Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
Vasárnap, december 24. . ^faArJtfafWtgTlmBg 20 legalább látja a templomot. Annyi, mintha ott \ lenne a misén. A templomajtóból fény árad. Sok gyertyát elégetnek ma este. Megtapogatja sovány arcát. Nem is borotválkozott. Sebaj. Majd holnap. Reggol úgyis jön a j felügyelő, megnézi, nem toriént-s semmi az éjjel, nappal már más Őrködik. Ünnepre rendbehozza a külsejét, ahogy illik. Előveszi a szalonnát, és falatozik. Jóízűen: szel a kenyérből, aztán elgondolkozik. Biz' ezj nem mindennapi vacsora mostanában. Régen nem látta az otthonát. Vagy öt esz* j tendeje, amikor szabadságra küldték a harcból. | A gyerekek azóta már kijárták az iskolákat. Az j asszony talán már öregedik és elfárad. Talán j még addig bírja, míg hazakerülhet az nra. Hej, nehéz sor a szegény napszámosé. Lám, az úr, aki ezt a nagy házat rakatja, egy faluból való vele. Felvitte az Isten a dolgát. A becsli-, letes csak mindég szegény marad. Bizony sokat kellett szenvednie eddig. Háború előtt aratásba járni az alföldre, akkor mégis csak félesztendöt otthon maradhatott. Aztán jött a kavarodás. El kellett búcsúzni a családtól. Az orosz mocsáron gázolni, ázni, fázni. Megsebe. sült egyszer, egyszer meg a ragály verte ágyba No de talán már nem tart sokáig, csak hazakerülhessen. Valami ropogott a bolíozás jobb garkán. j Matykó felcihelödik. Topog a hidegben. Magára j húzza foldózott köpenyét. ElbotorkáJ a sarokra. ' Fölnéz a gerendákra. Vaskapcsok tartják a fa- tákolmányt. Bizony ezek a falak nem valami erő- j sen állanak. Hja, itt nincs annyi kő, mint odafenn a hegyes vidéken. Csínján kell vele bánni. Hát olyan is az aztán. Régi emberek örök életre építettek. Visszamegy a fedett szobába. Az ablakon átj az utcát nézi. Minden csendes már. Csak szemközt világít a karácsonyi fény. Nagy öröm lehet atthon lenni, békén, együtt a családdal. Furcsa sor ez. Ott a mocsáron hogy kerülgette az embert a halál. Aztán mégis csak elkerülte. De ki tudja, nem jobb lett volna-e, Uram bocsi’, ott maradni ? Békesség van ott már, mindenkinek békessége. Mit ér az élet így, egyik itt, a másik ott. Aztán még ha az csak olyan hitvány falu vóna. De mikor olyan szép kis háza áll az iskolához rézsúttal. Mikor az asszony Myan dolgos asszony, a gyerekek meg szófoga- tlók. És csak várják, várják, de az ember nem mehet, nem mehet. A pap pedig de tudja ilyenkor. Öreges, az Igaz, de utoljára, öt éve még szépen mondta ós fc kántor olyan módjával felelt rá, a kis orgona meg sehol szebben nem recseg. Hát bizony ez így van. De lehet máskép is. Talán csak nem feledkeznek meg az apjukról izok a gyerekek? Felnőttek, míg nem látta őket, de mégis megismernék. Bizonnyal megismernék. Várják, hogy mikor jön és elimádkoznak érte esténként három miatyánkot, úgy ahogy azelőtt szokták. Álmos lesz. Ásít egyet. Jó lenne aludni. Akkor nem jut az embernek eszébe semmi. Legfeljebb álmában jár a háza körül. Jobb az, mint okoskodni-. Matykó aludna már. A toronyban azonban megszólal a harang. Felkel a helyéről. Keresztet vet és odaáll az ablakba, mintha máshonnan nem is nézhetné a karácsonyt. Imádkozik. Mert talán a jó Isten csak hazasegíti. A jó Isten nem kívánhatja, hogy örökké a maltert kavarja, meg a téglát hordja. A jó Isten nem akarhatja, hogy ágyra járjon és hideg reggel bezakatoljon a városba. Mikor néki máshol a helye. Várja az asszony, mag a három gyerek. Aztán mégis csak az az ember sora, hogy a saját fedele alatt hunyja le a szemét. Megelevenedik az utca. Innen, onnan jönnek a pompás karácsonyi emberek, vígan ós ájtato- san. A szegényebbje is ünneplőben siet moBt. A harang szépen, mélyen, tisztán hívja őket együvé, hogy a Megváltót várják. A templomajtón meleg fény árad a térre. Betódnl az embersereg. Istenem! De jó volna bemenni. Csak egy percre. Megnézni az