Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002

Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán

tál azt is, hogy Debrecenben a távírdán egy csomó oláh tisztviselő is szolgál, akiknek a Bikában külön asztaluk van, ahol csak románul beszélnek, és kihívó módon románul énekelnek. Baross a főnökurat is, az asztaltársaságot is nyugdíjba küldte, pedig voltak közöttük 30—40 éves emberek is.

Mihozzánk Váradra is jöttek nyugdíjazási rendeletek. Két javakorabeli és jó tisztviselő, Algay Ferenc számvizsgáló és Egressy László szatmári főnök voltak az áldozatok, és el sem tudtuk képzelni, hogy mi okból. Felment mindkettő legalább megtudni, hogy mi a kifogás ellenük. Algay ellen alaptalan feljelentést küldött valaki, Egressy pedig rájött, hogy fent azt vették rossz néven, hogy őszintén megmondta véleményét egy szolgálati ügyben. Ugyanis Visontai Kovács László országgyűlési háznagy felajánlotta Szatmáron a főtéren lévő emeletes házát a posta céljaira megvételre, de Egressy ellene volt, mert a ház földszintje csupa kisebb üzlethelyiség volt, tehát postának alkalmatlan, az udvar pedig szűk, a postakocsik közlekedésére elégtelen. Baross kiadott rendelkezését semmi szín alatt nem volt hajlandó megváltoztatni, de kárpótlásul a nyugdíjon felül Egressy megkapta a csongrádi, Algay pedig a nagykállói I. o. postamesteri állást.

Az egyesítésnél is fordult elő ilyen kárpótlási eset. Az esztergomi távírófőnök, akinek hajói emlékszem Borsitzky Ottó volt a neve, mint fiatalabbik kiesett. Elment az érsekhez panaszra, aki megígérte neki, hogy majd beszél Barossal, hiszen annakidején mint bencés tanára volt Barossnak. A miniszter persze örömmel fogadta a hercegprímást, aki nem tudván, hogy mi a különbség főnök és igazgató között, arra kérte a minisztert, pártfogolt- ját nevezze ki postaigazgatónak. Talán elég lesz, ha most tanácsosnak nevezem ki - szólt Baross. Hát ha jónak véli, kedves Baross, úgyis jó lesz - volt a válasz. Borsitzky nagyot nézett, amikor egyszerre nagy ugrást tehetett előre. Sopronba került, ahol Jekelfalussy éppen nem szívesen fogadta. Ezt Nyáry Pál (Szommer) fogalmazótól hallottam, aki akkortájt volt szabadságon otthon Sopronban.

Aztán leszámolt Baross a postaaltiszt urakkal is rövid úton. Ők akkor sok panaszra adtak okot. Az altiszt akkor aranyzsinóros tiszti sapkát viselt, egyenruhát csak szolgálatban tartozott viselni, az úr címzés illette meg, és semmiféle szolgai munkát nem tartozott végezni. Közöttük sok jóravaló mellett sok haszontalan elbizakodott ember is volt, akik főképp a fiatalabb tisztviselőkkel szemben fennhéjázón viselkedtek. Követelték, hogy a mozgópostán melléjük szolgát adjanak, és vonakodtak a mozgókocsik tisztántartásában részt venni. Budapesten már tűrhetetlen volt viselkedésük. Baross egyszerűen megszüntette az altiszti állást, valamennyit kinevezte I. osztályú szolgának, szolgai egyenruhát tartoztak viselni, szolgálatban és azon kívül is, és bármilyen elrendelt szolgai munkát is tartoztak elvégezni.

Ez mégis túl szigor volt, ellenhatást szült. Két derék altiszt, Somogyi Mátyás és Bregoviczky Péter - akiket jól ismertem, mert az 5-6-ossal lejártak Aradra -, akiknek a boszniai hadjáratokból arany vitézségi érmük volt, és a katonaságtól mint igazolványos őrmesterek jöttek át a postához, kihallgatásra jelentkeztek a királynál. Ott panaszt emeltek, hogy ártatlanul lettek szolgákká. Legfelsőbb helyről jött rendeletre aztán Baross az altiszti címet visszaadta, de minden kiváltság nélkül. Azontúl valamennyi szolga altiszt lett, ha elérte a korhatárt, az úr cím, az aranyzsinóros sapka többé nem járt ki, a munkában való megkülönböztetés pedig végleg megszűnt.

Legkonokabb ellenfelei voltak Barossnak az Osztrák Államvasutak, a Steg és az ezzel szövetséges, a MÁV-nál még eltűrt régi mérnökök, akik 1848 óta nem tartották érdemes161