Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz

PETŐFI SZEPESBEN.

Írja: Dr. Hajnőci R. Jőzsef.

(III.) »És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek és áll az egyik oldalon lejtős, a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette a puszta várfalakat, melyeknek egykor biboros termében született Zápolya ; látni pedig a láthatár végén egész maga mivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó és ba az utazó költő, akkor fölkiált, mondván: . . . nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó kritikus, akkor föllelkesül szivének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!«

»Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió pyramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel reá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriás palota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat a gulyák és ménesek . . . ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre.«

íme, a síkságnak rajongó gyermeke, a hegyvidék fönséges képe előtt is vissza álmodja magát a »délibábos rónaságra.«

Utjok tovább folyásáról a következőket mondja:

»Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova — még a postamester is5) — szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog ... de nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, sem méltók, hogy rólok többet szóljak. A melyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az testestül-lelkestül, különben a zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért . . . oh, azért mindent megtennék, mit csak hősi elszántság tehet . . . még meg is házasodnám.«