oltárt, a képeket. Hallani az éneket. Nem lehet. Mi lesz akkor az épülettel? A sisakos rendőr kiáll az utcasarokra. Az is onnan nézi az ünneplőket. Könnyű neki, hazamehet — holnap. Most már miud bejutottak. Néháuyan szoronganak az ajtóban. Onnan is hallani lehet az éneket. Onnan is. De az a másik kis templom olyan messze van, igen messze, nem hallik ide az öreg pap tisztes szava, meg a gyereksereg vékony hangja, hiába, csak nem hallik ide. Matykó a szemét turiilgeft. Vájjon ö érte is imádkoznak-e? Lassan végére járnak a misének. Messze még S». hajnal és híivÖ3 az idő. Mintha megint megroppant volna valami. Matykó lyhajol. A hava* állványok mozdulatlanul merednok az égnek. Odalenn tegiarakás. Idefenn befejezetlen falak. Karjait a mellére lóbálja, hogy dermedt tagjaiba vért hajtson. Körül megy a soron. A lámpa elvakítja. Éles fénysávokat vet a gerendák közé. A szomszéd ház fala, ininíha égne íőlp, Lenn az utcán egy árva kocsi ballag, Az égő Házból frte: Tersáoszky JeiaS Ágyammal szemben volt a falitükör, a tükörrel átellenben áss ablak s az ablak az utcára szolgált. Ó-éjjel, mikor lámpással haladtak el az utcán, a szoba sötét falán egész kísértet- farsang ugrabugrált végig vacogiatóan és ha hotázva. Mert oly csodálatos, oly viszketően gyönyörűséges volt. Ha íörgeteg ordított künn, a viliámcikak éppúgy lobbantak a szoba sötétjében és oly kéjes volt a papion alatt kuksolva rémüldözni és vickándozni, nüg a zápor végigpaskolta és söpörte a hajzást. De annál rémesebb s furcsább fény színházat sohsem hancoztatott végig a tükör a szobán. Soha, amennyire visszaemlékezhettem. (És romélem, egy nyolcéves legény elég tekintélyes időre emlékezhetik vissza.) Az a fénykavargás nem volt fürge, lidérces, fakókók 8 nem tolt, átfutó, hanem maradó és kínzóan vöröses káprázatú. És nem kísérte léptek visszhangja, se szólvihaj künn- ről, hanem szaggatott harangkor]gás. Pirkadat felé volt. Egy soklakós ház gyű íadt ki a szomszéd utcában. Hallottam az utcán végigz&jgó embertömeget s mindenki künn volt ágyából tőlünk is. De mikor ki akartam én is surranni, apám visszakergetett a szobába. Soha tilalom nyomorultabbá nem tett. Nem elégített már ki a tükör közvetítette fény farsang, a valódit, künn, akartam látni I 0 hogy vágytam látni a künn levő szörnyűséges, gyönyörűséges rémvihajt! Hogy topogtam, les- kődtem, szorongtam ott a szobában! Végre mégis kiosonhattam. Nemcsak az udvarra, hanem ki az utcára. Reszketve, lelkendezve futottam a népség közt a tűz felé. Csaknem világos volt már. És sajnos, a látványosságnak csak az utolsó fólvonására érkezhettem. Sajnos! — ezt mondom. Hiszen nem szabad ilyet mondani, ekkora vésszel, szeren csótlenséggel kapcsolatban. De hazudni m“g alantasabb volna, Mert ezt éreztem, csak ezt éreztem: ó, be kár, hogy nem bámulhattam elejétől végig, amikor még s láng a házfö- délről az égre kavargóit. Most már csak olykor csapott föl a tűz a beomló, pattogó gerendák közül. De így is csoda volt, amint a sűrű fekete füst a magasba kóvá'ygott és benne a szikrák, mint egy fölrebbentett tüz- madárraj. És szemben a haj na! sárgálló ég, úgy hogy a sok embernek egyik felén sáp- padt, a másik felén piros visszfény sugárzott. Gyönyörű volt így is és így is láthattam valami nagyszerűét. Mert szerencsémre éppen i dafurakodtam, ahonnan senki sem várta azt az embert, aki bemerészkedett az égő házba és ott ugrott ki egy oldalablakon. Ott ugrott ki éppen mellettem, alig néhány lépésre. És egy gyermek volt a karján. Az ablak magasan volt. Hanyatt vágódott, egész a fal tövéig hemporedett és beleüíöite a falba a koponyáját, de a gyermeket úgy tartotta, hogy meg sem karcolódott. Ott nem várta senki, estik aztán kerekedett rögtön csődület és a kis gyermek anyja futott oda. ordítva, zokogva. Mindezt nem is láthattam volna, mert a tömeg így is csaknem