Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
( KARÁCSONY 1 i MAGYAR ÍRÓK A PRÁGAI MAGYAR HÍRLAP OLVASÓINAK | Fehér világ. írta Bartőky József* Mindenesetre könnyebb volna ezt a dolgot valami elképzelt alak tetszésem szerint formált történeteként elbeszélnem, de mert az egészben csak az ér valunit, hogy amit elmondok, az egyáltalán nem lútalálas, ezúttal Kénytelen vagyok szerénytelenül saját magamról beszélni. Február elején, egy pénteki napon ebéd után a szokásos tízpercnyi szundikálás helyett a nagy karszékben úgy- elnyomott az álom, hogy mire felébredtem, egészen beesteledett. Az utcán már égtek a villany lám pák 8 az ablakonwon áisugárzó fénvük egészen megvilágította az én szobámnak fehér mennyeidét s az egyik feúér ajtó felső részét. Magara sem tudom, hogy miért, jó darabig ülve maradtam még a karósszékben s egy kicsit kabiütan néztem a mennyezetnek és az ajtónak fehér ragyogását. Egy idő múlva a feleségem seobájábau megszólalt a mtizsikáló óra. Mintha addig sohasem hallottam volna, úgy hallgattam a« öreg óra ezerszer hallott finom zengő zenéjét s mikor elhalt a kis dal. úgy éreztem, mintha az elszálló utolsó hanggal a sifvemből is elszállott volna valami. Megborzongtam egy kicsit, .azután egyszerre nagy forroság öntött el. Kábult tejjel átmentem a feleségem szobájába. A feleségem csak rám nézett, niegsirnogatta a homlokomat és telefonált a doktorért. A doktor úr megjött, megvizsgált s azt mondta, hogy: ez bizony egy kis spanyolnátha lesz, jelentéktelen dolog az egész, hanem azért feküdjem le az ágyba. Egész éjszaka gyötört.a laz, de egy percre sem vesztettem el az Öntudatomat Nem fájt semmim, azt azonban éreztem, hogy a Szívem verése lendetlen, kihagyó a másnap már tisztában voltam azzal, hogyha rövidesen Sem csökken a lázam, a szívem nem bírja &i a megpróbáltatást és én meg fogok halni. Valószínűleg sokkal nagyobb hatást érnék el, ha a halál megérzését inegreííentő módou ecsetelném, az igazságnak megfelelően azonban csak azt mondhatom, hogy egyáltalában semmi megdöbbentőt ós semmi borzalmasat nem találtain abbnn, hogy nekem most már el kell innét mennem. Valami, azt mondhatnám a halál fenségéhez méltó komoly g mégis szelíd nyugalom szállta meg a lelkemet; úgy éreztem, hogy a számomra kimért időben hí ▼en elvégeztem mindent, aminek elvégzésére elhivattam ós így lelkem békességében megtérhetek atyáimhes. Egyik-másik embertársam bizonyára azt fogja erre mondani, hogy elbizakodottan ítéltem meg magamat, de -r bocsánatot kérek — a haláloságyán az ember mégis Csak a maira lelkiismeretére haliírat s igazán nem törődhetik a mások véleményével. A csendes megadás szelíd nyugalmával vártam az elkövetkezendőket és titkolt meg- hatofefsáírgal figyeltem, hogy feleségem milyen művészi tökéllyel j-zínőszk>dik és az igazság közvetlenségének milyen remek utánzásával akarja velem elhitetni, hogy nem, nem, ő egyáltalában nem agsódik. hiszen erre a világon semmi oka sincsen! S a legnemesebb hazugságok szeretetreméltó mesterei: az orvosok, mosolyogva biztattak, holnap, vagy holnapután már semmi bajom sem lesz! A szívem pedig egyre rendetlenebbül és fáradtabban vert. Nem csinált valami világraszóló nagy dolgot