Prágai Magyar Hirlap, 1922. október (1. évfolyam, 100-118. szám)
1922-10-04 / 102. szám
Szerda, október 4. 2 kóláink beszüntetése, tanintézeteink számának népességünknek egyáltalában meg nem felelő arányban történt redukálása, mind azt a világos célt szolgálja, hogy a magyar kultúrának évezred alatt kifejlesztett nívóját leszállítsák és végső eredményben teljesen elnyomják. A hatás, a fájdalom, máris szomorúan mutatkozik. Az iskoláiktól megfosztott ma\ gyár városok kulturélete tengődésre van kárhoztatva s bár tagadhatatlan, hogy a városok itt maradt magyar intelligenciája nagy erőfeszítéseket tesz kultúrája megmentéséért, mégis aggodalommal keli a jövő elé tekinteni, mert itt a hatalommal egyenlőtlen harc folyik, melynek eredménye előre látható. A kormány iskolapolitikája és a kulturszabadság intézményes jogainak kezelése sötét jövőt tárnak elénk. Meg kell tehát keresnünk, még pedig minél hamarább, azt az erőt, mely ezt a harcot kiegyenliti. De gyorsan kell cselekednünk, mert minden perc drága! És hol kell keresni ezt a kiegyenlitő erőt? A magyar falukban, ahol azt meg is fogjuk találni. * A magyar falu eddig nem részesült abban a kulturális gondozásban, melyet megérdemelt volna. Nem részesült a háború előtt sem, ami nagy hiba volt. Éppen olyan hiba, mint az, hogy a falu népe gazdasági helyzetének kiépítésére és megszilárdítására sem fordítottak elég gondot. Ennek a nemtörődömségek egyik szomorú következménye a mai gyászos helyzet is. De a múltak hibáiból le kell vonnunk a tanulságot és be kell hatolnunk a falvak bogárhátu házai közé, föl kell keresnünk a magyar népet, hogy megtaláljuk azr az őserőt, mely a magyar kultúrának íenmaradásához szükséges. A magyar nép lelke mélyén nagy kincsek rejtőznek;‘le kell szállnunk ezekbe a tengerszemekbe és fel kell hoznunk onnan azokat a gyöngyszemeket, melyek oly nagy számban találhatók meg benne. Meg kell kezdenünk halasztás nélkül a magyar falvak kulturális szervezését, fel kell ébreszteni minden magyar lélekben az igazi magyar gondolatot és azt állandóan ébrentartva, folytonos munkával oda kell hatnunk, hogy a falu lelkének megnyilatkozásából a magyar nemzeti ideái ragyogjon elő. Olyan most a magyar lélek, mint a gondozatlan föld, melyet elhanyagolt a gazda. Különböző divatos nemzetközi igék kaosza zsibong benne és termik a mérges virágokat. De a gondos gazda céltudatos munkájával a termőföld áldásthozó televényévé lehet művelni azt. Csak tapintat és kitartás kell hozzá. Mert a rajta keresztülgázolt viharok érzékennyé és egyúttal bizalmatlanná tették. A szent célt azonban meg fogja érteni és saját létének vagy nem létének ösztönös érzése fel fogja szabadítani attól a nehéz lánctól, mely békóban tartja, de amelynek szét kell pattannia, mert különben halálra van Ítélve. 9 Eddig a falu kultúráját a lelkész és tanító irányította. Hogy ez a munka nagy általánosságban milyen eredményt mutatott föl, azt itt nem kívánom érinteni. Tiszteletem és elismerésem azok iránt, kik ebben a munkában becsületesen részt vettek! De arra rá A t©pr©ng^@s. A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — írta: Rácz Pál. A fűrésztelep körül egy zöld karéj volt, melyet igen szépnek talált a dijnok. Ha kinézett az iroda széles ablakán, mindig ezt a zöld karéjt látta. Szelíd hegyláncolat volt