Postamúzeumi évkönyv, 1989
Tanulmányok - Szabó Miklós: A Telefonhírmondó kezdő évei
Jóllehet, Puskás a Monarchián kívül is megpróbálta a Telefonhírmondóra a szabadalmi oltalmat megszerezni, azt gyakorlatilag sehol sem kapta meg. Az aprólékos gondossággal véghezvitt szabadalmi vizsgálatok nyilván kimutatták, hogy az ismert alkatrészek mellett az „újság berendezés működéséhez szükséges készülékek, telepek, indukciós tekercsek és a többi alkatrészek csoportosítása és összekötésmódja” sem újdonság, azt legfeljebb az 1893. februári második (pót) bejelentésben találhatni. Minderről Taróczy Jenő írt részletesen 1939-ben, cikkéből az alábbiakat idézzük:20 „A budapesti telefonhálózat akkori műszaki igazgatója, Szmazsenka Nándor az indítóorsók (transzformátorok) vizsgálata közben azt a roppant fontos és a Telefonhírmondó megvalósítására sorsdöntő jelentőségű megállapítást tette, hogy az indítóorsók akkor is megfelelnek feladatuknak, ha primér menetükön át nem a szokásos beszélő áramkört kapcsolta be, hanem helyette a beszélő áramkör által egy másik indítóorsó segitségével indított szekundér áramkört kapcsolta, amikor is a hallgató állomás nem a szokásos szekunder áramot kapta, hanem egy, a szekundérből gerjesztett magasabbrendű, tertier áramot.” Ez nyilván egyszerűsítette a hálózat kiépítését, hiszen pl. bővítés esetén nem kellett az alap-vezetéket kihúzni, csupán egy újabb transzformátort közbeiktatni, s annak szekun- déijéről lehetett további hallgató(ka)t ellátni. A pótbejelentés lényegében ezt tartalmazta, azonban ez sem használt, a Telefonhírmondó szabadalmi oltalmat csupán az akkor műszakilag még igen elmaradt Mexikóban és Ausztráliában kapott. Végül is nem csoda, hiszen a transzformátor szekunderjáról táplált további transzformátor(ok) a Telefonhírmondó szempontjából ugyan újszerűén fontos volt, de szabadalmaztató elektrotechnikai újdonságnak 1893-ban már nem volt mondható. Azt, hogy Puskás ismerte-e például a Teatrofont, nem tudjuk. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy nem igazak a Puskás-legendáriumnak azok az elemei, melyek a dalmütele- font, vagy Párizs első telefonközpontjának létesítését az ő nevéhez kötik. Párizsi éveiről tulajdonképp alig valami biztos. A budapesti telefonhálózattal kapcsolatos működését azonban 1884-től, Párizsból történt megérkezésétől meglehetősen pontosan ismerjük. E telefonhálózat az 1880. május 20-i keltű, 4767. sz. földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumi rendelettel kiadott engedélyokirat alapján eredetileg Puskás Ferenc, Puskás Tivadar öccsének birtokában volt, aki 20 évre kizárólagos jogot nyert arra, hogy Budapest székesfőváros és Újpest község területén távbeszélő összeköttetéseket létesítsen. A budapesti telefon kiépítésére s bővítésére szerény anyagi eszközök állhatták rendelkezésre, mert az egyvezetékes, földvisszavezetéses rendszerben létesült, ami eleve sok hibára s panaszolható működésre adott okot. Puskás Ferenc megrendült egészségi állapotára való tekintettel 1883-ban kérte az engedélynek fivérére történő átruházását, ami 1883. V. 6./13.115. sz. alatt meg is történt, öccsének 1884. márciusában bekövetkezett halála után a hazaérkezett Puskás Tivadar — valószínűleg tőkeszerzési céllal — „Budapesti telefonhálózat, Puskás Tivadar és társai Közkereseti Társaság”-gá alakította át a vállalkozást. Az anyagi fellendülés azonban nyilván nem következett be, mert az előfizetők száma gyarapodott ugyan.de a technikai megoldások továbbra is meglehetősen tökéletlenek maradtak. „...szaporodtak a kisebb-nagyobb kisegítő központok (a Fürdő utcai főközpont,a Lövész utcai belvárosi s a Pálffy téri budai alközpont mellett), úgy mint a Köztemető út és Stáció utca (most Baross utca) sarki ún. kőbányai vámházban,a Kerepesi úti (most Rákóczi úti) Orient Szálló négyszögletes tornyának helyiségében és a Margit -híd pesti oldalán 36
