Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-24 / 149. szám

Vasárnap, december 24.

23

•lább azt hitte. De egy álló hóién át mégis töprengő és szófián maradt. Két érzés húzogatta kétfelé írómba. Rendbeszedte a kéz iratait és nagy selyentzacshóbau áll ndóan magával hordotta. Fáradt lett, nem tudta, hogy mit akar. Örzsi azonban add g nevet gélt neki naptól napra, amíg új erőre kapott Nem, nem, semmi se fontos, csak az etet. Egészségesnek lenni — ez a m nden! Tornászott, futóit és figyelte magát hogy a ió kedv olyan egészségeden tör-e ki a torkán, mint Örzsién.

Néha megérintette örzsi kezét és boldog lett, ha Örzsi rtem húzta el mindjárt. A szó * azonban nem akart kicsúszni a száján, pedig tudta, hogy a lány nem fogadná ellenségesen. Nagyanyó azután megsegítette az akadozó nyelvét. Dönci az oldalszobában olvasgatott, nagyanyó pedig nyitvahagyatta az ajtót és faggatni kezdte Örzsit. Örzsi bizony megmondotta, hogy ó nem tudja ugyan, hogy mit mondana, de semmiesetre se haragsz.k

Dinéire. Finnek már a Dönci habo ása se tudó t ellentállani. Átfirott lozz jtik szeme'el köszönetét mo dott ímeya y<mak. le óidéit Örzsi előtt a/u ári a kei erős karj ba kap a a lányt kivitte az udvarra Béres, cseled cs k úgy nyüzsgőn a mgy munkabiti < tt álltak nag b cs ék is. i aayanyó a bádog jókulán át l*‘?-en kifele, de ók mégis me - csókolták egyn.ást és zavar meg s égyen | nélkii haHgut k hogy ótiás „Éljen* zúilult a fejükre.

A nap eresen lűzött Örzsi mosolyogva simult hozzá és Dőlteiben h. talmasra nőtt a vagy. hogy valami döntőt tegyen. I illánál g tw g Örzsi szem be m zett. kereste benne a fényt, ami az ő kikében is égett, azután elővette a s lyenr/acskót s m nt áldozatot tnutatt. föl az égre. Négy ökör éppen inditott az ekével Dö ci elhajította a selyenizacskót es az erő lassúságával haladó négv ökör mögött az eke a földbe leuictte az elfakult írá sokat.

AnekdátáK és feljegyzések Liszt Ferencről.

Irta t Papp Viktor.

Lisztről mindenki tudja, hogy a legszellemesebb emberek egyike volt. Bizonyítja ez a történet is, melyet bipos Antal, zeneéletünk érdemes veteránja beszólt el nekem. A fiatal Sípos játéka egy hangversenyen annyira megtetszett Lisztnek, hogy magával vitte őt Weimarba.

Weimar akkor — mesélte az öreg — kicsi, csendes, rendes városka volt. Mindenki ismert mindenkit. Amint az állami ösztöndíjjal megérkeztem — gondolom 1859-ben — azonnal jelentkeztem Lisztnél. Hozzám is kitüntetően szíves volt, mint mindenkihez és főként honfitársaihoz.

Egy csinos, vasrácsozatú, előkertes házban kaptam lakást. Liszt hamarosan sok szép asz- ezonynak bemutatott. Többek közt egy fiatel, ka- miskás arisztokrata nő elé vezetett. Hunoutkodó óvatossággal figyelmeztette az akkor Weünarban énekleckéket vevő grófnőt:

— Jó lesz vigyázni erre a fiúra! Nagyon fiatal, aztán magyar, tehát tüzes és helyre legény... Nagyon szégyellem magam.

Néhány nap múlva a szép asszony egy délután betoppant hozzám. Alig lehetett nálam egy félórát, az utcáról az ablakon át különös zajt hallottam. Oda megyek, látom, hogy vagy harminc -ember áll a vasrácsos kert körű! és arról beszélnek-, hogy mégsem járja ilyen úrinönek egy fiatalember lakására menni,

A grófnőt mindenki ismerte és — óh kisváros ! — néhány perc alatt híre ment a merényletnek egész Weimarban.

Azt hiszem, elég jól föltaláltam magam. Hirtelen kinyitottam az ablakot, a zongorához ugrottam és a rémült grótnét kényszentettem:

— Énekeljen, akármit, csak énekeljen! — Én zongorán kísértem.

