Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

15

/4r?j, fa**, f• Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 4-dik számához.

agglegény a legtisztább gyémántban is vél foltokat fölfedezhetni.

Az árvaleányok hálótermeit nem őrzik cerberusok, sem szobaleán vok, főleg nappal és fényes délben. A termek tágas; k, tiszták, az ágynemű mind rózsaszín kelmével van bevonva. Vannak tehát az árvaleányoknak is rózsás álmaik. Az egyformaság oly szigorún meg van tartva, hogy különbséget alig lehet fölfedezni. MégL kiválik néhány ágyfő a többitől : azok, a melyek az alapítók neveivel ékeskednek. Az elsőn Magyarország nemzeti szalaggal övedzett czimere fölött: „Erzsébet királyné alapítványa“ szavak tündöklenek. A következőn „Wenckbeim Krisztina grófnő,“ aztán „Weisz B. Ferencz,“ ki az intézet megalapításának egyik legbuzgóbb tényezője. Bulyovszky Lilla és Deák Ferenc alapítványaik két egymás mellett lévő ágyon jelezvék, az első művészi játékának, az utóbbi arczképeinek jövedelmével gazdagítván az intézet tőkéjét.

Es itt nem szabad emlitétlenül hagynom az ez intézet közelében a háromdob-utezában levő árvaházat sem, mely a protestáns árvaházi egylet védszár- nyai alatt egészen árva szegény fiúk és leánykák befogadására tizenhárom év óta áll fen, s jelenleg 13 leánykát és 38 fiút tart keblében.

Az Erzsébet-árvaintézet után közvetlenül vizsgálva e házat, a helyiség szerényen kimértnek s az egész — mondhatom — nagyon szegényesnek tűnik fel. És ez helyesen van igy. Fényűző korunk egyik kinövése az is, hogy az ilyen közintézetek többnyire nagy költséggel, külfénynyel állíttatnak ki, melyek aztán semmi viszhangzásban nem állanak az itt kiképzettek jövő életmódjával s ehhez j árúi ama phi- lanthropikus negélyzés is, mely a legszegényebb sorsú gyermeket már jóelőre hozzászoktatja a kényelemhez, nélkülözés helyett igényekkel telt élethez. Ezért alig lehet hibásabb intézkedés, mint midőn szegény árvák intézetébe fizető gyermekek is fölvétetnek, mert ezek kedvéért amazok is el lesznek kényeztetve.

A háromdob-utcai árvaház teljesen megfelel nevének. Az ügy élén álló férfiak, a mint látom, öntudatosan, a feladatot egészben áttekintő tapintattal járnak el s mindamellett követtek el egy szarvashibát. Másfél évvel ezelőtt Svájcból hozattak tanítót, ki mint „árvák atyja“ nemcsak a német nyelvben, hanem a bibliatörténetben, sőt még a magyar olvasásban is oktatja a gyermekeket, hogy ezek annál biztosabban nyerjenek vizbefuldokló hanghoz hasonló zürichi rósz német kiejtést s ama jó magyar kiejtéstől is elszokjanak, melyet talán az intézetbe hoztak.

Az egylet vezérfiai bizonynyal főljajdúltak volna, ha az abszolút hatalom ilyen svájci „Waisenva- ter*-t küld vala nyakukra; és ők most maguk ger- manizálnak, talán csupán a „külföldi tekintélyre“ hivatkozhatás kedvéért, midőn ez egyszerű teendőket akármelyik tanitóképezdénk végzett növendéke jobban elvégezte volna és pedig — magyarúl.

Midőn felséges asszonyunk nevét az intézet arany emlékkönyvének első lapjára 1870. márc. 21-dik napján bejegyezte, nem hiszem, hogy bátorságuk lett volna az elfogadást teljesítő tagoknak 0 Felsége előtt kijelenteni, miképp rövid idő múlva svájci tanár fog állani ez intézet élén, ki egy szót sem tud magyarúl.

De elég mára! Főleg miután az újévi díjtalan és dijazott üdvkivánatok utóhangjai mindegyre tartanak. „Nem akartam elmulasztani“, — „Kedves kötelességemnek ösmertem,“ ez az elkésett dijtalan; „Szerencsés boldog uj évet“ vagy fővárosi diplomatikai nyelven : „Ich wüntsche glückseeliges Neues Jahr“, ez a dijazott versenymű prológja. Mind megannyi tünetei a korunkat jellemző kórnak.

De hát nincs ennek biztos gyógyszere ?

Még eddig nincs, a mit igazol az is, hogy szerkesztő barátomnak én is — bár az elkésettek sorában — számos előfizetővel jutalmazott munkát s díj - osztogathatásban gazdag uj évet kívánok.

