Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-24 / 149. szám

I

Vasárnap, december 24.

25

Szobaleány: IgeniB, tndom, kézit csókolom.

Máiia: Nem a vonaton jön, automobilon.

Szobai dny: Igenis.

Mária: Nem tudom, mikor érkezik, minden pillanatban jöhet. Ha addig nem érkezik meg, amíg lönt vagyok, akkor majd maga Ágnes, figyeljen.

Szobaleány: Ébren leszek én, kézit csókolom.

Mária: Ha valamit kíván, ha valamit akar, hát legyen ott.

Szobaleánu: Ott leszek, kézit csókolom.

Mária: Es mondja meg Ágnes, hogy én

fáradt voltam. A lejem is tájt, azért nem vártam rá.

Szobaleány: Igenis értem, hogy a méltóságának rosszul tetszett lenni és le tetszett feküdni.

Mária: Jól van Ágnes, akkor elmehet.

Szobaleány: Kézit csókol »m.

Mária: Jó éjszakát Ágnes.

(Szobaleany a verandára vezető ajtón távozik). Mária a tükör elé áll. Kibontja a haját. Ekkor az ablakot valaki megkopogtatja. Mária összerezzen. Nehány pillanatig csend. Mária abban a hitben, hogy hallu- cinált, tovább foglalatoskodik a tükör előtt. Az ablakot ismét erősebben megzörgetik. Mária megfordul. Ránéz az ablakra. (Ki az?) Kívülről hallatszik a hang: „Én vagyok*. Mária odalép az ablakhoz és megismétli a kérdést: (Kiaz?) Az ablak mögött egy férfifej lesz látható. „Én vagyok, Miklós." Hallatszik fojtott hangon a felelet, Mária íöl- sikolt: (Miklós!) Miklós fojtott hangon beszél tovább. „Mária, én beszélni akarok magával.. . Egyedül van ? ... Mária .. .* Mária, mint akit mély álomból ébresztettek fel, feleli: („Egyedül vagyok*.)

Második jelenet

Mária és Miklós.

(Mária halálsápadtan áll az ablak alatt. Egész testében reszketés és félelem. Az öröm gyönyörteljes izgalma és a félelem vívja elkeseredett tusáját.)

Miklós (a verandára vezető ajtón belép. A küszöbön megáll, előre néz): Mária! (és csak pillanatok mnlva tud szóhoz jutni) Mária! (Mária nem felel.) Mária! Hát így fogad? Félesztendő után?! Hát nincs hoz zám “egy szava sem ? ! Egy jő szava se?! Mária?! •

Mária (birkózik magával és csak fájdalmas kínlódás után buggyan ki száján az első szó): Istenem . .. Miklós ... én ... én nem tudom ... én úgy örülök, olyan nagyon- nagyon boldog vagyok, hogy maga ... maga Miklós, itt van, eljött, hozzám ... én. . .

én nagyon örülök. Miklós és én úgy félek ' riklós (Miklós melléje lép, magához vonja): remegek. Miklós . . . (nem bírja tovább. Mária, ne, Mária, ne sírjon, ne sírjon, Má

Sírva fakad). Miklós, én olyan . . . szeren- ria. Hiszen magáén jöttem, azért jöttem,

csétlea . .. boldogtalan ... nő vagyok . . . j hógj kiszabadítsam magát abból az átkozott

tömlőéből, hogy visszaadjam magának a maga napsugaras, aranyos szabadságát, hogy j elvi gyem innen Mária, amíg nem késő, amíg

könnyű szerrel tudja felejteni azokat a sötét, rút napokat, melyeket itt kellett tölte- ; nie. Mária! Szerelmem, úgy-e?... úgy-e,

• most velem fog jönni és nem hagyjuk el egymást többé soha?

i Mária (könpyek között): Szeret engem még maga Miklós?

Miklós (boldogan, ragyogó arccal) * Imádom Mária! Hiszen maga volt az első, mint ahogyan én magának Mária! Lelkünk ösz- szeölelkezett, egybeforrott és voltak idők, amikor nem tudtok, melyik az ón lelkem ; és melyik a magáé. Annyira eggyek voltunk Mária! Örömöm és bánatom, hitem és hitetlenségem, múltam és jövőm, mind. mind maga volt nekem. Szeretem Mária, azzal a mély és szent szerelemmel, amely embereket tud felemelni isteni magasságokba és embereket tud lesújtani a porba, Mária! Én az alatt a félév alatt, amióta elszakítottuk egymástól, egynéhányszor már ! szembenéztem a halállal! A revolvercsöve már rajta pihent a mellemen, a szívein fölött, hogy keresztüllőjem az ott dobogó, zakatoló, fájdalmas életemet.

Mária: Meg akart halni Miklós?