A kis csoport az énekszóra, látva, hogy minden rendben van, lassan eloszlott s én néhány kíváncsi szemeláttára kísérhettem ki a kerten ái az énekesnőt.

Aznap este társaságban együtt voltam Liszttel. Köszöntésemet fürkésző mosollyal fogadta. Mindjárt tudtam, hogy már elmondták neki a délutáni esetet. Magához intett és pathetikus jóakarattal mondta:

— Hallottam a dolgot, nincs semmi baj, fiatal barátom, csak arra figyelmeztetem, hogy ha máskor éneklcckét ad, hívjon zongorázni engem „ ..

Boldogult Szendy Árpád, Liszt egyik legkedvesebb tanítványa beszélte, h' gy a mester a hivatásos muzsikusokat mindig ingyen tanította. Sohasem felejtette el gyermekkori keservét, mikor az anyagias Hűmmel óránként Liszt atyjától, mint barátjától, egy aranyat kért a fiú tanításáért. A szegény gazdatiszt ennyit nem fizethetett s így került a kis Liszt Czerny Károlyhoz. Cíeniy óránként egy forintot kért, de mikor az apa tizenkét lecke után át akarta adni Czernynek a jjénzt, a nemes tanító nem fogadta el s azt mondta, boldog, hogy ilyen tehetséget oktathat. Czerny

önéletírásában ezt találjuk: „Sohasem volt olyan talentumos, szorgalmas és buzgó tanítványom, mint Liszt1*.

Liszt is úgy tett, mint csaknem minden muzsikus. Tanulása közben folyton tanított. Különösen Parisban igen 6ok tanítványt gyűjtött maga köré, úgy hogy a tizenhat éves ifjú reggel nyolctól este tíz óráig is folyton leckét adott. Atyja ekkor halt meg. támasz nélkül állt Pálosban, kellett a pénz. Feljegyzések bizonyítják,

| bogy legfiatalabb pedagógus korában, már Parisban sem vet. pénzt olyan tanítványától, aki hivatásos zenésznek ké-zült. Ezt erősíti az is, hogy ihikor Centben a huszonhárom éves Liszt megalapította a városi konzervatóriumot, annak zongoraosztályát is ingyen tanította. Ezért az önzetlen munkájáért kapta Genfben a zenetanári címet.

Sohasem felejtette el Hűmmel szívtelenségét és az Aunrássy-úti Zeneakadémia termeiben többször dörmögött az öreg. mikor valamelyik tanártársának anyagias haszonlesését megtudta.

Úgy mondják, fizető tanítványaitól átlag ói inként egy aranyat kéit. A növendékek rendszerint óránként hozták a pénzt és egy erre elkészített .atálba dobták. Pénz dolgában is mindig „grand seigneur1* volt.

A fizető tanítványok között — mondta Szendy — voltak olyanok is, akik Pesten évekig hiába jártak óráira. Ezek voltak a legpontosabbak, de az kát, akik egyszer reménytelen rosszul játszottak volt előtte, sohasem. ültette a zongorához. Lgv alkalommal egyik ilyen tanítványa oly korán ment az órára, hogy jó ideig egyedül volt a mesterrel. Liszt kedvesen kérdezte az előkelő kis- isszony kezében levő kőtára mutatva:

— No, mit hozott ? — A tanítvány Schumann szimfonikus etűdjeit szorongatta.

— Ó ez a gyönyörű, felséges ópusz! — mondta a mester 8 csakhogy, a kisasszony ne ülhessen a zongorához, maga játszotta végig a jó félóráig tartó művet. Végére a növendékek megérkeztek s kezdődött az óra, amely rendesen este hétig tartott. Ilyenkor a me«ter már idegesen fejfájásról panaszkodott s a tanítványok nagyobb része eltávozott. Néhány kedvesebb növendékét vacsorára is meghivogatta.

A férfitanítványokkal nem udvariaskodott. Viccelte és csúfolta játékukat. Szerette őket zavarba hozni. Egyiknek — mert a zongora mellett nagyon küzködött az ópusz nehézségeivel — zsebkendőjével gyöngéden, csufoudáros dédelgetéssel megtörölte a homlokát.

— Szegény gyermek . . .

