Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2006
Hajdú József: Interjú Trischler Ferenc szobrászművésszel
Nem volt egyszerű, a fülét mindig rossz helyre illesztettem. Magamtól kezdtem el méricskélni, hogy a jó arányokat könnyebb legyen megtalálni.- Úgy tűnik, hogy egymás után sorra kipróbáltad a különböző technikákat. Mi volt aztán a folytatás?-Az általános iskola után szobafestő és mázoló lettem, és három évig dolgoztam a bólyi gazdaságban. Már 17 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy elmegyek Pestre, mert otthon semmire sem mennék. Összepakoltam egy kis bőröndbe a holmimat, és vonatra szálltam. Csak később gondoltam bele, hogy milyen szomorúságot okoztam ezzel a szüleimnek. Bár tudták, hogy el fogok menni, hiszen az albérlet már megvolt, mégis nagyon rosszul esett nekik, hogy búcsú nélkül mentem el, de én nem szerettem búcsúzkodni. Pesten a Nagyvárad tér környékén laktam. Nappal szobafestőként dolgoztam, mellette pedig beiratkoztam a Dési Huber Képzőművészeti Körbe. Hoztam magammal otthon készült rajzokat, és a képzőművészeti körben is mintáztam. Emlékszem, először csigát kellett formázni. Jártam közben festőkhöz és rajzolni is, mert kíváncsi voltam, mit mond az egyik vagy a másik tanár. Mindenkitől tanulni akartam. A szobrászmester tanácsára beiratkoztam a középiskolába levelező tagozatra, hiszen akkor még nem volt érettségim. Ez azonban nagyon megerőltető volt. Nappal dolgozni, a szabadidőben iskolába járni, és ott volt még a képzőművészeti kör is, amelyet továbbra is rendszeresen látogattam. Huszonnégy éves koromban leérettségiztem, s akkor azonnal jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára, ahová elsőre felvettek. 1969-től 1975-ig hat évig jártam a főiskolára. Négy év után megkaptam a diplomámat, két évig pedig az úgynevezett művészképzőn tanultam.- Milyen volt akkor az élet a főiskolán?- A főiskola alatt kollégiumban laktam, de a megélhetéshez mindenféle munkákat el kellett vállalni. Én a rákoskeresztúri temetőben vállaltam síremlékkészítést. Volt egy mandulaműtétben meghalt 15 éves lány, akinek a szülei megbíztak egy kb. másfél méteres kőszobor készítésével. Korábban soha nem faragtam ekkora méretű kőszobrot, kisebbeket már igen, hiszen a főiskolán két évig kötelező a kőfaragás. Ez a munka mintegy három évig tartott. Azóta is szeretem a kőfaragást, de a lassúsága miatt inkább agyag- vagy gyurmaformázással foglalkozom. 1975-től 1978-ig Derkovits-ösztöndíjas voltam, s közben Pécsre költöztem, ahol már várt a feleségem és a két gyerek. Pécsett a művészeti szakközépiskolában kezdtem el tanítani. Egy idő után megkerestek a bólyi gazdaságból, hogy szívesen támogatnának. A szüleim akkor még éltek, és én gyakran átjártam hozzájuk Pécsről Bolyba. Később Bolyban lett műtermem. Megrendeléseket is kaptam hamarosan, és ezzel véget is ért az ötéves oktatói pályám.-Afőiskolai évekre visszatekintve, mely tanárokra, mesterekre emlékszel vissza szívesen?- A főiskolán egymás mellett voltak a műtermek, s a mesterek is ott dolgoztak. A közelben volt Somogyi József és Pátzay Pál műterme is. Pali bácsi - amikor délután már megunta a munkát - néha hátratett kézzel beballagott a műtermembe, és megkérdezte, hogy meg szabad-e nézni a munkámat. Igenlő válaszomra általában sokáig nem szólt semmit, csak körbe-körbe járta az éppen készülő szobrot. Én akkoriban Dózsa Györgyöt mintáztam, ami egy ülő figura volt, mindkét keze a combján nyugodott, s fejével kissé balra nézett. Pali bácsi egyszer megkérdezte, hogy meg szabad-e mozgatni. Miután agyag120
