Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1995

Kovács Gergelyné: A Békésy kiállítás története

minket. Felépítettük hát a magunk védőburkát, akár a kagyló a héját, elszigeteltük magunkat és másként dolgoztunk, mint a többiek, belső megérzéseinkből és nem akartuk mások ötleteit, elképzeléseit felhasználni. Az idő azt bizonyítja, hogy ez eredményes volt, bár talán túlságosan is elszigetelődtünk. Saját környezetünkben nem voltunk sem népszerűek, sem sikeresek, de nem törődtünk vele, éreztük, hogy idővel elismernek bennünket.

A Nobel-díj feltörte gondosan felépített védőburkaink vékony héját. Hirtelen nemzetközileg ismertté váltunk, amit csináltunk európai stílusú kulturális munkának minősítették. Ez elkülönített bizonyos mértékig saját országunktól is, és különös helyzetben találtuk magunkat: nemcsak munkánkat, elveinket, elképzeléseinket kellett megvédeni, de a No- bel-díj Bizottság döntését is, amely munkásságunkat értékelte.

Kawabatát egyesek azzal vádolták, hogy az ő Nobel-díja csupán a Nobel-díj Bizottság félreértésén alapszik, amely mivel nem érti a japán gondolkodási módot és munkát, európai szemmel és szellemben hozza meg ítéleteit. Természetesen ez így van és helyes is, mert a Nobel-díj Bizottság nemzetközi, és pontosan Kawabata japán irodalmat nemzetközileg ismertté tevő munkássága miatt adta a díjat. Számomra teljesen érthető, hogy miért jött divatba Japán a múlt században. Hatással volt az egész európai festészetre, és ez visszahatott Japánra is. A divat nagy kölcsönhatást eredményezett, amint azt a fametszetek ezrei mutatják. Európában a jugendstílust teremtette meg, ami teljesen új volt. Igaz nem tudott hosszú ideig létezni, mindössze 15 évig, de hatása, a kifejlesztett új forma megmaradt, és az európai kultúrából már nem lehet kitörölni.

Magam ilyen kölcsönhatást a költészetben nem látok. Szerintem az első ember, aki ilyen kutatásokat vizsgált az ön férje, Kawabata volt. Ez a vizsgálat teljesen új és előzmény nélküli új irány, amit földijei nem tartottak sokra s ez vezetett az ő nehéz sorsához. Összehasonlítva sorsát az én életemmel, azt mondhatom, hogy nekem könnyebb volt, hiszen a természettudomány, amit művelek számokkal kifejezhető és később bizonyítható, de a költészetben, ahol nem fizikai eredmények születnek hanem ideák és eszmék, még ha azok érdekesebbek és értékesebbek is, nehezebb a bizonyítás. Ez az amiből mindenki megértheti, hogy miért nem beszélünk közös nyelven még akkor sem, ha első látásra rokon- szenv ébredt bennünk egymás iránt. Amikor saját világunkat, amelyben nevelkedtünk, elveszítjük és más, úgynevezett környezetbe kerülünk, a dolgok jó része felett elveszítjük befolyásunkat.

A nemzetközi környezetre jellemző összekuszált fogalmak és gondolkodásmódok szellemiségében az addig világosnak, egyértelműnek hitt elveink torzokká, félreérthetőkké, olykor zagyvasággá válnak. Ezeket rögtön el kell fogadnunk, jóllehet látjuk, hogy miközben folyvást egymás megértéséről és a békés együttműködésről beszélnek, semmit sem tudnak tenni megvalósításukért. így egyszerre azt vesszük észre, hogy elidegenedtünk hazánktól, majd saját munkánktól is. A történelem tanúsága szerint ez a szellemiség sokszor feltámadt és az idő múlásával visszájára fordult.

Kawabata tudta, hogy a japán nép még nem ismerheti fel, mit tett értük, ki is volt számukra. Az első, aki a japán irodalmat valóságosan megismertette a népek egy nagy csoportjával s ezzel a japánokról sokkal magasabb színvonalú ismeretet közvetített mint a művészet.

A művészet végezetül a fametszetek nyomtatásának feltalálása óta egyre inkább tömeggyártás, de a költészet soha nem válik azzá Japánban sem, hiszen egy pillanat ihleté102