az, melynek tetejéről szuszogó, apró vonatocska hordta le a rönköket, hogy majd elnyelje a fűrésztelep hatalmas torka. Mert a fűrésztelep megfalta mindazt a szépszép erdőt, amit az Isten nevelt e szelíd hegykoszorura. Csak úgy, egyszerűen, kegyetlenül tolták neki szuríos munkásemberek a fekvő fa nedves testét a villogó fűrésznek és az erdőből léc-rakások, deszkaóriások keltkeztek a fűrészporos nagy telepen. A dijnok mindezt látta. Abból élt, hogy nézte és feljegyezte, osztályozta. No meg abból, hogy leveleket irt távoli cégeknek. Felsóhajtott: • — Óh, jaj! Nem volt abban semmi fájdalmas. Inkább vágyakozás volt, mert a zöld karéjt sgy helyen megszakította egy épület. A gyárigazgató lakása volt. Nyitott ablakán át a dijnok belátott a puha szobába, ahol egy varrógép berregett. A gép előtt egy leány ült. Annak szólt a dijnok sóhajtása. — Óh, jaj! És odacsuszott szeme az ablakra, melyet kissé aláfestett az alkonyati nap. A leány is kell mutatnom, hogy a falu oktatóinak a mai helyzetben minden lehetőt el kell követni, hogy a szükséges eredményi elérhessük. Viszont azt is hangsúlyoznom kell, hogy a lelkészt és tanítót becsületes és önzetlen' törekvésében a faluban élő összes intelligenciának segíteni kell. Minden intelligens magyar embernek segítő és buzgó munkatársul kell szegődnie a paphoz és tanítóhoz, mert végre is el kell következni annak az időnek, hogy magyar és magyar megértse egymást. Ha ebben a nagy horderejű életkérdésben is Széthúz, Jckor nincs mentség számára. Itt mindannyiunk üdvéért folyik a munka és ebből mindenkinek ki kell venni a maga megillető részét. Annak is, aki oktatásra, vezetésre hivatott, annak is, akit még oktatni, vezetni kell- A jó tanító és jó tanítvány megértő együttes munkájából fakadhat csak siker. Elsősorban azokra az intézménykre kell irányítani figyelmünket, melyek az alapvető munkát végzik. Az óvodák és népiskolák fejtik ki az első kulturmunkát a falvakban, a magyar gyermek zsenge, de fogékony leikébe ez a két intézmény oitia be azt a szellemet. mely a magvar fai is ágnak, magyar nemzetiségnek fentartásához szükséges. Ha az óvónő, ha a tanító tudatában van hivatásának, akkor a gyermek műveltségének első alapjait alkotó ismereteinek olyan szellemben jut birtokába, mely egész életére kihatással lesz. A magyar fajszeretettől áthatott nevelés meg fogja menteni a jövő generációt és a céltudatos, rendszeresen folytatott munka a magyar faj jövőjét biztosítja. De ez az alapvető munka csak akkor járhat azzal a kívánt eredménnyel, mely a nagy ügy érdekében szükséges, ha azzal4* harmonikus összhangban folyik a családok munkája, melyek ugyanazon feladattól áthatva, a gyermekek nevelését saját körükben hasonló szellemben egészítik ki. Természetes, hogy ehhez elsősorban példás családi élet szükséges. A szivek egymást megértő szeretőiének kell besugározni a csak’életet minden egyes mozzanatában. Az édesapa öntudatos, megalkuvást nem ismerő ragaszkodása magvar mivoltához és az édesanya a magyar hagyományokon felépült, a tiszta erkölcs világából merített erényekben tündökölve, legyen áldó szelleme környezetének. Az ilyen szülők által vezetett család legerősebb alapja lesz a magyarságnak és biztos támasz a lelkész és tanító építő m" kájában. És itt minden bizalmunk a magyar anyák felé irányul. Az