abból, hogy ő már most be fogja fejezni eddig szünet nélkül végzett éltető munkáját. És hétfőn éjfél után, úgy két óra tájban, igazán olyan szerényen és feltűnés né' kfii. mint ezt az én sokszor szidott jó szívemtől elvárhattam, a kötelességedet utolsó erőfeszítésével még kierőszakolt egy-két erősebb dobbanás után — Ynegádt. Nem tagadom, néhány pillanatig bizonyos meghatottsággal néztem a magam megholt testére és elsóhajtottam a gyerekkori imádság utolsó szavait: „Jó Istenem, viselj gondot alvó gyermekedre!“ A következő percben aztán egy nag\on hosszú, tágas, világos folyósó végén, egv nagy fehér ajtó előtt találtam magamat. Arról nem tudok számot adni, hogy hogyan kerültem oda. Azt sem tudom megmondani, hogy honnét, de vaiahonnét távoli zene hangjait hallottam. Nem lármás harsonák és kürtök rikoltoztak, km is hegedűk sírtak, inkább olyan vnS ez a halk z^ne, miir érchangú hár ák szelíd zengése. A kezemet az ajtókilincsre tettem és olyan | nyugodtan, mint aki tudja, hogy jó he yen ijár, benyitottam. Jó ideig megbűvölten, némán álltam a küszöbön és csodálkozással néztem szét a szobában. A szokatlanul nagy szobában, mintha ! minden szép fehér tavaszi felhőkből való lett volna, fehér vö t minőin, a faiak, az ajtók, az asztal, a liiggönvök, a szikek, sugárzó fehí r volt a bentlévők arca és ruhája, de az a tehérséir, ami iit ragyogott, n* xn a halál merev, hideg, fagyos, hanem a tiszta élet fehérsége vöt, melynek annyi változás van, mint a tavasz zöld színének. A fenyő, a harsfa, a búzavetés mind zöld, de mind másféle zöld. így láttam én itt a fehérnek százféle változatát. Mikor elkápráztatott szemem megszokta a fehérnek azt a csodálatos szín pompáját, akkor láttam csak meg hogy azok, akik az ászt 1 körül ülnek, az én meghalt szeretteim: «z édesanyám, az édesapám, öregszüleim, a szépapám, az egyik déi apám. a bácsik és néü k, az öcséin, unokatestvéreim. Ügy ültek ott, mint a régi jo világban, az én gyerekkoromban niég szokásban volt: a csalad tagjai vacsora után együtt maradtak az asztal mellett s kedvesen, csendesen, elbeszélgettek mindenféle dologról, amíg el nem álinosodtak. Nagyon eget)énül. ügyetlenül állhattam ott a küszöböli, mert mindönki mosolyogva nézett I rám, mint mikor a család mosolyogva nézi, hogy milyen arcot fog csinálni a kis gyerek akinek először adnak cukrot a szájába és lassanként rájön, hogy a cukor édes és jó. Egy kicsit kínos helyzetemből az édesanyám mentett ki Felkelt az asztaltól hozzám lépett, megcsókolt, megsimoga ía a fejemet és szelíden szólt: Ugy-e. fiam. csodálkozol, hogy a halál egy cseppet sem bór áRztó?! ■ Józsi bácsi, aki földi életében, j$em vette komolyan a halált, nevetett: — Űgy-e, milyeö óstobák odalent az emberek?! A. halál az , igazlelkű embernek nem borzasztó é's'az emberek ahelyett, hogy ilyen egyszerű módon- biztosítanák maguknak a szelíd'elmúlást; egész életük ben csak rémítik magukat ős egymást a halállal ! Édesanyám odavezetett az asztalhoz. Én mindenkit őszinte nagy örömmel köszöntöttem, szépen sorban. Valamennyien szívesen üdvözöltek, de nekem mégis úgy tetszett, mintha valahogy még sem olyan melegséggel fogad tak volna, mint amilyennel én öSeliem ó- eső- j koltam