Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002

Bartók Ibolya: Dr. Forster Károly beszámolója az 1939. évi postakongresszusról

az a baj, szerintük, hogy amit ők keresnek, a fővárosiak mulatozása felemészti. Sokszor voltak már azon a ponton, hogy elszakadnak, de a főváros a katonai hatalmával ezt mindig megakadályozta. Szerencsére a dél-amerikai kontinens a maga óriás kiterjedésével még mindenkinek bőséges kenyeret ad, a komoly háború még a jövő zenéje náluk. A délamerikai háborúkat és forradalmakat ugyanis nem kell európai szemmel nézni. Egyik európai útitársam, aki hosszú éveket töltött Dél-Amerikában, mesélte, hogy egyszer egy forradalom idején kíváncsi volt arra, milyen is a dél-amerikai forradalom. Elment a város főterére, ahol állítólag a harc a leghevesebben dúlt. A tér a megszokott képet mutatta. Hol vannak a forradalmárok? - kérdezte az egyik ott álldogálótól. Most dél van, mind a két párt elment ebédelni, délután majd folytatják a harcot! - volt a mulatságos, de jellemző válasz.

Rio de Janeiro után Santosba értünk, amely a világ legfőbb kávékikötője. Hosszúhosszú utcákat alkotnak a kikötőben a kávéval tele raktárak, amelyekből a hajók százai veszik fel kávérakományukat. Santost is végigjártuk. Rám a legfelejthetetlenebb látványt a botanikus kertje tette, ahol az egyéb trópusi növények mellett az orchideáknak sok ezernyi fajtája virágzott, és kápráztatta el csodálatos színpompájával az európai embert.

A hajó este tovább folytatta útját. Rio Grande de Sül után, amely az utolsó brazil kikötő, Montevideóba, Uruguay fővárosába értünk. Ez ma állítólag a világ legolcsóbb városa. Az egyetlen dél-amerikai állam egyébként, amely eddig alig korlátozta a bevándorlást, úgyhogy az utóbbi időben a közép-európai kivándorlók közül igen sokan erre vették útjukat.

Még egy utolsó éjszaka a hajón és másnap, március 27-én reggel megérkeztünk Buenos Airesbe. A háromhetes tengeri út után minden kongresszista türelmetlenül leste a várost, ahol kéthónapnyi tartózkodás várt reá. A legelső csodálkozást az okozta, hogy már tulajdonképpen Montevideónál elhagytuk az Atlanti-óceánt, és a La Plata folyó széles öblében, amely a torkolatánál kb. 150 km széles, tettük meg az egész éjszaka tartó utat. E torkolat még Buenos Airesnél is oly széles - kb. 50 km -, hogy a másik partot egyáltalán nem lehet látni.

Az argentin fogadóbizottság autókkal várt reánk. Előre lefoglalt lakásunkra röpítettek bennünket, miután kedves figyelemmel előbb végigszáguldottak velünk néhány hatalmas, széles és pompás palotákkal szegélyezett sugárúton és téren. A lefoglalt szállodámba érve óvatosságból, minthogy már az első néhány percben éreztem a nagyvárosi szörnyű benzinszagot, a már hallott amerikai szokás szerint a tizedik emeleten vettem ki szobát. Igen örültem ennek később is, mert a város füstje, bűze oda nem jutott fel, a fel- és lemenő liftek tömege pedig elfelejttette, hogy hányadik emeleten vagyok.

Pár nap eltelt a városban tett néhány hivatalos látogatással. Április 1-jén aztán megnyílott a kongresszus. Az Egyetemes Postakongresszusokat mindig az államfő nyitja meg. így történt Buenos Airesben is. A képviselőház hatalmas palotájában volt az ünnepélyes megnyitó ülés. A dél-amerikaiak demokráciájára jellemzően a köztársasági elnököt nem valamilyen katonai gárda vagy testőrség fogadta, hanem a helybeli tűzoltóság állt a folyosókon - fel egész az ülésteremig - díszőrséget. A köztársasági elnök éppúgy, mint a kereskedelemügyi miniszter - eltérően az eddigi gyakorlattól - nem francia, hanem spanyol nyelven beszélt. Ez először feltűnő volt nekünk, de hamarosan hozzászoktunk ahhoz, hogy mind a meghívók, mind a különböző ismertetők általában spanyol nyelvűek voltak. Szinte hihetetlen, hogy az argentin életben mily kevéssé ismerik az idegen nyelveket. A városban alig találtunk üzletet, ahol franciául vagy angolul értettek volna, né126