Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-24 / 149. szám

Vasárnap, december 24.

21

Herczeg Ferenc. Magyar fejek.

Pérely Imre rajza.

Ez aztán így ment napokig. Vadkerty minden nap hat óra után megjelent a kioszkban, mindig egyedül, nézte Olgát, de semmi egyebet. Nem tette a legcsekélyebb közeledési kísérletet sem. Már bognár, az Olga ura és Bálint bíró is figyelmessé lettek rá.

— Te itt eroberungot csináltál — mondta Bognár tréfásan. — Letörjem a derekát?

Olga nagyon ízetlennek találta ezt a tréfát, de nem szólt, csak vállat vont s úgy tett. mintha nem érdekelné az egész dolog. Valójában pedig már annyira izgatta Vadkerty, hogy naphosszat semmi másra nem tudott gondolni, éjjel pedig nem tudott aludni miatta. Ha a városban járt, mindig az volt az eszesen, hogy hátha szembe jön vele Vadkerty s csalódottan ért haza, mert nem találkozott vele. A kioszkban azonban mindig pontosan megjelent. Újabb közeledő lépést nem tett. a távolság köztük fizikailag egyforma maradt holott Olga lelkileg sokszor már nagyon is közel érezte hozzá magát. Egyszer elhatározta, hogy véget vet az egész dolognak, nem megy többet a kioszkba, Vadkerty majd megunja és abbahagyja. Két napig megállta, mesterkélt nagy erőfeszítéssel, harmadnap csak elment a kioszkba és Vadkerty ott volt. Mintha már harmadnapja várna reá.

Ezen az éjjelen Olga vele álmodott, nagyon világos, nagyon egyszerű álmot, amely ntán rossz érzéssel ébredt. Délelőtt a városban járt, igazi ok nélkül, áltírtiggyel, amelyről tudta, hogy csak csalja magát vele, tnlaj- donképen Vadkertyvel akar találkozni. Látta is, autóban volt, egy elegáns, szakállas öreg úrral s nagyon elmeriilten figyelt ennek beszédére. őt nem vette észre. Olga nagyon haragudott rá ezért és otthon sírt. Nera lett volna szabad ott a Dunaparton elutasítani. Úgy érezte, akkor ostobán viselkedett, sablonos módon és elszalasztottá élei*? egyetlen nagy alkalmát, holmi buta illemszabály miatt. Gyáva volt, ostoba volt és ezt most már nem j lehet jóvátenni. I

Most már szilárdan elhatározta, hogy véget vet az egész dolognak. Még nem tudta hogyan, de véget vet. A kioszkba elment, de i most utoljára. Aczéllal erősen kacérkodott, aj derék tanár egész tűzbe jött, Olga egyre idő- i gesebb és provokálóbb lett vele, aztán hír- j télén lecsappant, szótlan lett, rosszkedvű. Vadkerty nem jött el, hiába várta. Olga a szokottnál korábban indított hazafelé, az úton belekarolt a férjébe, Aczélra rá sem nézett. A tanár nagy nőismerő volt, a maga javára magyarázta az asszony viselkedését és elhatározta, hogy ezentúl heves ostromot fog indítani.

Vadkerty nem jött el másnap és harmadnap sem. Olga idegesen járt-keit, egész nap cserkészett ntána a városban, nem találkozott j vele. Ötödnap már nem bírta ki. Megkereste j a telefonkönyvben, hol van a Vadkerty gyára j s kocsin kiment oda, a külső Váci-útra. Nem tudta, mit akar tulajdonképen, csak benyitott a gyár ajtaján, mintha valami önmagától idegen erő vinné, egyenest a portáshoz ment és Vadkertyt kereste.

— A vezérigazgató úr nincs Budapesten. Elutazott egyhónapi szabadságra, egy külföldi szanatóriumba a nagyságos asszonnyal.

Olga úgy hallgatta ezt a hírt. mintha nem is volna neki fontos, itthon van-e Vadkerty, vagy nincs. Visszaült a kocsijába és hazahajtatott. Otthon, ügy ahogy volt, bevetette magát egy karosszókbe és sírt keservesen vagy egy félóráig Aztán megmosdott és ment a kioszkba. Most már hűvös volt, bent ültek az urak. Nem vették észre, mennyire sápadt volt Olga. Olyan férfiak voltak, akik az asszony ilyen színeváltozásait nem szokták észrevenni.

