Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1999-2000
Tanulmányok és különfélék - Dr. Suba János: Budapesti csata
Sem az egyik, sem a másik. Ez mind együttesen fekszik rá a kedélyre. És nincs rajta csodálkoznivaló. A hetedik hét közepén teljesen elzárva a külvilágtól, állandóan romló viszonyok között nem látjuk a kiszabadulás lehetőségét. Mert nem is láthatjuk. Csak kósza hírek keringenek állandóan, ellenőrizhetetlen forrásokból, amiket később a tények mindig megcáfolnak. Mi is csak a hivatalos rádiójelentésekre szorítkozunk, ezek azonban sokszor napokig nem közölnek lényeges változást. Én a magam részéről teljes erővel igyekszem indulataimat féken tartani. Kerülök minden vitára okot adó megjegyzést, és a félreértéseket kimagyarázom. Az ételkiosztásnál rendszerint a legkisebb adagot kérem, mert az háborít fel a legjobban, ha az ennivalón zördülünk össze. Pedig mi még mindig sokkal jobban állunk koszt dolgában, mint sokan mások. Hiszen a honvédségtől naponta kapunk 4-5 liter feketekávét, kétszer melegételt, és tisztességes kenyéradagot. Igaz, hogy minőségileg már gyengébb, de az éhes gyomor nem válogatós. Mit szóljanak azok, akik már hetek óta csak azt eszik, amit innen-onnan valaki szánalomból ad nekik? Tehetetlen öregek, apró gyermekek néznek sóvárogva egy- egy gőzölgő csajka után, amit elvisznek előttük. Sokszor adjuk oda mi is a megmaradt ételt ilyen szerencsétleneknek. Ilyen dolgokat látva megrohanják az embert a rémképek. Látom enyéimet hasonló körülmények között sínylődni, és úgy érzem, hogy most már nincs értelme a további küzdelemnek. Teljes letargiába süllyed az ember. Nincs beszélgetés. Tétova tekintetek, lanyha mozdulatok. Lassan megszűnik minden érdeklődés. Csak tétlenül várunk arra, amit a sors hoz még ránk. 1945. február 8. csütörtök Most már én is beteg vagyok. Reggel óta erős hascsikarás kínoz, és hasmenés gyötör. Itt ez különösen kellemetlen, mert az óvóhelyi WC állandóan foglalt, és különben is undorító állapotban van. Az itt tartózkodók 50%-a hasmenéses. Én úgy hiszem, annak köszönhetem a bélhurutot, hogy a másnapra eltett babfőzelékből ettem, ami már valószínűleg romlott volt. Mert amióta itt vagyunk, még vizet nem ittam, csak teát vagy feketét. Mindegy! Nagyobb gond az, hogy hogyan kezeljem ki magam. Egyelőre koplalok. Csak forró feketét iszom, és pirított kenyeret eszem. Nem is kívánom az egyoldalú kosztot. Bab, borsó. Már nem bírja a gyomrom. Sokat fizetnék annak, aki egy kis krumplit adna, hogy sós vízben megfőzve megehessem. Vagy ha egy kis befőtthöz jutnék. De kár spekulálni a dolgon. Elérhetetlen álom az ilyesmi. Mindenesetre most már lassan, de biztosan jön a vég! Megbetegszünk, nincs gyógyszer, kifogy az élelem. Már nem tarthat sokáig. 1945. február 9. péntek Semmi lényeges változás. 1945. február 10. szombat Semmi változás. 1945. február 11. vasárnap Estig semmi lényeges nem történt. Még mindig beteg vagyok. Este hirtelen nagy mozgo190