Miklós: Egy kéz taszított, kergetett a halál felé és egy másik húzott, vonszolt vissza j az élethez. A halál és az élet közölt lej beglem hat hónapon ót, Mária, míg végre,

rászántam magamat: idejönni. Ide, magához,

• Mária. Beszélni magával, Mária, megkérdezni i utoljára, jön-e velem, akar-e velem jönni

az életbe, a harcba, a küzdésbe. Velem? Sebeket kapni és adni együtt, mi ketten? Itt tudja-e hagyni ezt a poklot, mely fölemészti az ifjúságát, a szépségét, van-e ereje, bátorsága hozzá: menekülni erről, erről az aljas, becstelen helyről, ahol mocsokban, szenyben lürdetik a maga szűz- fehér emlékeit, a maga tiszta, szent sze- I reimét, Mária ! . . .

| Mária (fájdalmasan): Miklós! Ne kínozzon, Miklós!

Miklós: Mária, most felelnie kell erre! Mária, én nem tudok még egyszer nekinienm az éjszakának, bele a sötétségbe, a hidegbe, a didergésbe. Egyedül! Mária, ha nem jön velem, ha habozik, ha vonakodik velem jöuni... (kétségbeesetten) Mária, akkor én meghalok!

Mária: Miklós! Istenem, Miklós!

Miklós (rimánkodva): Mária, kérem, könyör- ■gök, Maria! Feleljen nekem, hogy... hogy ...

Mária (halkan): Feleljek magának, Miklós?

— Árrá gondoltál Mari?

— Hogy mennyit hörgött és fuldoklóit a megboldogult.

— Asztmatikus volt az utolsó években.

Mari mereven bólongatott.

— De a Móltóságos Úrnak legalább szép volt az élete ... Olyan volt, mint a rózsa... Csak kár, hogy nem volt családja.

A kisasszony összerezzent.

— Te Mari! Volt ám a Méltóságos Úrnak felesége.

A cseléd érzéketlen maradt. Üres, fénytelen szemével maga elé meredt.

— Meghalt?

Nem. Elvált tőle— Céda volt?

— Ta án. Két évig éltek együtt. Grófnő volt a felesége.

— És mégis? — csodálkozott a vak

leány. I

•— Mit mégis ? — riadt fel a kisasszony.! A grófok is emberek.

— Igen.

— És a Méltóságos úr kamarás volt. Több volt, mint egy újdonsült grót.

— I)?en.

— És én mondok neked valamit,

A kisasszony szava elakadt. Egy pillanatra azt gondolta, hogy még sem kellene beszélnie többet. Mi köze ezekhez a dolgokhoz Marinak ? Ha eddig nem beszélt senkinek, most már mi értelme? Igaz, de mégis olyan megnyugtató volna. His/en Mari úgy sem érti. Öt pedig úgy fojtogatja.

— Te Mari! Te azt hiszed, hogy a grófok nem emberek.

— Igenis. •

A kisasszony nem is hallotta. Az agya égett. Mi ez? Izgatott volt, szédült, haragudott, sírni és nevetni tudott volna. Elkiáliotta magát, anélkül, hogy számot tudna adni, miért cselekedte.

— Te Mari 1 Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a grófok is csak emberek!

— Igenis.

— Buta vagy. Hát ha azt mondanám, hogv én ... ón ... én is grófnő vagyok. Mari!

Mari lehorgasztotta a fejét és a teáscsészét

— igenis.

A kisasszony kipirulva suttogta.

— Nem, Mari. Én nem vagyok grófnő, de egy grófnak a lánya vagyok. Az apám kertész volt a szilvási uradalomban. Az anyám komorna volt a grófnő mellett. Az apámat elvitték a boszniai háborúba. Fogságba eseti Mire visszajött, én már a világon voltam. Mindenki tudta az uradalomban.

■ — Igenis.

Mari a legkisebb meglepetést sem mutatta. Nem is érezte, hogy gondolkodott, hogy mindnyájunk élete, születése és Halala Isten kezében vaa. A kastély körül a földesúr az Isten helytartója. Mi van azon csodálkozni- váló?

— Olyan cseléd volt az anyám, mint te, szegény Mari.

— És a kisasszonyt az Isten megsegítette.

— Meg. A gróf intézetben neveltetett.

—- Legyen áldott az emlékezete.- Ámen.

A szoba egészen besötétedett. Mari nem tudta, csak ült a széken, boldogan, mámorosán, a mese hallgatásában egészen meg- dicsőülve. A kisasszony folytatta:

— Tizennyolc éves koromban hazavittek. A gróf már nem ólt.

— Isten nyugosztalja.

■—Elfelejtettek, hogy én a leánya va- j

gyök

Mari szíve kissé átfájdult. A mese nagyon tetszett neki, most még jobban, hógy ilyen szomorú.

— Igenis — suttogta meghatottam

— Odatettek a comtesse mellé komoradnak. Mint az édesanyámat egykoron.

— Szép volt a comtesse? —■ kérdezte gyermekes rajongással Mari.

— Szép. Én is az voltam. Egy tőrül sarjadtunk.

— Én Is szép voltara — szólt egyszerűen, csendesen Mari.