Olga hangos jókedvvel állított be közéjük. Aczél tanár majd elolvadt, olyan kedves veit | hozzá, engedte, hogy az asztal alatt megfogja ; a kezét, sőt vissza is szorította. Hangosan,' élénken beszélt, pajkos és elmés volt, mind j a négyen egész szokatlanul jól mulattak. í Mikor haza kellett volna menniök, Olga fel ; kiáltott:

— Menjünk valahova mulatni. El kell; búcsúztatni a nyarat.

Szívesen beleegyeztek mind, az Olga ura is. Egy nagyon kedves budai kis korcsmába mentek. Találtak ott néhány jó ismerőst, úgy hogy cey hosszú nagy aszta! alakult ki körű- lük. Olga elbáiolóan kedves volt mindenkivel,' az összes férfiak szerelmesek voltak bele,; még az ura is forró pillantásokat vetett rá. i Aczél mellette ült és egész este a kezét «zo- i rongatta. Szegény tanár egészen oda volt .v gyönyörűségtől.

Éjfél után indultak haza. Aczél ment karonfogva Olgával. Az alagútban forró hangon mondta neki:

— Szeret engem. Aczélkám?

Aczélnak megrogyott a térde a gyöuyörűségtól.

— Mindent megteszek magúért, Olga — mondta reszketve. mialatt nehány lépésre mögöttük Olga ma és a többiek, becsípett

éves arcot, két riadt szemet, mely kön3'Srög; és fél mindenkitől, még önmagától is és a kopaszodó homlokán néhány tincs sárga hajat.

Szobájában még négy ember fii. mind fiatalabb nála. Ők még néha fölsóhajtanak és valami jobbra vágyakoznak. Színésznőkről beszélnek, osztrák cigarettákat szívnak 'és őszirózsát tűznek feslétt gomblyukukba.

Ez a négy fiatalember minden szerdán este együtt vacsorázik, mikor megbeszélik életük kis eseményeit. Lajosról is sok szó esik. De csodálkozva veszik észre, hogy egyáltalán nem ismerik. Nem tudják például, hogy budapesti e, vagy vidéki, hogy otthon ebédel-e, vágj' vendéglőben, hogy nőtlen-e, vagy nős. Lehetetlen a közelébe férkőzni, mert van egy méltóságos mozdulata, mellyel minden érdek lődést elhárít.

Ilyenkor izgatott és sötét. Az arca rimán kodik, hogy ne bántsák.

— Pardon — mondja és nyel egyet s közben azt gondolja, — „ez magánügy'.

Tavasszal megnyiratkozott, ezt valamelyik észrevette és meg is jegyezte. Az öreg erre elpirult.

Két évvel ezelőtt pedig az történt, hogy a régi sötétbarna ruhája helyett sötétszürke ruhát csináltatott. Remegve lépett a hivatalba. Amitől tartott, bekövetkezett. Csodálkozó moraj fogadta.

Ő pedig sokáig feszélvezetíen járt benne, míg meg nem szokták a barátai.

m.

Az egyik szerdai vacsorán a legfiatalabbik, aki lóversenyekre is eljár és monoklit visel, így szólt:

— Óriási események vannak, Az öregről mindent megtudtam.

Szünetet tartott, körülnézett és mint a francia darabokban szokás, az érdeklődés fokozására, cigarettára gyújtott.

— Tegnap estefelé meglestem őt az utcán — kezdte és elnevette magát. -- El se képzelitek. milyen nevetséges így. Öt éve ülök vele szemközt, de itt kinn még mulatságosabb, a többi ember között valahogy a .magán-' ügyét“ is érzem, melyről ó olyan tisztelettel beszól. Fölemelte a fejét és senkire se nézett, állig begombolkozva sióiéit előre.

A többiek mosolyogtak, mert mindnyájan látták maguk előtt az öreget.

— Átmentem a másik oldalra és tíz mé- ternvi távolságban követtem őr. Zeg-zugos utcákon vezetett vagy félóráig. A külső Rá- kóczi-úton azután befordult egy ronda kis kávémérésbe, melyen ez van fölírva: Nagykávéház.