legázolt és a többit sem, ami aztán történt, ha föl nem kapaszkodhatok hirtelen a berenának egyik oszlopára. Most egyszerre, ahogy ott összefutnak az emberek, látom, hogy ugyanaz a férfi, aki a gyermekkel kiugrott az ablakon, utat tör magának, az embereken át és mindenki ször- nyűködésére berohant a túlsó oldalon a házba. Voltak, akik karjánál húzták vissza, de kiszakította magát közülök. nem durván, folyvást kacagott, hogy sohse féltsék őt! Mindenki megiszonyodott vakmerőségétől. De várjunk. Előbb én is láttam, hogy amikor átadta a kisgyermeket az anyjának, a kisgyermek csak a ház felé sivalkodott és nyújtogatta apró karjait. Még most sem tudtuk lecsitítaui. De ez alig tartott néhány percig. Mindenki csak a vakmerő férfiért rebegett és rezzent össze, mikor egy-egy gerendakúp összezuhant a házon és az aljlakok fakeretei is lobogtak már ós tódult ki a füst rajtuk. Azon az ablakon is, velem szemben, amelyen a férfi kiugrott az imént. Hát egyszerre, hűhó! hahó! megint megjelent az ablakban. Megjelent és ugyan mit hoz, valahogy furcsán, rázva kezében ? Mit hoz, hogy a tömeg fölött röhögése hangzik, kormos arcával és megperzselödött ruhájával? Ekkor egyszerre a tömeg is ólkezd, mint egy ember, harsam an kacagni. Felkiáltások, kavarodás, kérdezősfödés. tülekvés újra a férfi körül, amint zuh ! leveti magát ismét az ablakból. De ezúttal könnyen talpra szökött. Édes istenem, mit gondolnak? A kisgyermek a babájáért siránkozott kétségbeesve és az ember azért a bábuért rohant vissza a tűzbe, füstbe. Azt tartotta a kezében. Nem volt olyan ember, aki ne irgett-for.- gott, kiabált volna izgalmában. Kacagtak, de asszonyok, lányok sírtak is, annyira hatott mindenkire ez a furcsa-furcsa, félig őrült cselekedet. Mit is lehet megjegyezni róla? En majd hogy le nem fordultam a cü'öp- ről. Visongatnom és fészkelőduöm kellett. Oly elragadó, oly nagy, olyan hős volt azaz ember a szememben. Életem végéig előttem fog § rongya? sport a terraúalmuR utűn. A magyar sport 1914 elején kezdett igazán európai méretekben is jelentős tényezővé válni. Különösen az atlétika ért el figyelemreméltó eredményeket, Elég lesz az 1914 június 29-i magyar—svéd válogatott mérkőzésre hivatkoznunk, melyet a stockholmi olimpiád győztes nemzete csak 7 : 6 arányban tudott megnyerni Budapesten. Ez a győzelemszámba vehető vereség volt a magyar sport utolsó nagy erőpróbája, mert néhány hét múlva már a különböző harctereken küzdöttek a magyar versenyek hősei. Alig volt a világháborúnak valamirevaló ütközete, melyben ne hallottunk volna valamelyikről s fájdalom, legtöbbször egy-egy kiválóságát vesztette cl a magyar sport. A 1 imanovai csatában a verhetetlen magyar vívók színe-virága Szánthat/, BékésSy, Borsai/, a szerb hegyek között Zulavszky, a Kárpátokban a távolugrás rekordere Kovács Gyurka, majd utána nemsokára a stockholmi olimpiád mellúszó hőse, Vemján Oszkár áldozta tel életét hazájáért. Solymár ós Forgách Feri pedig a szibériai fogolytáborokból küldözgette haza szomorú leveleit és ki tudja, melyik jeltelen sírban alusszák örök álmukat a sok-sok névtelennel együtt a daliás Hindin testvérek ? . . . A világháború véráldozata és az ország fel- darabolása nemcsak Magyarországot, hanem a magyar sportot is derékba törte ketté. Szárny- szegetten vergődött a magyar sport hét esztendeig. Legjobbjai vagy elestek, vagy kiöregedtek, a fiatal nemzedék pedig a hadi fáradalmak után a mindennapi kenyérért való küzdelem miatt nem tudja a bennerejlő képességeket kifejleszteni. Annál nagyobb elismerést érdemel, hogy még ilyen körülmények között is versenyről versenyre tűnnek fel olyan tehetségek, akik hivatva vannak a nagyok mankóját folytatni és helyüket betölteni. 