anya feladata, hogy a gyermekeinek megadott első nevelését őseitől öröklött magyar érzés és szeli-' hassa át. Nem szabad elfelednie, hogy a szive alatt hordott drága magzata magyar maradjon-e, vagy elvesszen a reátörő elnemzetlenitő áradat hullámaiban. Magyar anyák, jól értsétek meg, hogy milyen komoly feladat betöltése vár reátok. E feladat teljesítéséért minden hozható áldozatra készen kell lenni, ha méltók akartok maradni a Szilágyi Erzsébetekhez, Zrínyi Ilonákhoz és más nagy elődeitekhez. Azonban az iskolából kikerült gyermek lelkét továbbra is gondozni kell. Amit az iskola nyújt, még nem elég az élethez, melynek forgataga ezer és ezer veszéllyel fenyegeti' áz emberi. Hogy a megkezdett helyes irányban haladjon tovább, azután is gondoskodni kell képzéséről. Erre szolgálnak azok a tanfolyamok, melyek nemcsak különböző gazdasági szakkérdések megismeréséhez juttatják, de irodalmi művelődését is fokozatos önképzések utján előmozdítják. Kulturális és közművelődést szolgáló kisebb szervezetek, mint dalkörök, zenekarok, népkönyvtárak, előadótársaságok helyes mederben vezetett munkája a magyar falu felvirágoztatásához vezet, mert a tevékenység, mely ezen kisebb szervezetekben állandóan folyik, szivre és lélek re egyaránt termékenyitőleg hat és a falvak népét kiemelve az elmaradottságból, nagy és nemes cselekedetre buzdítja s erkölcsi erejét fokozza. Magyar irodalmi termékeknek előadása, a magyar dal és zene művelése, a magyar nép leikéhez szóló hasznos könj^vek olvasása igazi magyar kulturális légkört teremt a falu népei számára, melyben lelke nemesül, tudása gyarapszik, öntudata erősödik és műveltsége fejlődik. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa és a magyar irodalom más számtalan nagyjainak müveiből kiáradó magyar szellemet kell a falu népébe beoltani, hogy nehéz napokban is meg tudja állni a helyét. Magyar fajiságának jellegzetes vonásait magában fog'aló szokásait és hagyományait nemcsak híven meg kell őriznie, de fel is ujitania mindannyiszor, amenm/iszer arra ünnepélyes alkalom adódik. Természetes, hogy mindezekhez erős szervezettség szükséges- Különleges helyzetünk a falu gazdasági szervezkedését tette már korábban szükségessé, de éppoly elkerülhetetlen szükséget képez a községek kulturális megszervezése is, melyet a ránk következő őszi hónapokban meg kell kezdeni. A falu intelligenciáía tömörüljön e munkában és segítse a mozgalmat tettekkel és áldozatokkal. Áldozatokkal is, mert erre szükség van. És nem tudom eléggé kifejezésre juttatni, hogy ebben az áldoztahczatalban a falu népének is részt kell venni, mert enéllcül nincs siker. Apáink és anyáink nagy tettei lebegjenek szemünk előtt, apáinké és anyáinké, akik évszázadok viharaiban is meg tudták tartani magyarságunkat. Mert ha így folytatódik, ahogyan ellenünk megkezdték, azt veszi majd észre a falu, hogy óvodáit, iskoláit elveszik tőle s akkor gyermekét idegen nyelven lesz kénytelen még az Is;ten imádására is megtanítani. Készen kell tehát lenni, hogy önerejéről tartson fenn iskolát, áldozatok árán, mert különben elsodorja, elsöpri az ár, mely pusztító hullámaival már a falusi óvodák és iskolák falait nyaldossa. Semmiféle áldozat nem elég ahhoz, hogy magyar fajiságunkat megmentsük és a falu kultúráját előmozdítsuk. A magyar nép, mely tenger