Yfvrady Gábor.

Petőfi világhíre.

(V. K.) Nem öntetszelgö, üres szóvirág az, hogy Petőfi, kinek ötven év előtt történt születését újév napján kegyeletes emlékezéssel ünnepeltük, meghódította a világot. Mindenütt, hol müveit emberek laknak, tudnak valamit e fényes szellemű magyar költörül, ki müvei és élete által a világköltészet egyik legérdekesb tüneménye. Az európai müveit németek lángelméi nyilatkoztak ő róla a legmelegebb elismeréssel. Beranger és Heine, kiket ő — a mig élt — előszeretettel olvasott és forditá, meghódoltak szellemének. Beranger, ki pedig csak Thalés Bernard másod forrásból merített s nagyobbára prózás fordításából ismerte, 1855-ben ezt irá: „Nagyrabe- csülöm a hős magyar népet s nagy költőjét: Petőfit, s nem kétkedem, hogy ha tervben levő francia fordítása elkészül, itt is oly elismerésben részesül, minőt

tehetsége és sorsa által egyiránt megérdemel. En mindig becsültem és csodáltam e nemzetet, s boldog vagyok, hogy Petőfi és más magyar költők az én müveimre is gondoltak, s nevem egy pár fordítás által a Petőfiével párosúlt.“ H ei n e, a ki már jobban, noha szintén csak gyönge fordításokból ismerte, elolvasva Kertbeny 184‘.'-diki füzetét, mely neki volt ajánlva, tollat ragadt s igy irt: „En magam is kevés oíy természetes hangot találtam, minőkben a magyar nép e fia oly gazdag, mint egy csalogány. Mi, a reflexiók emberei, ily őseredetiség mellett valóban szánalomra méltók vagyunk.“ S e perc óta a nagy német költő a szép, de akkor oly szerencsétlen Magyar- ország felé fordúlt egész rokonszenvével, s 1849. októberében megirta azt a harag-és fájdalomteljes költeményt, melyben hazánk bukott ügyét s vértanúit oly fenkölten énekelte meg. És U h 1 a n d , a balladák költője, (kinek Petőfi forradalmi dalait ajánlá Kertbeny,) igy irt • „Petőfi oly költői nagyságnak látszik, hogy megérdemelné a fáradságot — ha ugyan aggkoromban bátorságom lehetne hozzá—megtanulni magyarúl csak azért, hogy őt eredetiben olvashassam.“ És Ár n i m B e 11ina, a „kedves gyermek,“ mint Göthe nevezó, kiről Börne oly gyöngéd rajzot irt, vén korában fölkiálta: „Elvesztém magamat a Petőfi könyvében, mélyen elvesztém. A mig csak élek. mindig vele fogok beszélni némán, csodálva szereimét, ember- és honszeretetét, anyja iránti gyöngédségét és szegénységében való kellemteljes büszkeségét.“ Sőt irt is róla egy ismeretes ódát: „Petőfi an den Sonnengott.“ Bodenstedt, a finom ízlésű iró, ki Petőfi egy német kiadásához előszót irt, azt mondá : „a világ jelen lyrikusai kö/.t Petőfit kevés közelíti meg s egy sem múlja fölül.“ S igy Írtak róla a nagy tudósok is, kik valamennyire megismerték. Humboldt Sándor,a természettudomány e hőse, e szavakkal nyilatkozott: „Valóban meglepő egész közelünkben egyszerre ily díszvirágzatra bukkanni.“ A mélyelméjü Falmerayer szerint; „Hogy a magyarnemzet — harci géniuszán kívül — a költészet teremtő erejével, politikai belátással és államférfiúi elmékkel is bir, legelőször Petőfi, Deák Ferencz és Eötvös által lön ismeretessé.“ Schmidt Julián az első német Ítész, egykori „Grenz- b ot e“-jében nagyobb tanúlmányt irt költőnkrül, meleg elismeréssel. Saint René Taillandier,ki német nyelven ismerte meg, elébb a „Revue des deux mondes“-ban, majd 1863 ben M.-Levy által kiadott ily cimű könyvben : „La poesie hongroise au XIX. siede“ szólt róla, többi közt mondván: „Petőfi mint költői erő épp oly csodás tünemény, mint a minő sajátságos volt élete.“ Sir John Bo wring, ki már Khinában kezdé fordítani, nem csak „Alexander Petőfi, the hungarian poet“ cimű kötetet adott ki müveiből, hanem egy lelkesült angol költeményt is irt az ő szelleméhez. Angol és amerikai tápok mennyit írtak akkor a „magyar tünemény“-ről. Arcképét számos külföldi lap közié, s megvan az a brüsszeli „Collection Deron“-ban is. Kául baeh, Göthe és Shakspeare lángeszű illusztrátora, midőn olvasta a „János intéz“ „Tündér álom“ és „Bolond Istók“ fordításait, azt mondá: „Mily örömest készitnék e müvekhez képeket, ha ismerném a magyar typusokat és öltözékeket.“ C has sin 1860-ban „Le poét de la revolution hongroise“ című lelkes könyvet irt róla, T ennie rs Alfred pedig 1866-ban, Bécsben „Petőfi“ cimű életképet. Á „bogárhátú ház“ fia ismeretes lön a népeknél és az udvaroknál. Az angol királynő maga buzditá Sir John Bowringot költőnk fordítására; XV-dik Károly svéd király, (maga is költő,) kinek ajánlá Kertbeny a „Hundert sechzig lyrische Dichtungen von Petőfi“ cimü könyvet, melyet 1866-ban a berlini Lucas tízezer példányban nyomatott, jeléül, hogy a magyar költő mily kapós volt már akkora németség körében, örömteljes büszkeségét fejezte ki, hogy neve egy igazi költő müveivel áll kapcsolatban; Oszkár svéd herceg pedig, ki egykor utazott hazánkban, egy levélben ekkép nyilatkozott : „Meggyőződtem személyesen, hogy az ország, melynek oly népe, s költészetének oly hangjai vannak, mint a magyarnak, szép jövő s hatalmas fejlődés felé siet okvetlenül.“ S mily messze tájak hallották e költőnk hangjait! Magyar László, e rég elveszett afrikai utazó, mint egykor irá, Petőfiből ta- nitá a magyar nyelvet délafrikai félfekete gyermekeinek, Duka Tivadar Kelet-Indiában hányszor magyarázta angoloknak s értelmesb benszülötteknek a magyar költemények tartalmát. Az öreg Bem az aleppoi kórágyon utójára is egykori kedvencének müveit olvastató föl dr. Schneider ezredes által. Az amerikai elnökválasztáson is egy magyar rágyújtott a’„Talpra magyaréra.

