: ez a Keats, Petőfi, Ady sorsa. S minél rövidebb a spácium, amelyben a zseni életének tűzijátékát szerteszórja, minél nagyobb volt előtte és utána a sötétség, annál döbbenetesebb lesz az érzés: numen adesi!

Petőfi élete a reális Időben néhány esztendővel lemérhető, de ha a hatás, a gazdagság bergsoni időfogalmával a „valódi idővel4' mérjük, ngy még ma is él, amint maga is hitte és vallotta, hogy' Rómában Casslus volt s hogy' élete múltban és jövőben egyformán túlterjedt az anyagi élet rövid pillanatain. Az úgynevezett halhatatlanság valódi lényege éppen ez: valakinek hiányát érezni akkor, mikor már nincsen többé. A halhatatlanság csak tünete, társadalmi funkciója annak a harsányan kiáltó kategorikus szükségnek, amely nem mindig talál teljesülésre, mint akár más. Az élet elszegényedett s la melegedni akarunk, vissza kell mennünk a régi tüzeshez, amelyek változatlan lobogással melegítenek és ragyognak. Az efemerség mai bénító Idejében a tiszta víz után való szomjúsággal áhitjuk az univerzum örök parancsát, amely TomoIhatatlan szépségében áll az elzakatolt századok mögött: szomjasak vagyaink az értékre.

Szabó Dezső már régen észrevette, hogy a Petőfiről hók majdnem kivétel nélkül beleesnek egy jóhiszemű, de hamisan csengő pátoszba, a petőfieskediésbe. Még a kitűnő Riedl Is úgy kezdi

Petőfi-tanulmányát: „Egyszer egy fiatalember...44 Ez a „petőfieskedés44 talán hiba, de semmiesetre sem olyan veszélyes, mint az a nagybépü, felülről lefelé elintéző hang, amellyel néhányon — és nem a' legjobbak — igyekeztek Petö'it elintézni az 1908—10-es évek körül. Egy feltörekvő irodalom formakeresése talán indokolttá és megbocsáthatóvá tette ezt, de ma, az irodalmi■ hősök fogytán másként kell megállanunk Petőfi előtt Paradoxon és tragikus paradoxon, hogy a magyar irodalomnak nem voltak iskolái olyan értelemben, mint a francia Pamassien, a német Sturm und Drang, az olasz Verismo. Arany Jánosé az érdem, hogy felismerte a mediokris költők és csoportosulásaik, az iskolák nagy jelentőségét: ők biztosítják az irodalom folytonosságát, ők a talaj, amelyben a zseni palántája nem fonnyad el Nos, a magyar irodalomban az iskoláknak nem jut jelentősebb szerep; az iskola nálunk inkább a hanyatlást, mint a felfelé fejlődést jelenti. A magyar tmivészzseninek más nemzetek fiaival ősz- szehasonlitva mérhetetlenül nehezebb dolga van, hiszen mindent élőiről kell kezdenie, ősöket kell találnia, — uj, felhasználható értékeket. Ezért terhelődik meg a magyar művész sokkal inkább, mint a német Vagy francia, de azért lesz sugarasabb, megdöbbentőbb erejű az ut, amelynek kezdeteit is magának kell megcsinálnia. Milyen volt az ut, amelyen Petőfi járt, hol vannak akarásának gyökerei és céljai?

Mindez ma mát nem nyílt kérdés többé. Az értékv;szony1atok eltolódhatnak, irodalomtörténeti-filológiai kutatások szolgáltathatnak újabb adatokat, de az értek misztikus tudata megmarad. Honnan indult Petőfi hová érkezett meg? Mint minden tiszta ember, mint minden zseni — az emberi felelősség, a tenni és javítani akarásból. A Tolsztoj akkor még kimondatlan igazsága kimondott valóság lett életében: jobb viszonyokat itthagyni, mint aminőket itt találtunk. Vállalni a felelősséget mindenért, belenyúlni, a történésekbe, mindenki rokonának, segítőjének és testvérének lenni. S e társadalmi formában megnyilatkozó akarat mellett az életérzés végtelen gazdagsága buzgóit benne, az emberi lét óriási kategóriái: harc, Szabadság, szerelem, szenvedés és boldogság.