meg őket.' Az üdvözlés után leültem i az asztalhoz, az édesapám és az édesanyám közé. Eífogódottan, íehnagasztalt elkomoiyo- dással ültem ott, de titokban mégis azon járt az eszem, hogy mii vétettem én, hog\ nem fogadtak kitörő hangos örömmel ?! Édesapám észrevette, hogy valami motoszkál a fejemben, j — Láiom, hogy valami bánt, hát fiám! mondd meg:. mi báni ? Megmondom őszintén, — feleltem egy kicsit elfogódva — én úgy éreztem, mintha nem úgy fogúd átok vo'na, mint az ember azt fogadja, akivel tíz:húsz-harminc esztendő múlva újra találkozik. És most azon tűnődöm, mivel .szolgálatiam én erre okot? —. Óh, Is oktondi, — szólt nevetve az édesapám — hát persze, hogy nem fogadhattunk úgy, mintha esztendők óta nem láttunk volna, hiszen mi téged mindennap láttunk és mindennap veled voltunk! Mi mindenről mindig tudtunk, ami veled és & tieiddel odalent történt! Ezért nem is kérdezősködtünk azokról a véreinkről, akik még a földön élnek! Csodálkozva néztem az édesapámra, kinek fehér volt a haja, de mégis láthattam, hogy nem ősz. hanem most is olyan, mint amilyen akkor volt, mikor elég fiatalon meghalt. — Igen. igen — mondta az édesanyám — és szelíden megfogta a kezemet — dohát ezt ti odalent nem tudjátok, hogy mi a szívetekben és lelketekben mindig ott vagyunk, s mert az élet forgatagában alig-alig gondoltok reánk, ti magatok fosztjátok meg magatokat attól az örömtől, hogy velünk legyetek... Remegve csókoltam meg az anyám kezét s kezdtem emlékezni, hogy olykor tudattalanul éreztem, hogy velem van: ha valami nagy öröm ért, mintha velem örült volna s mikor bánat ért, mimha a feleségemmel együtt ő is meg megsimogatta volna a homlokomat! Mély megmdultság vett erőt rajtam és fájdalmasan zokogtam, hogy földi életemben, mint a többi ember, én sem gondoltam arra. hogy akiket; szerettünk, holtuk után i« mindig velünk i lehetnek. . ! — Valahányszor megnézted az órádat — szólt anyai nagyapám —, mindig lestem, hegy vájjon eszedbe jut-e, hogy én tanítottalak meg kisgyermek korodban az óralap számjaira, meg arra, hogy a kismutató meg a nagymutató állása mit mond? Tenz nőném is megszólalt:- Feleséged sohasem vette észre, hogy valahányszor virágot tett abba a divatból kiment virágtartóba, mely az én kedves hol- miaim közül hozzátok került —- én mindig megsimogattam a kezét... Csordultig volt a szívem s könnyes szemekkel néztem kedveseimet, amint ott ültek a i agy asztal körül; és ezer meg ezer. ott lent a földön r» gén elfakult emlék ébredt tel a szivemben. Amint szemem az öcsém derűs kék szemé'el összevillant, gyermekkorunknak minden kedves órája e zenibe jutott, az a mosoly, melyet Pista bácsi nagy liarcsabajusza nem iudott egészen elrejteni, arra a szünidei napokra emlékeztetett, mikor az Ö nagy. nekem térden feiülérő vadászcsizmáit felhúzva, fel mász am az öreg. szürke hátaslóra és hat kopó által kísérve, valami királyi vadászatra induló lovag komolyságával léptettem ki az udvarból, de sohasem jutottam tovább az alsó kert végénél, mert az Öreg szürke stmmi áron sem akart továbbmenni. Az egyik unokaöcsém, akit — emlékszem — kiskorában folyton korholt a nagyanyám azért, hogyha jött, ha ment, maga után mindig nyitva hagyta az ajtót — felkelt az asz tál mellől s átment a szomszéd szobába, de nem hozta be maga után az ajtót, önkéntelenül odapilianfottam; s íme, száz meg száz egymásba nyíló, lekér felhőkből va.