Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2003-2004
Szabó Jenő: Emlékezés Czakó Elemérre
Visszatérve a francia fővárosból, még az itthoni tanulmányok mellett, az Egyetemi Könyvtár gyakornoka, később az Iparművészeti Múzeum könyvtárosa. Ebben az időben már maga is sugározza környezetére azt az ismeretanyagot, amit élete első negyedszázada alatt begyűjtött, kiérlelt. A Könyvnyomdászok Szakköre által 1901-ben indított szaktan- folyamon az iparművészet fogalmát és irányait oktatta. Hat év után már ő alapította az Iparművészeti Szakiskola nyomdászati tanműhelyét, amelynek fő célja szakoktatók képzése volt a szakirányú tanonciskolák részére. Ugyancsak a múzeumi könyvtáros időszak során, 1903-ban szervezte meg az első magyar ex libris kiállítást, amit korszakhatárként jegyeznek a hazai gyűjtőtevékenység történetében. Ettől kezdve irányult a figyelem szélesebb körben a műfaj és gyűjtése felé. Az 1905-ben a hamburgi és a berlini iparművészeti múzeumokban végzett gyakornoki munka már a későbbi fényes karrier első lépcsőjét jelezte. A következő évben a milánói világkiállításon kormánykiküldöttként vett részt, s az iparművészeti anyag rendezője volt. 1907 és 1911 között az Iparművészeti Múzeum őre (mai szóhasználattal: muzeológusa). A szakiskolában kifejtett tevékenységét 1911-től igazgatói kinevezéssel honorálták. Öt évvel később - nagy elismerése addigi munkásságának - a Magyar Nemzeti Múzeum osztályigazgatója, s 1918-ban már kinevezték az ország legnagyobb múzeumának élére, amikor a Vallás- és Közoktatási Minisztériumba rendelték be szolgálatra. Ténylegesen tehát nem vezette a Magyar Nemzeti Múzeumot, de a megbízatást kiérdemelte. Ezekre az évekre estek a drezdai, a berlini és a konstantinápolyi világkiállítások, amelyeken a magyar részleg felelős vezetője, a kiállítási anyag tényleges rendezője Czakó Elemér kormánybiztos volt. Hasonlóan az évtizeddel későbbi, 1928-as kölni kiállításhoz. A minisztériumban tanácsosi rangban intézte a múzeumi és tudományos ügyeket, az iskolán kívüli művelődés ügyét, de foglalkozott a tankönyvreformmal és a hozzá kötődő nyomdaügyekkel is. Még egy feladatkört rótt rá a történelem: a trianoni békeszerződésből a tárcára háramló teendőket. 1925-ben címzetes helyettes államtitkári kinevezése után nyugállományba vonult, ám életpályájának aktív szakasza korántsem zárult le. Miért is zárult volna, hiszen ekkor még csak 49 esztendős volt! Átvette az általa újjászervezett Egyetemi Nyomda vezetését, s kilenc éven keresztül dolgozott egy művészileg igényes, új korszakot nyitva a 350 éves műhely történetében. E főigazgatói tisztség volt az utolsó, amit munkaköri jelleggel töltött be, de előtte, közben és utána még számtalan közéleti, társadalmi funkciót vállalt. Tekintélyes publikációs tevékenysége pedig annak ékes bizonyítéka, hogy ezek nem csupán dekoratív pozíciókat jelentettek számára, hanem valóságos lehetőségeket a cselekvésre, az alkotásra. Első írásai középiskolás korában jelentek meg Az Én Újságom című lapban, egyetemi évei alatt többek között a Pesti Hírlap, a Hazánk, a Magyar Géniusz, a Vasárnapi Újság adott teret gondolatainak. Az új évszázad első napjaitól haláláig közölték iparművészeti, művészettörténeti tanulmányait. Csak néhány téma ízelítőül, érzékeltetni sokrétű érdeklődését választott hivatásán belül: Csipketanfolyam az Iparművészeti Iskolában, Libay Sámuel, a drótművész, A gyermekjátékokról, Múzeumok a népművelés szolgálatában, Ábécénk életrajza, Cirill-betűs könyvek Budán, Kolozsvári Márton és György művészete, A firenzei festészet kibontakozása. A Betűország virágos kertje címmel megjelent ötkötetes elemi iskolai olvasókönyvet az általa felkért Móra Ferenccel (és Voinovich Gézával) közösen szerkesztette 1925-től Szentiványi Gábor álnéven. Orbis pictus hungaricusa a 197