Nőtánitványaival szemben páratlanul udvarias

és a legtehetségtelenebbel is igen kíméletes volt. Csak akkor moudía egy kisasszonyra, amikor az már elment:

— A legnagyobb könnyűségeket a legnagyobb nehézséggel játssza.

Ahogy Beethoven gyermekkorában homlokon csókolt i őt, ugyanúgy szerette ezt cselekedni tanítványaival, talán a bonni titán emlékezetére. Csakhogy szokását leginkább a szép nőtauitvá- nyokon gyakorolta.

Egyszer egyik homlokoncsókolt hölgynek apja boldogan kereste fel a mestert, hogy tőle további tanácsot kérjen a leánya művészi jövőjére vonatkozólag.

— Adja férjhez a 6zép kiasasszonyt, semmi tehetsége sincs! — mondta Liszt egyenesen.

— l)e hiszen a mester tegnap homlokon csókolta ... — említi zavartan az apja.

— Én igen, de a múzsa nem 1 — válaszolta Liszt.

Amikor Liszt Ferenc kiválóságát már az egész világ elismerte, híre az orosz udvarba is eljutott. Habár II. Sándor cárnak — dinasztikus tradícióihoz híven — a zenéhez semmi érzéke sem volt, fejedelmi szokás szerint magához hivatta a kiváló muzsikust.

Liszt sokkal nagyobb szellem volt, semhogy erre a meghívásra túlságosan büszke lett volna. És barátai nem is nagyon könnyen tudták rávenni, hogy a meghívást elfogadja. De elfogadta.

Pazar pompával rendezték az estélyt. Az udvarbeliek ragyogó díszruhában jelentek meg, a hölgyek csodaszépek voltak — és nagyképűek. Az urak értéküket ruháikon viselték. Liszt minden meghatódás nélkül, egyszerűen a zongorához ment és játszani kezdett. Egy kis idő múlva észrevette, hogy a mindenható cár egyik udvari emberével beszélget és ezért elhallgatott.

A hirtelen beállott csöndre a cár is figyelmessé lett és a mesterhez küldte egyik szárny- segédjét, hogy elhallgatásának okát megtudakolja.

Liszt erre finom iróniával szólt:

— Ila a cár beszélget, mindenkinek hallgatnia kell.

*

Ugyancsak ez alkalommal egy orosz tábornok, a mester többrendbeli kitüntetéseit látva, csodálkozva kérdezte:

— L’gyan kedves Mester, honnan van ez r sok kitüntetés, hiszen ön sohasem volt háborúban ?

— Oh, én sokkal inkább csodálkozhatnék az ön kitüntetésein — szólt meggyőződéssel a mester — hiszen ön sohasem zongorázott!

Ámikoi* Liszt Bécsben lakott, tömegesén .zarándokoltak el hozzá kisebb-nagyobb zenei kitűnőségek, úgy hogy később külön protekció kellett ahhoz, hogy valaki hozzá bejusson.

Egyszer egy nagyon szép asszony könyörgött meghallgatásért, akit az előkelő világban kiváló

Jj kisasszony.

Irtat Surinyi Miklós.

— Mari, ma vagyok hatvanöt esztendős. Igen, júuitis 28 án születtem, ma hatvanöt esztendeje. Mari, te hány éves vagy, Mari?

— Karácsony előestéjén leszek ötvenkettő... De már inkább szeretnék meghalni, kisasszony. Á csontjaim pihenés után áhítoznak. Kopoisó kell nekem, kisasszony, úgyis örökkévaló éjszakában élek.

Mari néhány esztendő óta világtalan. A szeme idegei elsorvadtak. Eleinte hályognak gondolták; folyton jobban és jobban borult előtte a világ. Operálták. Hiába. Egyszerre minden besötétedett. Akkor éjjel-nappal sirt és jajveszékelt és öngyilkosságot emlégétett. Kétségbeesett, dühöngött, minden kis pénzét orvosokra és kuruzslókra Költötte. Lesoványodott, megöregedett, az elméje meghibbant. Aztán elfáradt, megnyugodó t m halál gondolatával vigasztalta magát Most már — titokban — reménykedett is, hogy egyszer, reggel, szénen felébred, kinyitja a szemét és lát. És rajön, hogy az egész vakság csak álom volt, oda meg' a kisasszonyhoz, megcsókolja a kezét és jó reggelt kíván.