ó szoba végeiatbatatl&n .sora .tárult elém. Ezek a szobák is mind, de mind fehér fényben r»gy< g tak s minőén szoba tele volt régimódi szerint öltözött fehér alakokkal. —r Ezek mind a mi elődeink! — szólt a szépapám, aki, mint reáni maradt könyveiből láttam, szerette a régi bölcseszeket. Majd megismerkedsz valami nnyivel és a velük Való beszélgetésekből rá fogsz jönni, hogy minden nemzedék boldogabb életét élhetett volna a földön, ha jobban ismerte volna az elmúlt időket és megértette volna azt. amit ezt k az elmúlt idők — jövendöltek! De hát, senki sem tehet arról, iiogy a bagoly nappal nem lát! Sajnos, odalent ilyen baglyok >o'.tünk mindnyájan, akik itten családi szeretetben és békességben együtt Vigyünk, sok százezren atyafiak! Szinte megszédültem attól a gondolattól, hogy hány nemzrdék múlt már ei én előttem a főidről. Azután arra gondoham, hogy milyen mérhetetlen ostobaság az. hogy az ombeiek a földön a boldogságot a zajos és lármás j forgatagokban keresik és még a másvilágot1 is úgy képzelik el, hogy az valami nagy, nyilvános, fényes palota és gyönyörű mulató kert, ahol, mint valami farsangi ünnepélyen, zengő zeneszó mellett, zajosan vigadnak, déyaj- kodnak.bohóskodnak az össze-vissza jövő-menő ismerős és ismeretlen emberek, holott, lám. igazi boldogságot még a másvilágon is csak az egyszerű, meleg, családi élet biztosíthat. . .' A balkézfelqli széles, nagy ablak előtt egy ; alak suhant el. Odauéztem és megismertem.; Mészárosáé volt, a mi jó öreg szakácsnőnk, j aki még tegnapelőtt kedveskedve maga hozta j be nekem, a betegnek főzött erős húslevest, j Beköszönt, én is intettem neki. No, gondol-: tam magamban, hát ő is megkapta a ragályt- és ma éjszaka, legfeljebb egy negyed órával én utánam ő is meghalt. Odaléptem az ablak- j hoz, hogy majd szólok hozzá, de mire odaértem, már eltűnt. Édesanyám odajött hozzám, mellém állt, vállamra tette a kezét s kitekintett as ablakon, lenézett a főidre. Én is kipillantottam, de egészen elkábított annak a tiszta fehér fényességnek tündöklése, amely beragyogta az égi világot, őnkényteleuül le- lehunytam a szemem. Édesanyám így szólt: —- Gyönge szemeid még, rgy-e, fájnak az örökkévaló isteni igazságnak és a megváltó szeretetnek ebben a sugárzásában? D© nézz le, fiam, mégis a földre! Kissé kihajoltam az ablakon, lenéztem, de a rettenetes mélységtől megszédült a fejem és eleinte semmit se láttam Apránként azonban elmúlt a szédülésem és a magasból láttam a földi világot, de csak úgy futólag, egy pillanatra. Egyszer egy piszkos keleti városban a hotel erkélyéről láttam, hogy valaki egy száraz, lerúgott marhacsontot vetett oda az utcán heverő, gazdátlan kutyáknak. Ezek rárohantak a koncra, egy közülök talán el is kapta, a többi negyven ötven kútja aztán egymás hegyen-há án marta, tépte, h rapta egymást, ahol érte. Amíg én is a földön éltem, sokszor eszembe jutott ez a kép és igazán nem voltam meglepődve, hogy most is ez a jelenet jutott eszen.be. amint a vallás, a tudomány, a műveltség s az