Evangélikus lyceum, Pozsony, 1895

3

güket a művelt világ nagy történetírói nem hirdetik, de be van az írva minden igaz magyar szívébe s mindnyájunk lelkében ott él az a szent fogadás, hogy ezer év múltán se lesznek méltatlanok a késő unokák őseikhez. Legyen is úgy, kedves ifjú Barátim ! Ápoljátok a bátorságot szívetekben, edzzétek testi erőiteket a futásban, a birkózásban, az éhség és sanyarúság, a hideg és meleg eltűrésében, mert kis nép vagyunk, voltunk nagyok s leszünk még nagyobbak, de csak úgy, ha »sast nemzenek a sasok s nem szül gyáva nyúlat Nubia párducza.«

Azonban a vitézség bármily kitűnő erény is, magában véve mégsem elég az állam fenmaradásának a biztosítására. Mongol, török, perzsa, arab mind vitéz faj volt, mégis elenyészett világot átölelő birodalmuk. A végtelen tökéletesség a haladást tűzte ki úgy az emberiség, mint az egyes nemzetek feladatául. Minden népnek minden korban megvan a maga világnézletében, műveltségében, társadalmi és állami szervezetében a maga erkölcsi tőkéje, a melyből hosszabb vagy rövidebb ideig, néha századokig fenn bírja magát tartani, sőt a ki az ősi hagyományt könnyelmű kézzel megbolygatja, üszköt vet saját fedelére: de viszont a mely nép nem érti meg az idők intő jelét s nem változtat a kor szükségeihez képest szokásain és intézményein, összecsap az idő árja felette s megszűnik számottevő tagja lenni a nemzetek egyetemének. A magyar ezt a jelt mindig megértette. Nem hiába példázza költőileg a »Fehér ló« mondája, hogy őseink nemcsak vitézséggel, de okossággal is szerezték meg a hazát, — valóban úgy is tartották fenn ezer éven át. A törzsszerkezetet épen idejében váltja fel Szent István monarchiája. A hűbérrendszer behozatala ismét régi fényére emeli a magyart az Anjouk alatt; a fő- és köznemesség viszálkodásinak véget vet a 16-dik században a két táblává alakulás és követküldés; a törökhódítás kifejleszti a vármegye aránytalan hatalmát,

i