Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2008
Kozmáné Grünwald Éva: Műtárgykárosító tényezők a múzeumi gyűjteményekben és kiállításokban
Joggal merülhet fel a kérdés az olvasóban: Vajon, ha a múzeumban tudott és ismert a molylepke ilyen jellegű műtárgykárosító hatása, miért nem védekezünk megfelelően? Éppen a múzeumi műtárgyraktárt, ebben az esetben az egyenruha- és textilgyűjtemény raktárát tele rakhatnánk hatékony naftalin vagy globol molyirtóval, és rakjuk is. A probléma azonban nem ennyire egyszerű. E szerek szúrós, visszataszító szaga furcsa lenne egy kiállításban. Ráadásul csak zárt helyen fejtik ki megfelelően hatásukat, tehát a raktári zárt szekrényekben megoldható a használatuk. Ám a kiállításokban csak a zsebekben eldugott, kevésbé átütő szagú, ezáltal kisebb hatásfokú szereket alkalmazhatunk. S a kereskedelemben jelenleg kapható szerek már három hónap után elveszítik hatásukat. A fent leírt kiállítási körülmény azonban tipikusnak mondható. Amint arról az előzőekben már szó esett, egy kiállításban a kiállított tárgyak sokfélesége, alkotóelemeinek összetettsége nem kedvez a megelőző állományvédelemnek. Ezért a védekezést a gyakori mozgatás, a rendszeres szellőztetés, tisztítás és átkefélés, az állandó ellenőrzés jelentheti. Azt, hogy ezekkel az alattomos kártevőkkel, sajnos, minden éberségünk ellenére együtt kell élnünk, néhány vicc is jól példázza: A kis molylepke először repül ki a szekrényből. Amikor hazatér, megkérdezi tőle az anyukája: - Na, milyen odakint? - Képzeld anya, nagyon örültek nekem, mindenki tapsolt. Vagy: Két moly lepke beül a moziba, kifelé menet megszólal az egyik: - Könyvben jobb volt! Vagy: Mit énekelnek a molylepkék a szekrényben? - Edda bluest! Műtárgyvédelem szempontjából szintén nagy problémát okoznak a múzeumoknak a szabadba kihelyezett műtárgyak. A Postamúzeum szabadtéren kiállított műtárgyai általában olyan tárgyak, amelyek funkciójuknál fogva eredetileg is a szabadban voltak, vagy ott használták azokat. Ezeket legtöbbször igen nagy méretük miatt nem lehet bevinni a múzeum falai közé. Ilyenek például a Balatonszemesen kiállított, 1928-ban gyártott mozgópostavagon, a lófogatú járművek, a kariolok, a postaautók, Diósdon a tévé- és rádióközvetítő kocsik, az antennák, a kábelárokásó gép, a telefonközpont-konténerek, a kábelbódék vagy a telefonfülkék, valamint a nyilvántartásunkban szereplő köztéri szobrok. E műtárgyak legtipikusabb károsodásai a mechanikai sérülések mellett a korrózió, a festékek megrepedezése és leválása, a faanyag biológiai és mikrobiológiai károsodásai. A szélsőséges időjárás viszony ok, a rendszeres és állandó hőmérsékletingadozások, a levegő gyakran változó páratartalma, az erős napfény és UV-sugárzás mind a tárgyak állagát, eredetiségét, élettartamát veszélyeztetik. Szerencsére szabadtéri műtárgyaink nagy része az utóbbi években tető alá került, köszönhetően a diósdi és a balatonszemesi kocsiszínnek, amelyekkel nagyot léptünk előre a megelőző állományvédelemben. Hatalmas előrehaladás, hogy a számtalan károsodási tényezőt majdnem a felére sikerült csökkenteni, az eső nem veri, a tűző nap sem éri ezeket a számunkra igen értékes műtárgyakat. Azonban a fennmaradó, a változó hőmérséklet, az ingadozó páratartalom és a biológiai, mikrobiológiai károk ellen továbbra is küzdenünk kell. Nem sokkal jobb a helyzet azoknál a vidéki, idényszerűen nyitva tartó kiállítóhelyeinken sem, ahol bár zárt térben van a kiállítás, a téli temperáló fűtés megoldatlan: Balatonszemes, Ópusztaszer, Keszthely. Ezeken a helyeken gyakran megjelenik a falakon a salétrom, és szinte mindig magas a relatív páratartalom. Ópusztaszeren nagy a rágcsálóveszély és a rovarok okozta károsodás is. A szabadtéri kiállítóhelyeken a leggyakoribb a gombafertőzés, amely minden szerves anyagot megtámad. A penészgombák ugyanis fotoszintézis hiányában a kész szerves anyag202