1921-ben kezdett a magyar sport világháború utáni korszaka nagy körvonalakban kibontakozni. A fiatal nemzedék több kiválóságot adott ebben a két esztendőben, akik közül dr. Uklíyarik Jenő (M0VE-3SE) és Sípos Márton (MAFC) rövidesen pótolja a világháború és a forradalmak által ütött rést. Dr. TJhUyarik Jenő a múlt téli vivóverse- nyeken mutatkozott be és a szakértők véleménye szerint ö lesz a legközelebbi olimpiád egyik legfontosabb magyar szereplője. Sípos Márton rövid másfél esztendei nyilvános szereplése alatt világhírnévre tett szert. Ma már nemcsak Európában, hanem Amerikában is várják a nagy pillanatot, amikor az ó- és újvilág reprezentánsai a párizsi olimpiádon összemérik erejüket. Európának Sípos, Amerikának pedig Weissmiiller a szemefénye. Sípos az 50 és 100 m-es mellúszás világrekordere (33 mp., illetve 1 p. 1G’2 mp.), Weiss- miiller ezzel szemben nyolc világrekord boldog tulajdonosa — a gyorsúszásban. A magyar atlétika eddig nem volt az amerikaiaknak veszélyes ellenfele, de 1924 nyarán a gyorslábú Gerö Ferenc a 100 és 2üö m-es síkfutásban, Somfai/ Elemér (MAC) a legnagyobb tehetségű magyar atléta az ötös és tizes versenyben, Haluska József (BEAC), a nyurga termetű fiatal, orvostanhallgató pedig a távolugrásban okozhat nagy meglepetést az amerikaiak számára. Ezeken kívül Bedo Pál (BEAC), a „magyar Herkules", dr. C-sejtey Lajos (BEAC) és Engelthaler Kálmán (Hódmezővásárhely) a súlyszámokban érhetnek el helyezést. Sajnos, a békeévek utolérhetetlen Toldy-}a és Kóczán Mórica már nem képviselheti a magyar színeket. Ugyanez vonatkozik Üjlaliy Rezsőre és Amhrózy Károlyra, akik Románia, illetve, Jugoszlávia területén lévő egyesületekben versenyeznek. A ma még ifjúsági Bejczy Lajos (MAC), Veres Elemér (MAC), Adorján László (FTC), Dunszt Ferenc (BBTE) és Magyar Alajos (MTK) két év múlva a világversenyen is megállják a helyüket, A legnépszerűbb sport: a labdarúgás nem a világháborúban, hanem az utána következő gazdasági összeomlásban szenvedte a legnagyobb veszteséget. A legjobb magyar labdarugók szinte csapatostul vándoroltak ki küllőidre, hogy lab- darngótudományukat a jobb valutájú országokban értékesítsék, Schaffer, Ging, Viola, Károlyi, Úrik, nevetni kormos arca, kivillanó szemf éhére és forgó szemgolyója, amint így packázott a vészszel, a szörny őséggel. Hát persze persze. Azután hazakullogtam és szidást hallgattam és az ajtó mögött térdepeltem büntetésből. Ó. a, buta ajtófelnek is el szerettem volna mondani, milyen csodacsoda-csodásat láttam. Mert van szemernyi érzéke a köznapnak a szív, a lélek olyan ünnepsége iránt, mint bennem volt? Olyan apró szív és lélekó iránt is. Hisz az mindegy. Úgy fájt a büntetés, mint még soha. Olyan bántó, olyan leverő volt. mint akármily más későbbi csodá'atosság megnyomoritódva és elselejtesedve az élet korholásai ós kitérde- peitetései által. Nem lehet, nem is szabad, hogy félreértselek. Hogy ágálnék drága ajkak és kezek feddései ellen! De a véletlen, vagy mi az, ami oly nyomon! és ostoba . . . i Ahol a nagy gerendák összefutnak, deszkái- J feljárót fektettek a munkások. A gerendákat erős va-kapcsok kötik. Megnézi a másik falat is, de mielőtt felmernie a deszkán, megáll. A ha- j rang megint kong. Újra keresztet vet. Valahol egy szeg kioldódott a helyéből.1 Vagy a gyenge boltozat nem bírta meg nehéz! terhét, a templomból kiinduló nép csak annyit látott, hogy egy hatalmas gerenda kereaztbelen- j dűlt, utána kö, deszka, tégla, v&siv rettentő j robbajjal összeomlott. Porfelhő szállt fel a magasba. A lámpa kialudt. Egy helyen a fal tető- j zettel együtt ledőlt a sötétbe. A romok közül összetöri tagokkal, bezúzott j fejjel húzták ki Matykót. Hordágyra fektették és! levitték óvatosan a mentőkocsihoz. Csak annyit! mondott nyögve: — Vigyetek haza . . . basa . . . Mire a kórházba értek, meghalt, A karácsonyi harang pedig zengő hangján! hirdette az áj latos híveknek a szent hajnalon: Emberek! Megváltó született ...
