Evangélikus liceum, Pozsony, 1915
Ünnepi beszéd. Mondta Dr. Magyar Győző tanár a Kárpátok dicsőséges felszabadulásának első évfordulóján. R övid pár hónap még s teljes két esztendeje lesz annak a szomorú napnak, amikor reászakadt az emberiségre — mint derült égből lecsapó villám — a földkerekség legvirágzóbb részén, a legműveltebb népek otthonában, minden idők legnagyobb háborúja, a világháború. Az aranynedűt termő Champagne szelíd dombjaitól Orosz- Lengyelország termékeny rónáiig, az örökké forrongó Balkán vad bérceitől a Belgium partját mosó Északi-tengerig és a Kelet-Poroszország partján hullámzó Balti-tengerig mindenütt felhangzott a fegyvercsörgés, ágyúböm- bölés s nyomában az a kimondhatatlan, ezernyi változatú jajszó, mit a háború öldöklő angyalának kegyetlen ökölcsapásai fakasztanak. Nehéz, nagyon nehéz napokat zúdított ez a zivatarok zivatara a mi édes magyar hazánkra és sokat szenvedett nemzetünkre is. Hirtelen, váratlan vége szakadt annak a csendes, békés kulturmunkának, mely által az annyi megpróbáltatás után jobb napokat látó magyar nép szinte máról holnapra elfoglalta méltó helyét a művelt népek társaságában. Az Európán végig száguldó orkán őt is belesodorta a világháború kellő közepébe. Ott hagyhatta ismét, mint annyiszor régente, a békés családi otthont, a tűzhely melegét s kiállhatott a csatasorba, hogy megmutassa, nem fajult-e még el az ősi vér. És odaállt a legelső sorba s megmutatta, mi lakozik benne.
