Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005
Jakab László: Telefonok régen és ma
Jakab László Telefonok régen és ma Amikor Alexander Graham Bell 1876-ban bejelentette szabadalmát, még ő maga sem gondolhatta, milyen hatalmas fejlődésen megy keresztül telefonja, amelyet Thomas Alva Edison, a Menlo Parki varázsló kedvesen csak messzezörgőnek nevezett. Bell azonban már akkor érezte találmánya jelentőségét, és a következőket írta: „Az az érzésem, hogy nagy problémát oldottam meg. Eljön a nap, amikor telefondrótokat visznek be a házakba úgy, ahogy a vizet vagy a gázt vezetik be, és barátok beszélgethetnek egymással anélkül, hogy lakásukat elhagynák. ” Az elmúlt 120 év fényesen igazolta a telefon létjogosultságát, sőt soha el nem képzelt felhasználói területek, szolgáltatások lehetőségét nyitotta meg az emberek kapcsolattartásában. A telefóniában az igazi fejlődés - a kezdeti kísérletezéseket követően - az első telefonközpontok megjelenésével indult meg. Budapesten Európában negyedikként már 1881-ben megnyílt az első telefonközpont a Fürdő utcában. A telefon jelentőségét elsőként az üzletemberek ismerték fel, akik kezdetben még tartottak ugyan a műszaki újdonságtól, azt gondolván, hogy „a villám még beüt a Wertheimembe”, vagy „csúfítja a házat a sok drót”, féltek az üzleti titkaik kifürkészésé- től is, de hamar felismerték óriási előnyeit. Ezt igazolja az akkori előfizetők listája is, amelyen bankok, újságok, kaszinók, serfőzdék, a Pesti Lloyd, a Ganz Művek, a vasutak, gyárak, kisüzemek szerepelnek. A kezdeti idegenkedésnek persze volt némi alapja, hiszen a telefonos kisasszonyok valóban mindent tudtak. Ki, mikor, kit és hányszor hívott fel, de erre a bizalmi állásra a szigorú feltételek miatt csak megbízható, intelligens úrilányok pályázhattak. Betöltéséhez jó megjelenés, intelligencia, jó emlékezőképesség, gyors felfogás, tiszta kiejtés jó modor, kellemes, erős hang és idegen nyelv ismerete szükségeltetett. A sikeres felvételt kiképzés követte, amelynek során többek között meg kellett tanulniuk a teljes telefonkönyvet, és ebből rendszeresen vizsgázniuk is kellett, munkájukat pedig felügyelők ellenőrizték. A szigorú fegyelem és a kemény munka miatt Krúdy női kaszárnyának nevezte a korabeli telefonközpontokat. De hogyan is történt a telefonálás akkoriban? Vajon könnyebb volt-e vagy nehezebb mint manapság? Mindenesetre a telefonhoz már akkor is mellékeltek használati utasítást, amelyben részletesen ismertették a teendőket. Eszerint a hívó fél először megforgatta a készülék jobb oldalán elhelyezett kis kart, az induktort, amivel jelezte beszélgetési szándékát a központkezelőnek, majd felvette a hallgatót. A kezelő kérdésére a hívó bemondta a kért előfizető nevét. Ezt követően a kezelő felcsengette a hívott felet, és megkérdezte, hogy kíván-e beszélni a hívóval. Ezután összekapcsolta a két előfizetőt, és a - Tessék beszélni! - beszólást követően kilépett a vonalból. Ha a hívó fél a beszélgetés végén elfelejtett lecsengetni a központnak, akkor a kezelő behallgatott a vonalba, hogy vajon beszélnek-e még. A beszélgetés befejezését követően bontotta a vonalat. Bizony nem volt könnyű dolga a kezelőnek, és az előfizetőnek is volt tennivalója. A kezeléssel kapcsolatos teendőkön felül még a számmal történő híváshoz is hozzá kellett 144
