Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1996
Kovács Gergelyné: A reformkori magyar posta
A reformkori posta személyzetének útonjárói, a postalegények, postakocsisok és lovasfutárok voltak. Munkájukat a hazai útviszonyok között, az Alföld elnéptelenedett árvizes területein sokszor életveszélyben végezték. A népesség jelentősebb körében ők testesítették meg a postaintézményt. A postalegények, akik a rendes levélposták szállítói voltak, a küldeményeket mennyiségüktől függően kocsival, lóháton, taligával szállították. Vállukon mesterségük felségjelével, a fekete-sárga zsinórral díszített postakürttel közlekedtek. A kürt használata kizárólagos postajog volt. A különféle kürtjelzéseket, dallamokat, amelyek a közeledő postáról a menetnek megfelelően messzehangzón tudatták, hogy ordinária, a menet- rendszerű járat vagy staféta, külön posta, levél, kocsiposta jön-e. A postakocsisoknak a kürtjelek lejátszását hat hónap alatt kellett megtanulni. Külön kürtjele volt a segélykérésnek, de a váltáshoz szükséges lovak számát is kürttel tudatták. A postakürt jeleire minden útonjárónak ki kellett térni, a nehéz járműveknek, menetelő katonaságnak meg kellett állnia. Miként a postajáratok hátráltatása, úgy a kürtöléssel való visszaélés is súlyos büntetést vont maga után. A postalegények állandó hajtókönyvvel és menetenként óralevéllel voltak ellátva, mely utóbbiba a küldeményeket és az egyes állomásokon az érkezés és indítás idejét bejegyezték. A szembejövő postalegények stafétáikat vagy levélpostájukat kicserélték, hogy gyorsabban visszaérjenek állomásaikra. Ha útközben lovuk kidőlt alóluk, a postalegény az úton vagy a mezőn talált lovat a legközelebbi postaállomásig igénybe vehette. Ha útközben baleset érte, a vele találkozó utazónak kötelessége volt őt a legközelebbi helyiségig beszállítani, ahonnan az elöljáróság vagy a földesúr feladata volt a postát eljuttatni a legközelebbi postaállomásra. A kijelölt postaútról, ha az rossz időben járhatatlan volt, a szántóföldekre is rámehetett. Ha a postát megtámadták, mindenki - aki arról értesült - köteles volt jelenteni a hatóságnak és részt venni a rablók üldözésében. Teljesítményüket a postai rendtartások szabályozták. Az 1817. évi staféta utasítás szerint 1 stációt, 1 postamérföldet (15,1718 km) sík terepen két és egynegyed, hegyes vidéken két és háromnegyed óra alatt kellett megtenniük. A kitűnő lovas hírében álló postalegényeket különösen a napóleoni háborúk idején, előszeretettel sorozták be katonáknak, s ez a postaforgalom ellátásába komoly személyzeti gondokat okozott, s 1813-ban egy rendelet kiadásához vezetett, amely felmentette őket a katonai szolgálat alól. 1816-ban tekintélyüket is növelendően, miként a postamesterek, egyenruhát kaptak. Fekete posztógalléros skarlát vörös - ezüst paszománttal, fehér gombokkal felszerelt - felső kabátot, melyet fekete tollbokrétával díszített magas tetejű kalap egészített ki. Ezt a díszruhát több éves, kifogástalan munkavégzésű postakocsisok kapták a kincstár költségére. A postalegények fegyelmi vétségei mindennapos ügyek voltak a postákon. Levélfosztogatásaikról a hírlapok is beszámolnak. A Magyar Hírmondó 1782. június elsején 42. számában írja: „Tömösvárról íratott levelekből hírül adatott, hogy az elmúlt hónapnak 14-dik napján oda érkezendő postanyaláb Oltsa és Örkény között, hihető magától a postalegénytől felszakasztatott, és dirib-darabban a mezőn hagyatott. A pénz mind odaveszett, a levelek pedig azután felszedettek, s rész szerént öszve ragasztva, illendő helyen kézhez adódtak. - Nem sok hetekkel ezelőtt szinte hasonló gonoszság történt Bihar vármegyében. ” 106