áldozatot hozott a világháborúban, sajnos, nagyrészt idegen célokért, nem zárkózhati’k el az elől, hogy a nemzeti létének elsorvasztására irányuló, még kegyelmet sem ismerő törekvésekkel szemben meg ne védje azt, ami legdrágább kincse: anyanyelvét és kultúráját. Ezzel tartozik százéves történelmének, dicső őseinek és annak a generációnak, melyet a jövő számára meg kell tartani magyarnak. Ha ezt szem elől téveszti, nem méltó magyar nevére és arra a történelmi hivatásra, felnézett pillanatra. Éppen odalátott az iroda ablakába, ahol a dijnok ábrándozott. Szegény kisíantáziája megaranyozta a fiút. Két szürke veréb. A fin is, a leány is. Az égjük dijnok, a másik varróleány. Soha szebb szerelmet nem látott a világ, mint amilyen ebből szokott keletkezni. De soha íragikusabbat se. A dijnok ma még szépnek hitte és kéjesen feszengett a széken. A gyárigazgatóék kissé haragudtak is rá, a leány miatt, mert hogy a varrónő egy idő óta szórakozott lett. — Mit akar az a toprongyos? — kérdezte olykor a gyárigazgatóné a leányt. A varróleány kérdőleg nézett fel rá. Az asszony azonban elhúzta a száját. — Mindig egy számmal nagyobb cipőt, egy számmal nagyobb gallért és egy számmal nagyobb kalapot hord ez a fiú. Szóval toprongyos . . . Maga még nem vette észre? A leány elvörösödött. — Nem. Én még nem vettem észre. — Pedig úgy van — bizonykodott a gyárigazgatóné. A leány nem felelt. A gép idegesebben kezdett berregni, úgy hogy a tű eltört. A dijnok odafigyelt a pattanásra. A leány is felnézett. Tekintetük összeszaladt, mint két pajkos galamb és átcsókolták egymás szemét forró vágyakozással. A fiú intett. A leány vissza. A sokat jelentő két mozdulatból alakult ki a jövő. A zsilipör énpen az ablak alatt pipázott cl. Füstje felverődött az ablakba. Pár perc múlva lenyikorgott a zsilip, leszaladt a tajtékzó víz és holttá meredtek az éles fogú óriás-fűrészek. A munkások elszéledtek és csakhamar csend lett a fürészportól illatos fatelepen. A dijnok és a leány a patak partján sétált. Az alkonyainak valami édeskés ize volt és végtelen sok színe. A két ázott veréb egymásba karolva taposta a gyepet. Ifjú életüknek ilyen egymásbakarolása magyarázta meg neki a jövőt. Azt a gondokkal teli, szenvedés-szegte jövőt, amelyből ők most nem láttak semmit. — Holnap elutazom — mondotta a leány. A fiú felijedt. — Elutazik? — El. — Miért? A leány elnevette a feleletet. — Maga naiv . . . A fiú elbutulva nézte a rohanó vizet. Nem értem. Miért utaznék el? A leány hozzásimult a fiú vállához. — Azért mert nincs több varrni való. Az igazgatóék nem tarthatnak tovább. A fiú elszomorodott. — Igaza van . . . Pedig milyen szép volt . . A leány Ielógatta szőke, borzas fejét. — Bizony szép volt . . . — Ez az öt hét életem legszebb öthete volt . . . A leány anyáskodva simította meg a fiú pelyhedező állát. melyet uj helyzetében, idegen népek között betölteni kötelessége!... Hozzá kell tehát mielőbb fogni a magyar falu kulturális megszervezéséhez, a magyar kultúra ércfalával kell megerősíteni a magyarságot s ha a vérrel áztatott ősi föld szeretete él még szivében, ha szent előtte apái emléke, akkor hiszem, hogy tudni fogja kötelességét. Petőfi emléke. Irta: Sziklay Ferenc dr. Kassa, szeptember végén. A mai naptól kezdve Szlovenszkó minden magyar lapjában állandó rovatot