De ezt titkolta és egyre azt emlegette, hogy a csontjai koporsó út in kívánkoznak

— Mari — szól It meg a kisasszony — tudod e, hogv milyen nap van máma?

— A ki asszony születése napja...

— Azonkívül?

— Ma este ti gy vacsora 1 sz az uraságnól.

— jdolwip Péter es Pál.

— A mélti'SágoB úr nevenapja. Szegény méltóságos úr.

— Nagy iirin^p lesz holnap, Mari Heggel templomba nteg'tíi k.

— Szegény méltóságos úr. az isten nyugosztalja. Még javában élhetne a szegény. Hány esztendős volna most, ha élne?

A kisasszony számítgatni kezdett.

— Most ti/enkét esztendeje, ho.y az isten élsz litotta. Akkora hatvanhamdik esztendejét járta. Hatvanhat meg tizenkettő — Mari. az úr éppen hetvennyolc éves vo.na, ha akkor el nem szólítja az Isten.

Mari halkan sírdogált.

Este volt. A szomszéd utcában, a Ferenc- rendiek kis plébániatemplomában nyolcat harangoztak. A két öreg leány keresztet vetett es az Űr Angyalát imádkozta. A kisasszony végezett elébb. Megvárta, amíg Mari reszkető szaja széle megnyugodott. Akkor megszólalt.

Dí csörtessék.

— Mindörökké -Jó estét, kisasszony. Meg- gyujtsam a lámpái ?

— Ne bántsd, Mari, majd én.

Ez minden este így volt. Mari meg akarta gyújtani a lámpái, a kisasszony nem engedte. Aztán sötétben beszélgettek.

— Hej. haj ! — sóhajtott Mari. — Áldott úr volt a megboldogult és mégis mennyit szenvedett.

— Az Úristen megpróbálja az 6 kiválasztottak — felelte a kisasszony és ő is soh jtozott.

Mari az ajtóban ült, szaímaszéken. A kisasszony az ablak mel.ett, naey, öblös, kék- viragos sárgáséi' emmel behú/.ott öreg kanapé sarkúban Egészen elveszett a kék virágok közölt. Az arca mar csak maroknyi volt.sáppadt sovány, ezer ránccal at- meg átbarazdalt. A fogai sárgák és feltűnően épek; alul felül hamis volt az egész sor és lazan állt a szájában. A haja sö é szőke, festett, a homlokára áj ro csigab i Iont tincsek ragasztva, kis kontya a Koponyája búbján. A nyaka száraz, sárga majfoltokkal tele. Ilyen volt a keze is, olyan palányi, m nt egy sovány, beteg gyermeké. Fekete selyemruhában volt, a harsnyája is selyem. a cipője is, amely apró lábán feszült. A 1 ba meg most is szép volt. keskeny, ho szú. sz íne kacer és sze>elmes k s láb: az egyetlen, ami iljns gára emlél-e tett*-. Ahogy az ablak homályában, egy másra vetett lábain az atlasz- cipő hegye megvillant, szürke, tehér, fekete Wistli er k p jutott az ember eszébe.

— Bizony máskép volt ez húsz évvel ezelőtt. Mari. — Emlékszel még, Mari, a ni ndszemi kastélyra?

— A toronyban kísértetek jártak.

— Bo ont! mese.

— De éjfélkor megkínzott gyerekek sírását hallottuk.

— Macskák párzottak. Mari.

A vak leány hitetlenül bolongatott. A kisasszony mereven nézte a mennyezetet.

— A Grónay-kastély volt, a legszebb öreg kúria a varmegyében. Harminc esztendeig en tartottam rem.ben — mondta eilágyuha és bü-zkén.

— A legszebb része a kisasszonyé volt.

— A földszintje volt ugye a legárnyékosabb? Jaj, az én kér teliéi*, 'bolthajtásos, selvembútoros. jterzsaszőny eges, csipkeiüggö- nyös két szobám !

.— Oiyan volt, mint egy kápolna . . .

