Evangélikus lyceum, Pozsony, 1902
Nézz vissza ezredek történetébe. Népek sorsában mennyi változás! A sorsuk, vágyuk, elvük mennyiféle! De egyben köztük van rokon vonás: Mely életcélját kitartón követte, Mindig az a nép alkotott nagyot, S megsemmisülten hullt a szolgarendbe A gyáva nép, a mely megalkudott. Ne nézz a múltba... bús emlék ül ottan, Lesülyedt, pangó három századok. Ez a nemzet is, küzdvén elhagyottan, Eladta sorsát és megalkudott. Habár a jó faj szült vezért a népnek, Erőben, észben egyformán nagyot, Honmentő tervük mindig semmivé lett, Mert a tömeg mindig megalkudott. Sok szép jogát lassan föladta rendre, Felejtve nyelvét, tanult idegent. A harczmezőn is idegen vezette. Hősi hírének csillaga lement. A mint haladt az idők forgatagja, Más ujkeltű kép felemelkedett. A magyarság ős fáját tépte szabta, Letördelt róla ágat, levelet. Már haldokolt a nép és hattyúdalnak Zengett a költő róla éneket. Elmondta harczát honszerző magyarnak S a riadó vak mélység ébredett. A vak mélység a csüggedt honfiszivben Merengve látta múltját, mely lement. A múlt dicsőség lett előtte minden S ábrándi közt nem látta a jelent. A múlt ábrándján fásultan merengőt, Ki azt siratta, mit a hant takar, Megjósolván a múltnál szebb jövendőt Felébresztő a legnagyobb magyar