Huszonhat éves korában, halt meg s megkapott mindent, ami embert jutalomként elérhet. Hitt, harcolt és szeretett s halála szimbolikusan nagyszerűvé nőtt: eltűnt valahol, Illés szekerén robogott fel a fénybe, ahonnan küldetett. A nyolovanesztendős Goethe nem élhetett többet, mint a huszonhateves Petőfi. S nekünk, túl minden már-már fölöslegessé vált értékelésen, csak egy kötelességünk lehet: hinni a példaadás szentségében, a tett és az élet értelmében, amelyet senki hívőbben helyt nem állott Petőfinek.

Dukai PálPetőfi lírai költészete,

Pozsony, december 30.

Irodalmi közvéleményünk Petőfi lírai költészetünk zenitjére, Vörösmarty ás Arany mellé helyezi, sőt a költői értékeiknek szokatlan bőséggel áradó gazdagságánál fogva még velük szemben is neki adja az elsőbbséget. Az idő távolsága, mely az ő korát a mi korunktól elválasztja, alakját nem kisebbítette, sőt inkább nagyobbftotta s gióriás fénnyel vette körül.

Megjelenése költészetünkben tünemény- szerüen váratlan volt s oly hirtelen jött, hogy a meglepett közvélemény, noha benne a nagy költőt csakhamar felismerte, egy ideiig nem tudta, miben keresse hatásának titkát s költészetének igazi értékét s azt főleg a népiességben s egyszerűségben vélte feltalálni. Ez a felfogás azonban idők folytán mindinkább háttérbe szorult, mert eltekintve alttól, hogy a népiesség a költészetnek nem értékmérője, hanem csak egyik eleme, a Petőfi költeményeiben, ha a népieseket nagyobb gonddal választjuk ki, azt fogjuk látni, hogy azoknak csak kisebb része népies s ezek nemcsak mennyiségileg, de érték tekintetében is alatta maradnak a nemnépieseknek.

Hasonlóan az egyszerűségei sem sorolhatjuk azok közé a tulajdonságai közé, a mélyekről az igazi Petőfire ráismerhetnénk. Költészetét inkább a disz, a képzeletnek sokféle változatban tündöklő szépségei jellemzik, mig egyszerűséget inkább csak kivételképpen s csak ott találunk, ahol azt magának a tárgynak egyszerűsége hozza magával. Hogy mégis annyira elterjedt az egyszerűségéről szóló vélemény, annak okát alighanem abban találhatjuk, hogy az egyszerűségnek fogalmát a közhasználat mértéken túl ki szokta terjeszteni, gyűjtőfogalommá bővíti s felcseréli egy másik differenciáltabb tulajdonsággal: a közvetlenséggel, mely Petőfinek valóban egyik legszembetűnőbb tulajdonsága.

A népiesség s egyszerűség tehát, amint láttuk, nem a legkimagaslóbb s nem is oly túlnyomó tulajdonságai Petőfi költészetének, .mint amilyennek azt bírálóinak egy része látta, valamint viszont a mérlegnek ellenkező oldalán sem túlnyomó tulajdonságai azok a szépséghibák, melyeket bírálói terhére rónak: egyrészt a parlagiság, pártpolitikai agyarkodás, tulbangos szónokiasság, másrészt a dagály, pózolás s áffektáltság, — mert ilyenekkel nála csak mint itt-ott elszórt kivételekkel találkozunk. Mindezek csak alárendelt jelentőségű járulékai költészetének s már kortársai közt sem tévesztették meg azokat, akik elfogulatlanabbal ítélték meg költészetét $ közel jártak valódi értékének megállapításához, — nekünk pedig most több mint félszázad évnek távolából még behatóbban van módiunkban költészetében beié- látni s jellemző tulajdonságait s értékét megállapítani.