Sokáig beszélgettek a mindszenti kúriáról és Grónay Péterről, a méltóságos úrról, aki a nyolcvanas évek vegén köbözött be ősi kastélyába Ugyancsak akkor került a házhoz Tinka kisasszony is. aki fiatal, széke, törékeny volt és idegen, sem rokona, sem felesége, sem cselmije a földesül imk, nem is tudta senki a családi nevei, nem is mutatta be senkinek az úr, nem volt más címe, csak a kisasszony, de urak és cselédek, szomszédok és a falubeliek elfogadták őt a ház mindenható úrnőjének.

Az úr az első emelet két nagy szobáját lakta. Ott vo t az ebéd.ő is, nagy*, taragványos, ősi arcképekkel és régi rozsdás fegyveres kel ékes valóságos lovagterem. Ha nem volt vendég a háznál, a kis asztalon terítettek és a kisasszony eg\ütt evett a méltóságos úrral. 11a vendég volt, akár csak egy kolduló barat, vagy átutazó d ák, a kisasszouy lenn ebédelt a kis szalonjában.

Mindezen senki sem csodálkozott. A cselédség úgy képzelte a dolgokat, hogy azok már öröktől fogva vannak igy es nem is lehetnek másként. A vincellér, a kocsis, a teheiies, épp úgy az Isten megmásíthatatlan rendelkezését I;»ttii k abban, mint az öreg ispán, aki a birtokot kezelte.

— A Méltóságos urat is az isten teremtette s a kisasszonyt is — mondta egyszer egy részeges erdőkerülő, kiszolgált csendőr és városi szolga — s a cselédség, amikor ezt ha lotta. elképedve nézett a hetyke erdészre. Erre még soha nem gondoltak s a megdöb beniő kijelentés soká izgatta a fantáziájukat. Vájjon mily n követke/ietéseket lehet abból levonni, hogy a Méltóságos ttrat is az I-ten ere utette? — kínlódott az öreg ispán előismerete és néhány nap múlva félrevonta az erdőkerülőt, megpirongatta, jól ellátta tanácsokkal. félévi járandóságát, kifizette, nteg- eskerteite, hogy a Dunántúlra többe nem veszi az útját és elbocsajtotta a szolgálatból. Nem tudta, milyen veszedelmet hárított el, de úgy érezte, hogy jól cselekedett es a lelkiismerete megnyugodott.

— Mi lett volna, ha híre rrrgv, hogy a

Méltóságos urat is az isten teremtette, — gondolta, néha megborzongva.

Az erdőkerülő elkotródott a faluból és az ti rá ságot senki sem merte megítélni azért, hogy a fiatal és idegen leány vezeti a háztartását.

— Olyan volt a Méltóságos úr. mint az egyetlen, kedves jó édesapánk — siránkozott Muri. /

— Más volt. mint a többi ember —tette hozzá komoly szelíd meggyőződéssel a kisasszony. Ezért volt az, hogy mind tiki szerette. Olyan erős volt. mint egy csodatevő szent. Vele szemben az irigység is elszégyelte magát. A férfiak is bel szerettek, ha belenéztek tiszta, jó, okos szemébe, az állatok is utána szaladtak, mert jó volt a közelében lenni embernek, állatnak, talán még a virágoknak és fáknak és tárgyaknak is. Öreg parasztok megcsókolták a kezét, amely megbüntette őket: mindenki az apját érezte benne a nvolcvan esztendős vak koldúsasszony is. És nem volt benne semmi idegen : mégis a félelmetes nagysága és hódító szépsége mellett is olyan volt, mint az édes testvére. Mindenki kiöntötte előtte a szivét, mintha ő volna az egyetlen, aki meg tutija érteni minden emberfia baját. Nem volt benne semmi hiúság, semmi gőg, mert egyforma magasságban érezte magát minden entber felett. Mivel nagyon sokat szenvedett és elfáradt a fájdalomban, azért nem volt sem haragos, sem lelkes dő, sem borongás, s m tréfás, enyelgős. ntint szók ak lenni általában az emberek. Ő mindig derült volt és nyájas, béketűrő és türelmes. Ha néha mégis megharagudott, mindenki érezte, hogy most a jóságos Úristen is haragra gerjedt volna és res. ketve várták az isenirélet t. Ha olykor nevetett, boldogan ujjongott vele egviitt az egész kúria és örült, hogy jókedvére lehetett a Méltóságos úrnak.

Mari semmit sem értett a kisasszony szavaiból. Ő csak ült és tördelte a kezeit, a

JfíRJXP