Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002
Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán
akkori felfogás szerint nem illett, hogy sokat odajárjak, nem is volt akkor még az a pajtáskodás a fiatalok között, mint ma. De került alkalom, hogy találkozzunk ismerősöknél, a templomból is hazakísérhettem, és ha ilyenkor be is mehettem, az akkor már nagy grácia volt. Télen át tánckörünkben, később egy-egy tánc- mulatságban találkoztunk, és jól megértettük egymást. Mivel más leánnyal nem törődtem, mielőtt mi még egy komoly szót váltottunk volna, az ismeretség női közvéleménye már határozottan kijelentette, hogy mi egymáséi leszünk. 1887-ben, amikor soron kívül előléptem, és már jó renomém volt a postatisztek között, tettem meg az első elhatározó komoly lépést. Március 9-én, Franciska napján kimentem gratulálni egy szép ibolyacsokrot vive magammal. Nagyon szívesen fogadtak. Amikor aztán kis időre magunkra maradtunk, megkérdeztem: Jól láttam Franciska, hogy örömet okoztam magának a virággal? Igen Károly! - felelte. Nagy örömet okozott. Szeretem a virágot, és szép is a csokor, de azt is láttam, hogy szívesen hozta. És megengedi, hogy máskor is hozzak? - kérdeztem. Szívesen veszem mindig. Akkor jövő évi névnapjára is hozok. Előre örülök neki - felelte. És ha egy életen keresztül minden névnapjára hozok egy ibolyacsokrot? Reám nézett, egy pillanatra elkomolyodott, és felelt: Igen Károly, abba is beleegyezem. Ezzel rendben is volt közöttünk minden. Szeptemberben megkértem, és ünnepélyesen eljegyeztem magamnak. Egybekelésünket leendő anyósom akarata szerint akkorra halasztottuk, amikor főnök leszek. Hiszen mind a ketten még fiatalok vagytok - mondta. És az Isten megengedte, hogy ebben az 1941. esztendőben átadhassam az 54. ibolyacsokrot Franciska napján az én gyermekkori játszótársam, ifjúkori szerelmem, hűséges feleségemnek, amikor már ezüstös a fejünk, túl vagyunk az arany évfordulón, és az unokánk is menyasszony. Én tehát 1888 márciusában délelőtt 10-kor az aktával a kezemben bementem az igazgatómhoz. Nos hát már van főnök? - kérdi. Van! - feleltem. És mind a két szakmából vizsgázott. Igen? És képes lesz arra, hogy ott rendet csináljon, megnyugtassa a közönséget? Bízom benne, hogy helyt fog állni magáért, és nagyságos uram meg lesz vele elégedve. És ki az? Ekkor aztán kirukkoltam kérésemmel. Beszéltem a menyasszonyomról és szüleiről, és arról is, hogy nekem Szilágysomlyón rokonaim vannak, ismerem a viszonyokat, ott kincstári postaépület van, és abban háromszobás főnöki lakás kerttel. Megelégszik azzal a kis hivatallal? - kérdi. Teljesen meg leszek elégedve, majd eljön az idő, amikor nagyobbra jelentkezem, de most legyen kegyes az igazgató úr, és engedjen oda ki, segítse ezzel elő a boldogságunkat. Menjenek fiam, és legyenek boldogok! — szólt, és megrázta a kezemet. És ki jön ide helyette? Traversz István barátomat, a pályaudvari főnököt ajánlom (akkor még kint csak egy tiszt, egy altiszt és egy szolga voltj, ő hivatva Márkus Franciska 168