Petőfi korában Európa irodaiimában a románticizimusnak volt vezető szerepe s Pe~ tófűt iis a romantidzfrnushoz vonzotta képzeletének sokoldalú fogékonysága s szabad csapongása, mely romantikussá tette volna őt talán akkor is, ha költői pályája a klasszicizmus korára esett volna. Az ö korában azonban a románt!cizmus már virágzásának tetőpontjához ért s ő készségesen csatlakozott hozzá, jóllehet önállóságát a romanticiz- miUissdl szemben is feutartotta s nem mindenben hódolt be kora irodalmi áramlatainak. Képzelőtehetségét reális megfigyelése szerencsés mértékben mérsékelte s ellentállő képessége visszatartotta őt a hiper-romanti- cizmus íűlságaitól. Lírai költészetében ritkán találjuk nyomát a román ti dzmus szélsőségeinek, a bizarrságnak s borzalmasságnak, mellyel a román ti cizmus sűrűn élt s a fensé— A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. —■ Irta: Szinl Gyula,

1.

Az asszony lehunyta a pilláját és szólt:

—• Az éjjel magáról álmodtam... álmomban biztosan hangosan beszéltem, talán a miaga nevét is mondtam . •. elég az hozzá, hogy reggel a férjem összeveszett velem és... arcul ütött „Nesze, ezt vidd el Bouirdónnak44, tette hozzá ...

Bouirdon őrnagy eisápaidit, keze ökölbe szorult:

—A gyáva!... Tuidja. hogy nem tehetek ellene semmit és megsért... De minden ok nélkül? Csak. azért, mert maga álmában a nevemet említette?

Az asszony csöndesen felelte:

— Artois megtnláiJta a maga levelét, amelyet még Cannes bői irt hozzám— Ah, vagy úgy! — szólt Bourdon őrnagy. — Akkor hát... nagyobb a baj. miintsem hittem volna... És most mit tegyünk?

— Ezt magam is szeretném tudni — felelte Artois felesége és ábrándosán a meny- nyezeíre nézett.

— Elégtételt nem vehetek tőle — szólt Bourdon őrnagy —, először is azért, mert maga az ő felesége és nem az enyém. Hogy kérhetem tőle számon azt a cselekedetét, amit mint férj követet el a feleségével szemben? És lehetetlenül • bonyolítja a dolgot az a viszony, amelyben Ártól svai vagyok. Mindenki ve télytársaknak tekint minket és a férjét most nevezték ki ezredessé. Még azt hinné a világ, hogy ez ffl nekem voltaképp ... Nagyon kényes helyzet!-- Elismerem —• szólt Artoisné —, de

azért hadvezér maga, hogy valíamí okosat kitaláljon- Elvégre remélem, nem hiába te- kiimífiík magát a jövendő nagy vezérkari főnőkének? ...

Bourdon cigarettát vett elő, rágyújtott és mialatt a füstbe bámult, szemmel láthatólag gondolkodott.

— Átgondolitaim a helyzetet — szól végül Bourdon. — Nincs más hátra, minit hogy ...valljon el tőlle és legyen az én feleségem!

Bourdon. azért nyúlt ehhez a megoldáshoz. mert úgy sejtette1, hogy Artoisné nem fogja elfogadni az ajánlatát. Bourdomról mindenki tudta, különösen az asszonyok, hogy áJihaóafílian ember, a nőket nem egyen- kint, hanem általában valamennyit szenvedélyesen szereti. Ezzel szemben Artois valóságos mintáiért volt.

— Bourdon — mondtia Artoisné kissé gúnyosam — maga túlságosan magy’elkü. Felesége legyeik magának csak azért, hogy maga bosszút áshasson? Ezt nem akarom.