emberszeretet égig felragyogó csarnokai által díszített tereken marakodó emberiéi saim. t láttam. Mindezt azonban csak egy pillanatig néztem, mert a szemem hirtelen rátalált az én földi otthonomra s több» nem érdekeit, hogy milyen a löldi világ a másvilágtól nézve. Azt láttam ugyanis a magasból lenézve, hogy a feleségem az ágyam szélén ül, hideg kezemet a kezébe fogja és leírhatatlan fájdalmas tekintettel néz ránt. És hallom, hogy nem az önzés magáért reszkető fájdalmának a természet lörvéme ellen fellázadó sikoltásával, hanem valami csodálatosan suttogó, hívó hangon, a nevemet mondja. Ebben a hangban, mintha benne lett volna a gyermekeim hangja is, akik pedig nem is tudták, hogy nagybeteg voltam. Egy pillanatig szinte megkövülve néztem ezt a jelenetet, aztán tanácstalanul az anyámra néztem Édesanyám megértette a nézésemet és így szólt: — Menj vissza, fiam, ne hagyd még magára . .. —- Hát még vissza lehet mennem? — Ha a feleséged és a gyermekeid így hívnak és az édesanyád mutatja meg az utat, amely visszavezet: akkor igen! Éd esanvám kézen fogott s vezetett a szobából kifelé. Kimenet odaköszöntem az atyámfiáinak, de nem ügy, mint aki elmegy és búci-űzik, hanem csak úgy, mint a gyermek köszön az öregebbeknek, ha eb< d uián egy kis órara kimegy meg a kertbe játszani. Az aj óban a felesi gém ; pia jött felénk. Kedves. jóságos széniéből kiolvastam, hogy nnért jött. Mielőtt szólhatott volna, siettem megnyugtatni: Megyek már vi-sza, sietek! Hirtelen megöleltem az édesanyámat és a feleségem édesapját, akit én is úgy szerettem, mint az apámat, aztán — err< 1 megint nem tudok számot adni. Ji< gy hogyan kerültem vissza, de mikor a feleségem azon a suttogva hító hangon.harmadszor mondta a nevemet. felvetettem a szememet és a szívem elkezdem megint dobogni és lassacskán fel- eledt bennem az élet. / Három négy nap múlva annyira összeszedjem magamat, hogy el tudtam beszélni a feleségeim ek, hogy hétfőn éjszaka hol jártam és mi mindent láttam. A feleségem mélyen megindulva hallgatta szavaimat és egy szóval s*> mondta, hogy mindez csak a lázas beteg képzelődése, vagy álom volt. hiszen ő tudta, hogy hétfőn éjszaka úgy két óra körül, csakugyan nem vert az üterem és nem dobogott a szívem s mint a kiégett vulkán, olyan hideg volt a testem és azt is tudta, hogy Mészárosné, akiről én nem is sejtettem, hogy megbetegedett' — csakugyan meghalt akkor éjszaka úgy két óra tájban . . . 8BBBfHSjl3g8BB&9£BÉP BB88BBBBB Tűí a Léthén. ff a végbucsút nyög özvegy ajkad, Alig ajkam megdeimedve hallgat, Túl a Létbén, e gyász vizen, Ölelsz-e még ? . . . Alig hiszem. Síromba, melyet bála gondoz, Porod hiába száll poiomhoz, Nem tudjuk azt, én sem, te-sem, Hogy együtt poriunk csöndesem Élet fakad ki majd a földbül’ Tavaszra sirhaimunk kizöluül, le bet virággal is teli, Lenn por a port nem ismeri. Lelkünket a lét forgatagja Ha messze csillagig ragadja, Nem tudva, ott széliünk talán Az űrben, egymás oldalán. Lelkünk az új világba érve, Mint hattyú száll a tó vizére, Fényárba tört habot szelünk. S egymásra már nem ismetünk. Vagy túl a csillagtengeren. Meg ott is él a szerelem, S a két hattyút szerelmi szomja. Egymáshoz ölelésre vonja? Vargha Gyufa* \ % \ í