nyitunk a magyarság legnagyobb költője, a világirodalom egyik legjelentősebb alakja, Petőfi Sándor emlékének. Közeledik annak a napnak századik évfordulója, amelyen legnagyobb büszkeségünk, a magyar nemzeti érzés- és gondolatvilág legpregnánsabb kifejezése megszületett. A régi esztendő: a csalódások vidám temetési ünnepén, az uj év: az uj remények hajnalán tűnt föl ez az üstökös a magyar égen, mintha maga az időpontban megnyilatkozó sors is szimbolizálni akarná az újszülött jövőre születettségét. Alig éit közöttünk egy negyed századot, üe az a lángnyom, mely vakító világossággal szántott végig a nemzet életén, mely misztikusan, fényessége teljében váratlanul veszett a végtelenségbe, soha el nem halványuló tényt gyújtott a lelkekben. Petőfi az örök ifjúság szimbóluma. Minden Írása ma is oly friss, mint mikor született. Mennyi írás fakult meg azóta, mennyi nagynak hitt ember zsugorodott törpévé a haladó kor által! És Petőfi, akii nemcsak halála után ismertek el, de aki maga is élvezhette előre megálmodott dicsőségét, el nem avulhat soha! Vátes volt, jövőbe látó, megihletett lélek, akit az idő meg nem cáfolt, túl nem haladott, de akinek még az idő az adósa, mert még máig sem váltotta valóra minden jövendölését. Nem azért, mintha hamis lett volna a jóslata, — óh nem — jóserejü szavában még ma is az egész emberiség lelke, vágya dobban! . . minden ember ember egyaránt S az embernek nemcsak joga, Hanem tererntőjéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie, Mert aki Isten legszebb adományát Meg nem becsüli, Magát az istent sem becsüli az!“ Milyen messze vagyunk még mindig ettől a világtól! . . . Petőfi valóban, nem a múlté, hanem a jövőé! Ne múljék el nap, hogy nevét ne emlegessük, ne múljék el nap, hogy ne legyen gondunk a százéves évforduló méltó megünneplésére! Nemcsak külső pompát értek ezen az ünneplésen, de belső megértést, a Petőfi szellemével való egybeolvadást! * A Petőfi-emlékrovatnak kettős célja lesz. Először összegyűjteni minden adatot, minden emléket, melyet a költő itt, köztünk hagyott. — Sebaj! Találkozunk még a városban, Nálunk. A lakásunkon, ahol édesanyámmal élek csendben és elvonulva. A fiú vigasztalan maradt. — Sohsem fogunk mi már találkozni. — Miért? . . . — Azért, mert a város, az a nagy város, ahová maga holnap el fog utazni, igen meszsze van. Nekem ezerszer messze, mert engem ideköt ez a gyár, ez a telep, a mindennapi kenyér . . . — Igaz. A mindennapi kenyér. És elborultak mind a ketten. Körülöttük hiába ragyogott a természet, hiába zenélt az erdő, hiába csacsogott a patak, belül mindketten záporzó borút éreztek, mely eltakar mindent előlük . . . Másnap aztán ismét elbúcsúztak. A leány odanyujtotta keskeny, finom kezét, a fiú pedig megcsókolta. Aztán összeropogtatta fogát és igyekezett valamit lenyelni, irtózatos erővel lenyelni, de hiába, az mégis csak kitolakodott a szemén és rápottyant a leány kezére . . . — Isten vele, a viszontlátásra .... A leány megismételte: — Igen, a viszontlátásra . . . Aztán elkapta előle a porfelhő a gyárigazgatóék kocsiját és messze valahol, ahol a zöld karéj húzódott végig a szemhatáron, fekete, komor füst jelezte az utat, amerre rohant egy mozdony, a nagy város felé. öt hét, paradicsomi öt hét . . . Éppen egy nyárnyi idő. A dijnok telefirkálta az iró\
