Evangélikus liceum, Pozsony, 1915
8 vált földönfutóvá s koldusbottal menekült ősi otthonából egyesegyedül a puszta életet mentve meg. Istennek hála, ezek a szörnyű napok immár a múlt emlékei csupán. A magyar katona most nem a Kárpátokban, hanem attól messze keletre űzi, veri rettegő ellenségét s Isten kegyelme a többi harctereken is babérral övezi hős katonáink és a szövetséges vitézek homlokát. De ha el is múltak a kárpáti nehéz napok, elfelejteni őket nem szabad soha, soha. Míg magyar él e földön, nem szabad feledésbe merülnie Uzsoknak, Duklának és a többi diadalmas harc színhelyének. Most tudtuk csak meg igazán, mit adott a Gondviselés hazánknak a Kárpátokban, ebben a nagyszerű, természetes védőfalban s ha már eddig is szentnek mondta bércét Himnuszunk, mennyivel rajongóbb szeretettel kell csüggenünk rajta ezentúl. Örökre beírták emléküket népünk szivébe a Kárpátok őrei is. Olyan nevekre, mint Szurmay, Hadffy, a megható utolsó przemysli-i kirohanást vezető Tamássy, az immár Istenben boldogult Rónai Horváth, a gorlicei hős: Mackensen s annyi más derék magyar és szövetséges hadvezér babérkoszorús nevére mindenha hálával fog gondolni nemzetünk. De ép így rászolgáltak mélységes hálánkra névtelen hőseink százezrei is, mint méltó ivadékai azoknak a honvédősöknek, akikről megírta egykor a szabadságharc pacsirtája: „Ki is győzné mind fölírni, a kik Tömegestül el-elvérezének? Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.“ Bizony mind méltó volna reá, hogy aranybetüvel jegyeznék fel nevét a történelem könyvébe ! De a fény mellett nem szabad megfeledkezni az árnyról sem. Nekünk szerencséseknek, kiket a sors megkímélt a háború borzalmainak közvetlen szemléletétől, meg kell emlékeznünk azokról a szerencsétlenekről, kik mindenüket vesztették a háborúban, meg kell emlékeznünk a földdel egyenlővé tett, vagy legalább is szörnyen feldúlt kárpáti