— Mad ele iné, én szeretem magát — felelte Bourdon — és nem bosszúból, hanem szerelemből venném el feleségül.

— És én is csak szerelemből mennék magához feleségül -- mondta az asszony. — Ha meg tudnia győzni arról, hogy eddig nem időtöltésből, hanem szive mélyéből udvarolt nekem.

— Ha megkérem a kezét, ez nem elég bizonyítók ?

— De komolyan és határozottan kérje meg! — fellelte az asszony.

Bourdon elgondolkodott. „Olyan öreg •vgyok már, kérdezte magában, hogy már a '-.zent háziasságra is megértem? A rebellis, ouffogó, lángoló sízén helyett koksz lettem családi tűzhelyek számára?

— Bourdon, maga túlságoson habozik — szólít mosolyogva Madeleine Szeret maga engem vagy nem?

— Édes, drága asszonyom — felélte Bouirdon — meg tudnék halná, ha szemének egy intésével ezt kívánná totem ... Imádom, bálványozom miagát és abban a pillanatban teszek a férje, amikor akarja... de ...

Az asszony a reitíkülje. mögé rejtette az arcát:

— Csak ösizántén, Bourdon! — biztatta az őrnagyot.

— Sosem gondoltaim életemben házasságra — sízólt Bourdon. — Nagyon furcsa ember vagyok. Azt hszean, titokban amarkis- tánolk születtem. Kadetiskolálban nőttem föl és mégis utálok minden fegyelmet, minden rendszert. Imádom, a szerelmet és riadozok a házasságtól. Millió hibám van és csak egyetlen erényem, hogy imádom magát, Ma- deleiiine... és maga az egyetlen, akit feleségül tudnék venni...

— Szóval a házasság a legnagyobb áldozat, amit nekem föl akar ajánlani — mondta Artoisné. — Ezt nem fogadhatom el!

— De fogadja el — szólt Bourdon. — Ha haboztam, erre megvan a magam oka. A házasság az én koromban már veszedelmes dolog, idő előtt vénát. És Stendthal jut eszembe, aki a „De famour“-ban azt mondja, hogy Ina az ember elveszi feleségül azt, akit szeret, kiadta az utolsó ütőkártyáit a kezéből, mert a házasságnál nagyobb ajándékot már úgysem adhat szerelmesének.

Madieleiiine megint a retiknlje mögé rejtette az arcát.

— Csalódtam magában, Bourdon. Azt hittem, hogy szeret engem és erre építettem minden tervemet. Mikor a férjemet hangos

Vasárnap, december 31.

gest és nagyszerűt olykor közel hozta a nevetségeshez, — de visszatartotta őt a realizmus s naturalizmus tulságaitól is, mely már az ő korában is tért kezdett foglalni s disztingvált érzéke különösen távol tartotta őt a rútnak kultuszától s az akkori költők némelyikénél lábrakapott cinizmustól s fri- volságtól. Már Kertbeny is kiemeli róla, hogy: „Wie Shakespeare und Goethe, sche- ute er sioh nioht um eme sittliclbe Ideeplas- tisch vorspringen zu maciién, zum derbsten Ansdruck zu greifen, aber nie zu einern frivolén.44 Szolidsága miatt Babits Mihály őt nyárspolgártiak mondja a zseni álarcában. A nyárspolgárság, eltekintve a francia forradalom túlhajtott kultuszától, valóban egyik jellemző tulajdonsága a Petőfi gondolkodásmódjának s életének. Leszámítva ifjúkori első éveinek nyugtalan kóborlásait s színész- kedését, rendes, takarékos életmódot folytatott, költséges szenvedélyei nem voltak, fizetetten adósságokat nem hagyott s szinte kontrasztnak tűnik fel, hogy aki oly kiváló bor dalokat irt, bort csak ritkán s mértékletesen, baráti körben ivott.