Halálos csöndben figyeli az asztal,

— Megállapodtam az utcán és a függönyön, mint egy detektív, kukucskáltam az ablakon Afféle kis külvárosi kávémórós volt, viaszhosvászoimal bevont asztalkákkal, hói

; katonák és munkások hadikávót isznak és

keserű mákospatkót rágnak. Az öreg eltűnt szemem elől. Egyszerre látom, hogy a konyhából egész otthonosan kijön, maga hozza a vacsoráját, a kávésnó pedig melléje ül. A nő nagyon kövér és csúnya, túl lehet már az ötvenen. Arany karikák lógnak róla és elől minden foga aranyból van. A ifi ében pedig vatta. Gyerekek, becsületemre azt hittem, hogy álmodom, a felesége ez és ő a tulajdonos? Nem értei em a helyzetet. Bementem a házmesterhez Az aztán kivallotta, hogy az öreg már két éve jár ide, udvarol a kávésnének, akinek tizenötezer korona megtakarított pénze van és a szegény el akarja venni. De egyelőre roppant szégyenli az ügyet.

A fiúk úgy ordítottak, mint az indiánok. Hátra dőltek, az asztalra borultak a nevetéstől. Ezt nem lehet annyiban hagyni. Másnap majd rajtaütnek: Mintha csak véletlenül történnék, betoppannak hozzá a kávémérésbe.

IV.

Forró délután volt. A kávémérés ajtaját kitárták és már messziről lehetett látni, ammt a vendégek a legyek álmos muzsikája mellett görögdinnyét ettek.

A kávésné nem volt otthon. Lajos ingujjban szolgálta ki vendégeit. Éppen egy tányért tett ie az asztalra, mikor a társaság ártatlan arccal, de nagyon határozónan és szigorúan belépett:

A monoklis szólította meg:

— Szervusz öreg —• mondta és nyújtotta feléje a kezét.

— Ó — szóit Lajos és egyet lépett, hátrafelé, a feléje nyújtott kezet pedig nem fogadta el. Egy asztalba kapaszkodott, hegyei ne vágódjon a padlón

— Nem ismersz meg?

— Nem, — mondta rémülten.

— Ugyan no tréfálj. Engem se ismersz?

— Hát engem?

—• Nézd, itt vagyunk mind a négyen. Öreg, drága apánk, hogy kerülsz te ide? Kávés lettél? — kérdezték tőle.

— Sajnálom, nincs szerencsém, — hebegte.

— Megbolondultál ?

— Tévedni méltóztatik — mondta — ez csak tévedés lehet — és ájult zavarában lehunyta szegény a szemét, azzal az oktondi reménnyel, hogyha nem látja őket, akkor talán ők se látják őt.

— Megőrült — kiabálták a fiatalemberek és zajongva, kacagva, sivalkodva hagyták el

egészen megőrült.

V.

Lajos beszédült a konyhába. Szent Isten, mi történt itt? Leült egy lócára ős gondolkozni próbált. Egyelőre még maga se tudott ! ázámntadni. Csők azt érezte, hogy valami i nagyon nagy ostobaságot követett el. melynek I kiszámíthatatlanok a következményei, a hiba

emberek módjára az alagút visszhangját próbálgatták nagy kiabálással.

— Aki szeret az mer — mondta kötekedve Olga és magához szorította Aczél karját, de úgy. hogy a férfi érezte a puha keblének érintését és egészen elszódült tőle. Nem tudott szólni semmit.

— Aki szeret, az mer — mondta még egyszer Olga. —- Az uram délután háromkor elmegy az irodába . . .

A társaság egyik bécsípett tagja odaugrott hozzájuk és elkezdett dadogva, hosszadalmasai áradozni Olga szépségéről. Az asszony különös mosollyal hallgatta. A Láncúidnál aztán szétbontott a társaság. Aczél haza akarta kísérni Olgáékat, de az asszony hazaküldte.

—• Isten áldja Aczél — mondta neki kezet nyújtva és pajkosan, kihívóan mosolygott hozzá. Aczél tűnődhetett rajta hazáig, hogy milyen más egy asszony egész modora, beszéde, pillantása, mikor szerelmes.