íme Petőfi világhíréből nehány vonás. Dicsőítik, habár csak féligmeddig, vagy pedig roszúl ismerik. Mert ha átalában is áll Voltaire e hasonlata: eredeti mű, és annak fordítása közt mindig oly különbség van, mint a kelme színe és visszája közt: különösen igaz ez az erősen nemzeti lyriku- soknál. Petőfit kevesen forditák az eredetiből; a legtöbben Kertbeny munkáit használták, ki maga is elismeri, hogy kivált eleintén igen hibás munkákkal állt elő, miután a magyar tősgyökeres kifejezésekből sokat nem értett, s német nyelve is „horribilis“ volt. De 1849-től 1866-ig forditása sokat javúlt, s többi közt Spinger bonni tanár azt a véleményt adá: „a magyar költészet örvendhet, hogy ily tolmácsa van.“ Mi ezt igy módosíthatjuk szabatosabban : „örvendhetünk, bogy csak ilyen is van.* Valamint a Kertbeny-fordítások hibáit nem szabad legyezgetnünk, úgy más részről tartozunk elismerni azt is, hogy ő mégis jelentékeny szolgálatot tett nekünk folytonos buzgalmával, s tette ezt oly időben, midőn arra nagy szükségünk volt. Nem kell ugyanis feledni az időt, melyben ő a világ figyelmét fölkeltő a lángeszű magyar költő iránt. Akkor volt ez, midőn a Bach-kormány bérenc tollai Augsburgból, Lipcséből, Kölnbül s mindenek fölött Bécsböl, arról akarták meggyőzni a világot s kivált Németországot, hogy a magyar egy szellemtelen barbár nép, melynek elnémetesitése a világmüveltség érdekében áll. S ugyanekkor állt ki Kertbeny, járva, kelve, fordítva, ismertetve, hogy cáfolatúl megismertesse a magyar költőket s különösen Petőfit. S e munka — mint annyi nagy elme nyilatkozatából láttuk — eléggé sikerült. Nem kétkedünk, hogy Kertbeny a mi költőnkkel itt-ott „tolakodók“ egy kicsit, de végre is mit törődjünk ezzel akkor, midőn a hátrány az övé volt, a haszon pedig a mienk lett. Any- nyi bizonyos, hogy ily nyugtalan „tolmács“ nélkül Petőfit ma világszerte kevesebben ismernék. Tisztán hazafiság ösztönzé-e, vagy pedig költőnket talapul használta, nem illenék kutatnunk. A mint maga irja, a költő és haza iránti szeretetet buzditá. Egy nap — olvassuk emlékjegyzeteiben — egy kávéházban elragadtatva oívasá „Ez a világ a milyen nagy“ kezdetű dalt. „Ei ez a Petőfi ?“ — kérdé ismeretlen szomszédjától. „Egy lump, — feleié az, — ki nem tud okosabbat tenni, mint hogy verseket fsrag.“ Kertbeny vitát kezdett, mig végre kiderült, hogy Petőfi ismeretlen ócsárlója nem más, mint maga Petőfi. Elég érdekes irodalmi adoma, ha való. Kertbeny 1846-ban indult külföldre, hogy a világ távoli részeit bebarangolja. Füreden Deák Ferenc hallá ezt s igy szólt hozzá : „Hazafi hivatását jobban betölt- hetné ön, ha a helyett, hogy Khinát és Ausztráliát bevándorolná, nem menne oly messze, s megpróbálná az európai irodalomban hatni. Végre is ha Vörösmarty vagy Petőfi némely dalát sikerül úgy fordi • tani le, hogy azok külföldön is népszerűkké válnak, akkor — mint magyar — többet szolgál honának, mintha nemzetünk származását Ázsiában kutatná.“ Es Kertbeny nem is ment messze, hanem nyugaton felolvasásokat kezdett tartani Petőfiből.

