Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2008
Szabó Jenő: Az ismeretlen Nagymánya-tévnyomat
borítékkivágással, amelyen a szóban forgó bélyeg egy példánya volt. A bélyegző lenyomatából egyértelműen kiderült, hogy hol adták föl: Nagymányán! Az idézett jelentés így folytatódik: „Előadó távbeszélőn azonnal felhívta a postahivatalt, és érdeklődött a bélyegek sorsa iránt. A postamester közölte, hogy előző napon továbbított beszolgáltatással a bélyegeket már elküldöt- te. Arra a kérdésre, hogy nem vette-e észre a bélyegek hibás voltát, azt felelte, hogy ő cseh szolgálatból visszamaradt postamester, a bélyegeket nem ismeri közelebbről. ” Alább a jelentés utal a beszolgáltatott készlet további sorsáról, miszerint a 38 db hibás bélyeget a nagymányai hivatal „az értékcikkraktárba beszolgáltatta, ez átadta a bélyegértékesítő irodának, ahonnan a Bélyegmúzeum készletébe vétettük át”. A jelentés a továbbiakban azt vélelmezi, hogy a nagymányai postahivataltól kikerült bélyegek egy része ajánlott leveleken a közönség birtokába jutott, s ezek mint különlegességek nagy értékkel fognak bírni, de használatlanul aligha lehet magánszemély kezén. A felhasznált bélyegek további része pedig nyilván szállítólevelekre került, s így visszajutott a posta birtokába. Bizonyosra vehetjük, hogy dr. Merza Gyula, a Bélyegmúzeum későbbi igazgatója, kulcsszerepet vitt a Nagymánya-bélyegekkel kapcsolatos döntésekben. Ezekben az években postatanácsosi rangban második előadója volt a postaforgalmi ügyekkel foglalkozó ügyosztálynak, s láthatóan otthonosan mozgott a filatéliai szakkérdésekben. Jelentései olykor sugallták a később, magasabb szinten hozott döntéseket, máskor azonban elképzelései alulmaradtak főnökei eltérő motivációjú végzéseivel szemben. Vélelmezhetjük azt is, hogy ő a jelentésekben névelő nélkül szereplő előadó, aki egyebek mellett elsőként értesült dr. Eőry Lászlótól a tévnyomat létéről, illetve hozzá vitte be két nappal később az ismeretlen fiatalember megmutatni azt a bizonyos borítékkivágást. Nem tudható, milyen csatornákon, de a hír szélsebesen terjedt. Május 21-én már egy budapesti magántisztviselő fordult levélben a nagymányai postamesterhez, amelyben a mellékelt válaszborítékot ajánlva kérte feladni 70 filléres barna színű Szent István- bélyeggel, szép, tiszta lebetűzéssel, amelynek ellenértékét mellékelte is. 23-án pedig Koprla Pál postamester válaszlevelére reagált: „Ha már az Igazgatóság bekérte, úgy lenne szíves megírni, cca. hány darabot szolgáltatott be a 100-as táblából, illetve azok névjegyzékét és címét, akiknek a felek ajánlva levelet feladtak ilyen bélyeggel, hogy esetleg így juthatnék valahonnan hozzá. ” A roppant elszánt gyűjtő 28-án újabb választ küldött Koprla Pál levelére, amelyből a postamester szabálykövető magatartása is kiviláglik. „Sorait köszönettel vettem kézhez, és megértettem, hogy a hivatalos titoktartás az első, s nem is célom ebben véleményét megmásítani, azonban, mivel édesapám mint falusi kántortanító a 80-as években Komlóskeresztesen (Sáros m.) postamester volt, sőt a bátyám veje jelenleg Felső Borítékkivágás többek között a Nagymánya-tévnyomattal 179
