Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1997

Nikodém Gabriella: 1867-es piros 3 krajcáros tévnyomat

mezekkel nyomták. A 100-as tömbökben 10x10 nyomódúcot helyeztek el. Az 5 kr-os egyik első nyomólemezébe azonban tévedésből egy 3 kr-os értékjelzésű nyomódúc is került. Az ezzel a lemezzel nyomott ívek ezért egy színtévnyomatot tartalmaztak: vörös színű bélyeget 3 kr-os értékjelzéssel. Ezek az ívek mind Magyarországon kerültek felhasználásra 1867. augusztus végétől október közepéig. Ismertek Brukenau (Hidasliget - Temes vármegye), Detta, G. Becskerek (Nagybecskerek), Kecskemét és Kőbánya bélyegzéssel. Atévnyomatok közül 3 db használt és egy levéldarabon talált példány már a század elején ismert volt a szakirodalomban Edwin Müller 1927-ben megjelent közlése alapján. A Kőbánya bélyegzéssel ellátott, teljes postai küldeményen fennmaradt tévnyomatok azonban csak 1938-ban bukkantak fel. Történt ugyanis, hogy az Anschluss elől emigráló bécsi Pfeiffer család Budapestre érkezett, magával menekítve cégük üzleti levelezését is. Ezt a levelezést vásárolta meg teljes egészében egy magyar bélyeggyűjtő, Gaál László, aki a két tévnyomattal bérmentesített, Kőbánya bélyegzéssel ellátott levelet az iratok közt megtalálta. E két levél közül az egyik került később dr. Anton Jerger osztrák gyűjtő birtokába, aki Frankaturen című könyvében a „postai teljest” bemutatta, megemlítve, hogy tudomása van egy másik példány létezéséről is, mely ugyanebből a levelezésből származik.

Ez a bizonyos másik került most elő dr. Pákozdy Károly gyűjteményének darabjaként, aki egy ceruzás feljegyzés és a családi emlékezet tanúsága szerint valószínűleg 1943-ban 20 000 pengőért vásárolta meg egy hibátlan 5 krajcárossal bérmentesített levéllel együtt. A gyűjtő 1959-ben bekövetkezett halála után örökösei nem tudták értékesíteni e filatéliai világritkaságot, az 50-es évektől kezdve ugyanis Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a bélyegek piaca. Szigorú rendelkezések tiltották a külföldön való eladást, az országon belül pedig kizárt dolog volt valós értékén válni meg tőle. Mivel a bélyeggyűjtők számára csak az egymás között lebonyolított cserék lehetősége volt adott, az örökösök inkább a kivárás mellett döntöttek, így a rendszerváltás után 1997-ben látták elérkezettnek az időt, hogy ezt az óriási ritkaságot árverésre bocsássák.

Remélhetőleg a hosszú álomból ébredő bélyegpiac élénkülése, az egyre szaporodó bélyegárverések sikere újra felkavarja majd a bélyeggyűjtés állóvizét, hiszen e példa is bizonyítja, hogy a bélyeg újra értékálló, hosszú távon kifizetődő befektetés lehet. Újra előkerülhetnek albumok lapjairól, bankok fiókjaiból, páncélszekrények mélyéről a féltve őrzött bélyegkincsek, valódi értékükön kelhetnek el az eladásra szánt példányok, hogy árukból még szebb, még ritkább, még értékesebb gyűjteményi daraboknak örülhessenek tulajdonosaik. Éppúgy, mint ennek a filatéliai sztárnak, mely most világritkaság voltának megfelelően a Bélyegmúzeumban nyert elhelyezést, hogy ne csak egy szerencsés gyűjtő, de mindannyiunk közös kincse legyen.

Példátlan volt az összefogás, melynek eredményeként sikerült határainkon belül tartanunk e levelet, mely valójában nem pénzben kifejezett értéke, hanem elsősorban történelmi, posta- és technikatörténeti jelentősége miatt fontos számunkra. Magyar Bálint, a művelődési és közoktatási, valamint Lotz Károly, a közlekedési, hírközlési és vízügyi tárca vezetőjének kezdeményezésére Doros Béla, a Magyar Posta Rt. vezérigazgatója és Huszti András, a Magyar Fejlesztési Bank elnöke szervezte és finanszírozta az akciót, melynek végső aktusaként 1997. december 19-én ünnepélyesen letétbe helyezték a tévnyomatot múzeumunkban. E kincs valódiságát a terület két legelismertebb kutatója és szakértője: Sípos Józsefné és Visnyovszki Gábor igazolták. Ha pedig ez így van, akkor értéke vetek20