— Az igaz — bólintott a kisasszony. — Te voltál a legszebb lány Mindszentén. Nem is tudod, milyen szép voltál Mari. Egyenes, deli, erős, Higanyos, gyönyörű. Megállt rajtád még az asszonyok tekintete is. Egész tünemény {

A vak leány hátán édes bizsergés szaladt végig. Eszébe jutott, hogy milyen vad hajszában lihegtek körülötte a férfiak.

— Régen volt — felelte zavartan.

A kisasszony a maga sorsát mesélte tovább. .

Úgy volt az Mari, hógy aki mellett szolgáltam, a comtesse, az a testvérem volt.

— Jaj ! —*■ ujjongott Mariban a gyönyörködés. — Ha én lehettem volna a kisasszony helyzetében.

—• Nekem meg kínszenvedés volt.

— Kár ...

—- Különösen, amikor megtudtam, hogy a comtesse menyasszony.

— Fehér atlaszcsipke . . . motyogta Mari öntudatlan.

—- A méltóságos úrnak lett a felesége... ő volt az . . . Ö volt. . .

— Céda volt ? — kérdezte Mari közömbösen.

— Az volt, Mari . . . két esztendő múlva j a méltóságos úr otthagyta és elment Mind- j szentre.

— A kisasszony is akkor jött oda ...

*— Igen . . .

— Gyönyörű történet... óh Istenem, óh én édes Istenem .. . szepegett a vak leány és boldogan eirt és zokogva isméielgette: —

| Óh de szép, tündérszóp története van a kis- j asszonynak.

Mari könnyei szakadatlanul potyogtak, nagyokat nyelt, a szája szélén nyalogatta szét a könnyeit. Szipogott és az orrát törülgette az elérzékenyedettségtől

A kisasszony hátrahajtótia a fejét és nyitott szájjal szívta magába a hűs esti levegőt. Arra gondolt, hogy Mari gyönyörűnek találja : az ő történetét. Hátha még tudná a folytatá- j sát. Hogy a mindszenti kastélyban milyen j mennyei szépségben telt el az a harminc! esztendő. Húszéves volt, amikor odakerült, j A méltóságos úr, talán a grófi család bosszantására vette oda, vagy csak egyszerűen szükségből, mert megbízott benne, vagy mert ő akadt éppen elsőnek a szeme elé . . . most már meg sem tudja állapítani. De hamarosan [észrevették egymást. 0 mindjárt szerelmes

I I-aa ^

_J f i -__aV ____!____I___t___,____1_*±___

fiú

ba. Az igaz, hogy minden asszony, fiatál és öreg, úri és paraszt, az is, aki eddig tiszta volt, mint a harmat, hűséges, félénk, hideg és szent, minden teremtett asszony-ember úgy járt vele, aki megpil ant tta. És mindenki beleszédült volna az ő tartalmas és gyengéd karjai közé. ha ö úgy akarta volna. De a méitoságos úr mosolyogva, szelíden ment el az asszonyok elől és egyedül csak őt, a leg- igónytelenebbet fogadta magához. Nem is ; tudja, hogy történt, hogy kezdődött, milyen volt, csak azt tudja, hogy nagyon szerették I egvmást. És boldogok voltak. Sohasem beszéltek a szerelmükről, sohasem v< ltak szenvedéseik, haragvá aik, dacos, féltékeny, szeszélyes viaskodások nem tették szenzációssá a szerelmüket, szép. tiszta, illatos volt ez a szerelem, mint egy falusi kert, vagy mint egy májusi hajnal, ő úgy szerette a méltóságos urat, mint a felette őrködő gondviselés angyalát. a löldi élet minden örömének forrását, aki él és uralkodik, aki lehajol hozzá és meg- csókolja, aki a karjaiba zárja és £*dmagasztalja. testi és lelki mámorba ringatja, az elragadtatás és a kéj önkívület.be meríti, ő ismertette meg vele a gyönyör hatalmas istenadományát, az emberi lét legegyszerűbb csodáját. a legkirályibb érzést, és a legédesebb kimerülést. Ő pedig engedelmes, szelíd, gondos és buzgó szolgálója volt neki, amilyen szolgálója az anya az ő imádott ügyetlen, erős nagy fiának. Sokszor egészen úgy érezte hogy ennek a belá'hatatlan hatalmú, mérhetetlen nagy-ágú, elgondolhatatlan szépségű ór.ásnak ő, ő, az igazi, valóságos édesanyja.

Soha semmi bánata nem volt harminc esztendő alatt. Csak néha, néha érezte, hogy valami még hiányzik az élet teljességéhez. Néha boldog kimerültségében eszébe jutott, hogy mekkora mpgdicsőü és volna, ha az úr szerelmét azzal hálálhatná meg. amivel az Isten is rendelte: ha gyermeket adhatna neki ajándék és hódolat gyanánt. Ha ő anya lehetne . . . nem feleség, nem úrnő, nem a Grónay név, a vagyon, a tekintély részese, csak anya. Jaj, de annak nem volt szabad a világra jönnie.

Olyankor mindig elutazott Pestre ... sírva, szégyenlősen, de engedelmesen, mert tudta,