Olga lecsappant kedvvel ment haza az ura karján. Lefekvéskor fejfájásról panaszkodott. Nem is aludt egész éjjel. Heggel nem kelt fel, azt mondta nem jól érzi magát, amikor sz ura délben hazajött, még az ágyban találta. Csak akkor öltözött fel, mikor délután az ura elment az irodába. A cselédet elküldte valahova és vált. Nemsokára csakugyan jött Aczél. Olga forró pillantással, suttogó szóval fogadta. Amint beléptek a szobába, Aczél megfogta a kezét :

— Olga! — mondta izgatottan.

Olga félig szétnyílt újakkal, várakozó pillantással nézett rá, aztán behúnyta a szemét. Aczél a karjaiba kapta és ő engedett ti ta- kozás nélkül az ölelésnek. Nem szóltak töb-í bet, némán, röviden dulakodtak, az asszony engedte, hogy a férfi legyen erősebb.

Mikor aztán Olga kinyitotta a szemét és ránézett Aczélra, felugrott. Félelmetesen sápadt volt, egy pillanatig szédülve támaszkodott az ablakfüggönyhöz és aztán nyers, rekedt hangon, de félreérthetetlen, dühös' gyűlölettel kiáltott Aczélra:

Eredj innen, gyűlöllek, gyalázatos! vagy1 . . . Takarodj, nem hallod?

Aczél bután bámészkodott rá, de valami olyan ellentmondást nem tűrő volt Olga mozdultában, hogy nem tadott szólni.

:— Nem értetted ? Takarodj innen .. , Nem akarlak Mini! — kiáltott rá Olga hisztérikus sikoltással.

Aczél még habozott egy pillanatig, nem tudta, hogy viselkedjék ebben az egészen különös helyzetben. Aztán vállat vont és zavarodottan kiment az ajtón.

Az őrült.

írtai: Kosztolányi

I.

As államhivátal egy temetőhöz hasonlít, melyben órákig lehet bolyongani.

Hosszú, egymásba torkolló folyósóin a por és az enyészet szaga terjeng s a sötét lépcső- házban minden hang jajgatássá válik, meiy mesBze-visezhangzóati segélyért kiált. Talán azoknak az elkallódott embereknek lelkei panaszkodnak, kik évtizedek óta itt robotolták le életüket.

Ha végigmennek a folyosókon, a lobogó lepkeláng alatt kezükben a sok fehér aktával — kísérteteknek rérnlenek, kik lepedőket cepelnek magukkal.

Az egymás mellett levő szobák pedig sírok, melyekbe ki-ki eltemette savanyú életét és megecetesedett reményeit. Az igazgatónak díszsírhely jut, remek terem, aranyozott ajtó- szárnnyal és szőnyegekkel, egy világos mauzóleum, mely híven őrzi tekintélyes kövérségét, rengeteg hiúságát, címeit és rendjeleit. Mellette a falba vájva már kisebb kripták, a jobb hivatalnokok számára, de még mindig jelzőtáblával, mely föltűnted a nevet. Aztán a beláthatatlan folyosókon következnek a névtelenek. Ajtók . . . lábtörlők . . . mögöttük pedig emberek . . . az egyik olyan mint a másik . . . reggel bejönnek és késő délután vánszorognak haza... Melyik szobában ülnek? M ga a szolga is csak vállat von és rámutat valamelyik kis cellára,

Kis sírok, melleknek besüppedt a keresztje és eltűnt a dombja, valahol a temető legvégén.

II.

Lajos a harmadik folyosónak az udvarra néző balszárnyán dolgozik, a mosdóhelyiség tőszomszédságában, hol állandóan zuhog a víz.

Ha valaki először jár itt, elszorul a torka a reménytelenségtől. 0 azonban mindezt már megszokta. Reggelente elégedetten jön ide és boldog, mikor beteszi maga után az üvegajtót, mely elválasztja a világtól. Szereti, hogy ez a szoba okán homályos és ha süt a nap, léén géni a függönyt.

Szembe vele lóg egy tükör. Sohase tekint beléje. Mit is láthat ottan? Egy negyvenöt