Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1998

Borsos Károly: Történelmünk önkényes elemzése

tői kiadó lakásokat hirdettek a kapualjakban. 1932-re befejeződött a távközlés rekonstrukciója, és ekkor Európa egyik legkorszerűbb távbeszélő-hálózatával rendelkeztünk. Rotterdamban, Liverpoolban, Rómában stb. alacsonyabb volt a beszélőhely-sűrűség, mint Budapesten. A gazdasági válsággal kapcsolatban nem használjuk az ilyen felmentő kifejezéseket, hogy „begyűrűzött a világgazdasági válság” vagy „nem voltak kedvezőek a külpiaci tényezők”, pedig gondoljuk el, hogy akkor nem állott mögöttünk egy olyan hatalmas gazdasági szervezet, mint a KGST, hanem lényegében ellenséggel voltunk körülvéve. Egyébként, ha egy sereg szociológus elkezdené a hárommillió szülőt vagy nagyszülőt keresni, nem hiszem, hogy egy ezreléknyit találnának. Még a demagógiákban sem lett volna szabad a szegényt összetéveszteni a koldussal.

A köztudottak és az új könyvben leírtak között a legnagyobb eltérés Nemeskürty István Kik érted haltak szent Világszabadság című műve esetében található. Az eddig háttérbe szorult Mészáros Lázárról kiderül, hogy rendkívüli szervező volt, és az új honvédséget, valamint a hatáskörébe tartozó császári és királyi hadsereg csapatait szerves egységbe tudta állítani. A tények tükrében kiderül, hogy Pákozdon valóságban nem volt igazi csata. A szabadságharcnak talán első halottja a délvidéket védő csapatoknál gróf D’Orsay ulánus kapitány volt. Úgy tudtuk, hogy az ágyukat Gábor Áron öntötte. Neve a könyvben meg sincs említve, helyette Moritz Psotta von Börenfels szerepel, aki az itt állomásozó morva tüzérezred fiaiból szervezte meg a gyártást és az oktatást olyan fokon, hogy a szabadságharc idején lényeges anyagellátási probléma nem is merült fel. Úgy tanultuk és úgy köztudott, hogy csak Klapka tábornok és katonái kapták meg Komáromnál a szabad elvonulás lehetőségét, de most e könyvből kiderül, hogy Pétervárad hős védői, élükön Kiss Pál ezredes is a szabad elvonulás feltétele mellett tette le a fegyvert. Miért csak Klapkáról tudunk?

Más forrásból ismerjük, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén Petőfi nem szavalta el a Talpra magyart, még éltek a kor tanúi, amikor az emléktábla odakerült. Mi lehet ennek az egyszerű kis hamisításnak a célja?

A válasz megközelíthető, ha visszaidézzük az utóbbi 50 év szónoki idiómáit. Amikor a 20-as években az emelvényen álló már maga is érezte, hogy nincs és nem is volt mondanivalója, elővette a trianoni átkot, vagy a Kárpátoktól azAdriáig stb. előregyártott jelszavakat, mire az előtapsolók elindították a siker gépét. Később a bolsevista veszély, a szövetségi hűség, a háború utolsó napjaiban a csodafegyver említése lett a siker titka. A 40-es évek második felétől még egyszerűbb lett a szónokok dolga, a múlt becsmérlésére a közönség megkívánt reakciója csak ajánlatos volt, de az új vezetők nevének kimondásakor már veszélyes volt az önfeledt ütemes tapsból való kimaradás, reakciónak számított az ütemtől való eltérés is.

Az előregyártott szónoki kifejezésekkel díszített beszéd nemcsak kizárta az ellenvélemény vagy esetleg egy kérdés kimondását, hanem szükségessé tette az egyetértés kifejezését is, hiszen senki sem tudhatta, hogy magatartásáról ki kinek és hogyan számol be.

Ennek a több, mint félévszázados nevelési folyamatnak számos hátrányos következménye lett. Az első, hogy mivel a hallgatóságot nem az érdeklődés viszi el egy politikai vagy valakik által politikainak minősített összejövetelre és mivel előre tudott, hogy véleményt nem lehet nyilvánítani, a hallgatóságban kialakul a közöny és a részt nem vevés sajátos módszere. Ennek lényegét egy nagyothalló barátom úgy magyarázta, hogy a hal140