Petőfi első német fordítója különben nem Kertbeny volt, hanem Dux Adolf, kitől jelent meg Franki „Wiener Son tagsblätter “-ében 1845-ben „A lopott ló“, melyre a költő maga mondá : szebb németül, mint eredetiben. A másik évben már a bécsi Mörsch- ner és Prandelnél harminc dal jelent meg „Gedichte von Alexander Petőfi“ címmel Duxtól. Nem sokkal azután volt ez, hogy Petőfi Debrecenből Pestre gyalogolt, kopott ruhában, hóna alatt egy csomó verssel, melyet Vörösmarty ajánlatára a „nemzeti kör* adott ki. Mindjárt e kötet a legnépszerűbb költővé tette őt. Rövid idő alatt több német forditója is akadt : köztük Duxon és Kertbenyn kívül Stein- acker Gusztáv, Szarvady Frigyes s tolmácsolás utján Hartmann Mór, Opitz Tódor, Beck Károly, Daumer, Dudumi, sat. Párisban 1856-ban Jámbor Pál adott ki Paul Durivage név alatt egy „Chansons de Petőfi“ cimü füzetet, több buzgalommal, mint sikerrel. Később Thalés Bemard fordított tőle németből, s Cbassin, Irányi Dániel segítségével. Angolra Sir John Bowring forditá, s egy pár müvét e magyarbarátnak Edgar Alfred nevű fia. A londoni „ Athenaeum“-ban 1851-ben Pulszky Ferenc ismertető Petőfi első német fordításait. Lengyelre forditák (alkalmasint német forrásból), Dmochovsky, Pruszakowa Severina asszony és Sabovsky Vladislav. Olasz fordítói: Helfi Ignác, ki a „Szilaj Pistát“ is átülteié, és Palluci. Akadt flamm forditója is : H iel Emánuel,kitől 1863-ban Brüsszelben „Drie Liedekens von Petőfi“, kinek Lipcsében pár év előtt kiadott „Petőfi, Auswahl aus seiner Lyrik“ cimü könyve sok sikerültet foglal magában. Szükség is van rá, hogy uj meg uj fordítók támadjanak, hogy a mit Dux Adolf megkezdett ■ Kertbeny nagy buzgalommal, de nem teljes sikerrel folytatott, valóban kitűnő nyelvünket tökéletesen értő fordítók befejezzék. A költő világhire akkint fog növekedni, a mint szelleme idegen nyelven is minél nagyobb teljességben jut érvényre. Hogy a vele való foglalkozás német Írónak igen hálás munka lehet : mutatja az eddigi sok kiadás, annyi ezer meg ezer példányban.

S itt eszünkbe jut, hogy magyar kiadásainak számát nem lehet tudni. Emich Gusztáv — a költemények tulajdonosa — ugyanis a Bach-korszak- ban folyvást nyomatta, de nem jelölte meg a kiadások számát, mert akkor sajtó vizsgálat alá kellett volna adni, hogy az érdemes rendőrség kitörülje a szabad szellemű dalok legnagyobb részét. Az uj kiadás is tehát a régi címlap és évszám mellett kelt.