Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002
Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán
velük. Befejezésül jött a hír Tisza István meggyilkoltatásáról. Én már délelőtt szembekerültem véleményemmel a főigazgatóméval, délután pedig egy újabb értekezleten láttam, hogy a vezetés már nincs az ő kezében, sőt egy magánbeszélgetés közben olyan kijelentéseket tett, amelyekből én beláttam, hogy én őalatta tovább nem szolgálhatok, ezt tudtára is adtam. November 11-én akartam átadni a hivatalt, de a harc a helyemért már megindult, voltak, akik éreztették velem, hogy útba vagyok nekik, és siettettek. Ezért 1918. november 9-én reggel, egész szolgálati időm alatt először, beteget jelentettem, és hazamentem. Beteg is voltam testben és lélekben. Ami azután történt, arra nem akarok visszaemlékezni. Kapumat bezártam, és kijelentettem, hogy itt belül Magyarország van, ami kívül történik az látszat, semmi közöm hozzá, majd elmúlik. 1919 nyarán, már a román megszállás alatt, az új magyar főigazgatóm, Szűcs József barátom felkért, legyek segítségére, mert Szegeden új magyar kormány létesült, amellyel összeköttetésbe kellene jutnia. Kimentem tehát a pályaudvarra, ismét egyszer, de ott mindjárt láttam, hogy a hivatalt nem vehetem át, mert akkorára a leltár nagy része eltűnt, az irattárban több postahivatal részére teljes felszerelés volt előkészítve, abból semmi sem volt ott, eltűntek jó ablakvédő pokrócaink stb. Kézikocsijainkat, targoncáinkat a városban idegenek használták. így tehát csak arra szorítkoztam, amit megígértem. Egy mozgópostát rendeztem be Szajolig, aztán Szolnokig. Arra 6 olyan tisztviselőt küldtem ki, akikben megbíztam: Major Jenő, Farkas József, Mell Vilmos, Dama Károly, Dama Antal és Pethő József fiatal kartársaimat. Vasúti barátaim és Szolnok 2 derék főnöke, Lengyel segítségével aztán ez a mozgó lesötétítve és lefüggönyözve éjjel titokban bent járt Budapesten. De sajnos a viszonyok akkor fent olyanok voltak, hogy utasítást nem kaphattunk, sőt pár hét múlva a román katonaság Major Jenőt és Kiss Imre altisztet letartóztatta. Ezeket a Postavezérigazgatóság közbelépésére szabadon engedték, de a mozgó közlekedését letiltották. Ekkor ismét hazamentem, és kertemben dolgozgattam tovább. 1920-ban megértem azt a szomorú napot, amikor 5 teljes vonat elvitte innen a magyar postatisztviselők nagy részét. Szűcs főigazgató, Búzás főmérnök, Soós Jenő az 1-es főnöke, az igazgatóság, műszak, számvevőség és az 1-es hivatal tisztviselői kevés kivétellel repatriáltak28. Az én pátriám itt volt. Meggyőződésemhez híven és a kapott rendeletek értelmében igyekeztem Nagyvárad 2 személyzetét visszatartani. Több mint 100 család készült Debrecenbe átmenni, és csak az én szavamra, és mert én is itt maradtam, maradtak ők is vissza. A megszállt területen, úgy tudom, sehol annyi magyar ember nem tett szolgálatot, mint Nagyvárad 2-nél. Ahol alkalmam került, kitartásra és bizalomra biztattam postás bajtársaimat. Ki kell bírni, kiböjtöljük őket! - volt a szavam járása. Sokáig készen álltunk arra - nyugdíjasok is -, hogy a szolgálatot a kellő percben átvehessük. A 20-as években a Rothermere-féle29 biztatásokra népszavazásban reménykedtünk, később a revíziós törekvések komolyságában és végleges sikerében. 28 Repatriál: hazájába visszatér. 29 Lord Harold Rothermere (1868-1940): angol sajtómágnás, légügyi miniszter, a magyar revíziós törekvé- sek támogatója. 182