A nyárspolgárságnak s a lángelmének ebben az összeolvadásában s a nyárspolgárságnak mérséklő hatásában találhatjuk meg az okát annak, hogy egészséges ízléssel tudta kiválasztani a romanticizmusból azt, ami értékes ez magával hozott s a roman- ticizmus keretében helyes érzékkel tudta a maga helyén megszólaltatni a néptességet s egyszerűséget is.

Habár ekként a romanticizmus nagy mértékben hozzájárult költészetének gazdag kifejlődéséhez, mégis azok a tulajdonságok, melyek őt nagy költővé teszik, nincsenek éppen a romantieizmushoz kötve, hanem minden irodalmi áramlattól függetlenek s általános érvényűek. Ezek mindenek felett a költészet világának mélységei s magasságai.

A mélységet s különösen a bölcsészeti világfelfogások mélységét nem Igen szokták a Petőfi költészetének tulajdonságai közé sorolni. Gyulai Pál szerint „Petőfi nem tai- tozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon nyugszik44. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a költészetben rejlő mélységektől fiatal kora s képzeletének elevensége terelte el bírálóinak figyelmét. Objektivebb álláspontra helyezkedve legfeljebb csak azt mondhatjuk róla, hogy tartózkodik oly metafizikai problémáktól, melyekkel azután a következő korszakban Vajda és Komjáthy iparkodtak a magyar lírai költészet körét kiszélesíteni s melyekben egyébiránt a Urai költészet ritkán érzi dagát otthon. Megtalálhatjuk azonban költészetében a szilárd erkölcsi alapot s az emelkedett világ- és életnézeteket s megtalálhatjuk az étet rejtélyeibe való mély betekintést is, mely meghazudtolni látszik fiatal korát, mintha nem is a fiatal kor, hanem egy hosszú élet tapasztalatai állnának rendelkezésére. Amily rövid volt élete, oly sok szenvedésen ment keresztül s költeményeinek jelentékeny con- tingense az, melyben a lélek legmélyebb rétegeiből elemi erővel törnek fel a pesszimizszóválitás után otthagytam, azit gondoltam magamban: „Csak egy szót kell szólnod

Bourdonnok és este már Nizzába röpit vele együtt a gyorsvonat. Az Azurporton aztán csak szerelmünknek fogunk élői, nem törődve a dühöngő férjjel, a fölháborodott társasággal.44 Azt (hóiként, hogy a házasság olyan kis áldozat les®, mintha egy gyújtószálat kértem volna magától. De keserűn csalódtam, Bourdon...

— Pilamituyi gondolkodási időt kérek — mondta Bouirdon, aki érezte, hogy most először életéiben komolyan sarokba van szorítva és hogy nincs más hátra, mint... kapitulálni. Elvesztette minden hadvezér! fölényét, hidegvérét egy asszony-ellenséggel szemben. A helyzet alapjában véve tetszett neki. Lehunyta a szemét, nagy' gyöngédséget érzett a szivében, azitán halkan, komolyan megszólalt:

— Most egy óra. van — mondta és megnézte a zsebóráját — Kettőre megebédelhetünk. Három órakor leadom névjegyemet a vezérkari főnöknél. Háromnegyed négyig a legsürgősebb dolgokat elvégezhetem. Egyszóval este már a nizzai gyorsvonaton ülhetünk, Madeteme, ahogy kívánta...

Az asszony ravaszul elmosolyodott a retSkülje mögött.

— Pardon... — mondta Bourdon őrnagy' — még egy pillanatnyi időnk arra is marad, hogy... ezennel ünneplésen és a legkomolyabban megkérem a kezét, Madeáeine!

2.

A nizzai gyorsvonaton találkoztok. Artoisné Parisban szállt föl Bourdon a következő állomáson, *hová autóval sietett ki előre. Úgy tettek, mintha véletlenül tailálkoz-