Postamúzeumi évkönyv, 1989
Tanulmányok - dr. Mészáros Vince: A távirdától a katedráig
sége bekövetkezett, az 1848/49 évi forradalom és szabadságharc eseményei ezt megakadályozták. Martin utolsó vizsgájának letétele után katonának állt. Egyéniségének egész életén át jellemző vonása: lelkes és áldozatkész hazaszeretete még az iskolapadból vitte a honvédseregbe. Mint önkéntes honvédtüzér végigküzdötte a szabadságharcot, s annak leverése után mint bujkáló honvéd került vissza Budára, c«upán néhány napra. Elfogták és Kufsteinbe szállították. Egy évtized múlva került vissza újból Pestre, amikorra viszont az osztrák hatóságok az Institutum Geometriáimtól megvonták az oklevélkiadási jogot. Rövid kufsteini várfogság után közlegénynek sorozták be az osztrák hadseregbe és Észak-Olaszországba került, Milánóba. Ott egy műszaki tiszti iskolához vezényelték a vézna testalkatú fiatalembert — iskolaszolgának. Az iskolaparancsnok egyszer csak arra figyelt fel, hogy tisztjelöltjeinek matematikai tudása feltűnően megjavult. Rövidesen rájött, hogy feladataikat az „iskolaszolga” oldja meg, s ráadásul különórákat ad nekik matematikából, ballisztikából. Az iskola növendékeit megbüntették az állásukhoz nem méltó magatartás miatt, amiért annyira ,.lealacsonyodtak”, hogy egy közlegénytől oktatást fogadtak el. Martint pedig fogdába zárták. Sorsa teljesen bizonytalan volt. A vaskalapos iskolaparancsnok a példátlanul álló ügyben Bécsből kért utasítást. A szerencse Martin javára fordította a tragikomikus helyzetet. A hadseregparancsnokságnál Bécsben szerencsére szélesebb látókörű parancsnok elé került az ügy. Kíváncsi lett a furcsa közlegényre. Fegyveres kísérettel felküldette Bécsbe, ahol ismereteinek megvizsgálása után császári kegyelemmel kiemelték a közlegényi sorból és az osztrák hadsereg mérnökkari tiszti akadémiájának — a „Genie-Academie” utolsó évfolyamára vezényelték, — amelynek pár évtizeddel korábban egy másik zseniális, sokat ígérő magyar matematikus, Bolyai János is növendéke volt. Kiváló képességei, szorgalma, szerénysége továbbra is ébren tartották fellebbvalói figyelmét. Egy év múlva hadnagy, majd főhadnagy és egy „Genie-Schulkompagnie” „mértan és géptan” tanára lett. Életének erre a szakaszára ő maga így emlékszik: „Mikor Világosról távozám (1849-ben a fegyverletétel után), több heti bujdosás után osztrák kézre kerültem, besoroztak közkatonának, a sapeur-karhoz osztottak be. Onnan, mint idővel használhatóságomat észrevették, a Genie-Académiába küldöttek katonai ki- képeztetés végett, melyből végre mint Genie-Truppen-hadnagy léptem ki. Nehezebb feladat volt akkor 33 forint fizetés mellett hadnagy lenni, mint manapság. A pénzhiány kény- szerített otthon maradni s ha nem is lett volna már úgyis hajlamom a tudományokhoz., az unalom kényszerített volna valami hasznosra adni magamat. Ekkor visszaemlékezvén nagyváradi röppentyűseimre, azon kezdtem tépelődni, miként lehet azt, a röppentyűs életét veszélyeztető pálcát, nélkülözhetővé tenni, rájöttem a forgó röppentyű eszméjére. Nehéz tanulmány volt... Majdnem három évig dolgoztam rajta .... Végre 1856-ik év tavaszán tanulmányaim eredményét egy memoirbe összefoglalva a szokott hivatalos úton felterjesztettem.” Az akkoriban használt „hadi röppentyűk”, azaz rakéták irányítása bizonytalan, sőt veszélyes, haladási sebességük pedig viszonylag csekély volt. A Martin által említett „pálcát” éppen azért szerelték a lövedék törzséhez, hogy azzal a röppálya irányát némileg biztosítsák. Martin felismerte, hogy a gránátéhoz hasonló módon hossztengelye körül forgó mozgást végző röppentyű pályáján megbízhatóbban tartaná az irányt, és sebessége rendkívül 63
