Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002
Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán
Novemberben megjött gyakornoki kinevezésem, 20-án letettem az első esküt. Akkor Szél mellé kerültem a levélposta-felvételhez, ő a leadást kezelte. O akkor már nős ember volt, kedves, szép nő a felsége, és egy szép kisleánykájuk volt. Szél engem mindig tanított, ő maga is tanult, mert főnöknek készült. 1882 tavaszán letettem Nagyváradon a postatiszti vizsgát, amelyről az az emlékem van, hogy azon Wallasek bácsit - a főnököt - meg kellett volna buktatni. Képtelen kérdésein alig bírtam eligazodni, és ő nem volt azzal tisztában, hogy jól feleltem-e vagy nem. Nehéz az olyan cenzornak felelni, aki maga sem tud semmit. Azután átvettük Széllel a kocsiposta-leadást. Ott 10 évig Vangyel István tiszt dolgozott, akkor még nem voltak meg a gyakori osztálycserék. Sok elhanyagolt dogot találtunk, évek óta heverő térti csomagokat, régi nyitott portótételeket. Volt az öreg Vangyelnek, mit fizetnie! Szél új rendet hozott be, napi pontos leszámolást és egyenleget, amelyek akkor csak a mozgón léteztek. Én vettem át a pénzeszsákokat jegyzék, tartalmukat rovatlap szerint, és osztottam szét a helyit Szélnek, a tóvábbmenőt a két rovatolónak. Futtattam a csomagokat, és együtt írtuk be a 3 pénzeslevélhordó könyvecskébe a pénzes- és szállítóleveleket. Reggel 8 órakor aztán pontosan kiindítottuk őket. Gyorsan, biztosan sok munkát végezni ott tanultam meg. Az akkori kezelés nehézkes, bonyolult volt, és hiányzott belőle a biztonság. Ha valahol visszaélés történt, az csak későre derülhetett ki. Sok volt a direkt pénzeszsák. Egyesített zárlat még nem létezett. Bizonytalan és egyenlőtlen számban érkeztek a pecsétes pénzeszsákok, amelyeket csak akkor indítottak, ha volt elküldeni való. Ezek útközben sok kézen mentek át, nagyon kellett ügyelni, hogy sérült zsákot ne vegyünk át. Minden rovatlapon két kelti bélyegző volt, például Jan 1-Jan 7, mert 1-től 6-ig nem volt semmi, csak 7-én. Hó végén záró rovatlapot kellett küldeni, tehát 1/8—1/31. A sok rovatlapot nekem kellett rendben tartanom, és ha a kelt láncolatban hiba volt, például 1/9—1/31 rovatlap jött volna, akkor a 8-ikát meg kellett reklamálni. Rendelet szerint minden szombaton volt rendezés és reklamálás. Ezzel én majdnem megjártam. Egy szombaton délután 7 órakor kész voltam munkámmal, és inspekciós napom lévén, el akartam menni egyet járni a levegőn és megvacsorázni az éjjeli munka előtt. Szél megszólított: Szombat van! Rendben vannak a rovatlapok? Rendben vannak- feleltem -, csupán egy újaradi hiányzik, azt holnap reggel megreklamálom, délutánra meg is jöhet. Ne menj sehová, míg meg nem reklamálod! Soha sem tudja az ember emellett a hazárd kezelési mód mellett, mi van egy ilyen rovatlap hiány mögött! Szót fogadtam, és rögtön megreklamáltam. Mennyire igaza lett Szélnek! A reklamálásra válaszul a főnök nevére expressz hivatalos levél érkezett Új aradról (éjjel a temesvári vonattal), amelyet rögtön kiküldtem bérkocsival az öregúrnak, hogy szükség esetén kocsin bejöhessen. Be is jött. Láttam, hogy világos van a főnöki irodában egész éjjel. Reggel tudtam meg csak, hogy mi történt. A rovatlap hiánya egy pénzeszsák hiányát és egy pénzeslevél ellopatását fedte. A hét elején Újaradon gróf Zselinszky feladott egy 15 000 forintos pénzeslevelet az aradi takarékpénztár címére. Ezt az újaradi postamester egy taligapostával küldte be, mely Újaradról az aradi várban működő postahivatalhoz, onnan Aradra közlekedett. Ezzel a járattal máskor sohasem jött pénzeszsák, levélcsomag. Egy buta írástudatlan sváb kamasz volt a postakocsis, akit a postamester külön figyelmeztetett: Te, vigyázz, ebben pénz van! De a zsákot nem írta be az óralevélbe csak a várnak, holott Aradnak is be kellett volna 140
