Pest Megyi Hírlap, 1995. február (39. évfolyam, 27-30. szám)
1995-02-04 / 30. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1995. FEBRUÁR 4., SZOMBAT Eutanázia A kegyes és irgalmas halál, az eutanázia kérdése egyre akutabb formában foglalkoztatja ma a szenvedő világ közvéleményét. Az elmúlás méltósága előbbre való a méltatlan létnél. Minden élő, eleven organizmus joggal tarthat rá igényt, hogy ne megalázó szenvedések árán végezze be futott pályáját. Bár a keresztény gondolkodás ezzel nem ért teljes mértékben egyet, a passzív eutanázia gondolatát azért mégsem utasítja el teljességgel. A szellemileg ép, de gyógyíthatatlan betegségben szenvedőnek szerinte is joga van megkérni orvosát: szüntesse meg a lélegeztetőgép használatát, a mesterséges táplálást, az infúzió adagolását. Különös világunkban az életet ma a pénz jelenti. Lapunk pénz híján ma nagyon szenved, de nemcsak ma, megléte óta szinte folyamatosan. Az utóbbi hetekben egyre fogyott — lapszámonként támadta meg a kor és a kór. Holnaptól kikapcsolják a lélegeztetőgépet, nem kap több infúziót. El fog hát pusztulni. De ez még nem jelenti feltétlen a legyőzetését is. Jelenlegi formájában élt csaknem három évet. Élt, s nem félt! Kíváncsian várjuk, mely politikai pártok fogják saját halottjuknak tekinteni? Paizs Tibor Várunk... Ne mondj le semmiről... Babits írta, tanította: Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál, ne mondj le semmiről... A kényszerű búcsúzónál — talán a fiatalság lendülete, talán a tavaszutó, tiszta ég sugalma — az ő sorai tolakszanak önkéntelenül toliam hegyére. Utoljára vagyunk itt, csöndben. Nem az elmélyült munka csöndje ez, elárvult, nehéz csönd ez. Ki mihez kezd — villan féltőn-fürkészőn tekintetünk össze. Jó néhányan vagyunk fiatalok. Nem véletlenül kopogtattunk épp ezen az ajtón közel egy éve. Életünkké lett a lap szerkesztősége, örömmel jöttünk ide nap mint nap. Figyeltek ránk, nem csupán a napi penzumok voltak érdekesek. Holnaptól némelyikünk tanulni megy; aki teheti, megmarad a pályán, aki nem, más irányba sodródik. Ami a jövőnkből közös: várunk... Várunk azokra az időkre, amikor miránk ebben az országban újból szükség lesz... Radnóti Balázs Adina Elmenőben... A halálból ritkán, nagyon ritkán sikerül visszarántani, visszasírni a távozót. Egy napilap esetében hasonló abszurd helyzetek elő-elő szoktak ' fordulni. Ami egyszer megtörtént, az megtörténhet újra. Láttunk már tetszhalottat, tetszhalálból feltámadót, ámde az nem mindenik szomszédját ismerte, családtagjaival is elhidegült a viszonya, azt az újságárus már ki sem szolgálta, mi több: a postás egyszer sem köszönt neki... Nem e világi volt! És akkor elgondolom: milyen is lesz majd a mi általunk szerkesztett lap, ha netán újraéledne... Figyelne-é jobban, mint tette, mások dolgait? Képes lenne-é rendezni rendezetlen „családi” perpatvarait? Vesztesként is az olvasók lapjára játszana”? Evilágiságával vajon mit kezdene? A PMH kulturális rovata, a hetenként kiharcolt irodalmi oldal e sorok írója szerint eddig is lelkiismerete szerint cselekedett: volt napi ügyeletes, de alkotó is; a hétköznapok sodrából azokat a mozzanatokat próbálta kiragadni s az olvasó asztalára varázsolni másnap, amelyek életünket szándékoztak szebbé, tartalmasabbá tenni Szentendrétől Sepsiszent- györgyig és vissza; megpróbált napi maradni, de úgy, hogy az örökkévalóság bűvöletén — az alkotáson — ne essen csorba. A bölcs most azt mondaná: majd meglátjuk. Ha a szakmai és más irányú búcsúiét (az újságírásban másról nem is lehet szó!), úgy kívánja, hát menjünk... Amennyiben az Olvasó jár majd jól elmenésünk által, hát legyen. Indulásunk előtt azonban — jó szokás szerint — illendő elköszönni a reánk figyelőktől, a minket érettünk dorgálóktól, s miért ne — még a névtelen ócsár- lóktól is. Hitünk szerint a legjobbat tettük: szolgáltunk. És aki a szépet, a hitelességet szolgálja ebben a felkavart magyar médiában, az nem kiszolgáló. Találkozunk még! Bágyoni Szabó István Ideiglenes dorbézolás Meghalni mindig nehéz. De ki akar itt fejet hajtani? Mégis: lehetett volna szebben. Meghalni? Azt már nem! Kifehéríteni szavainkat — nem! Mégis: átsüt rajtunk a reménytelenség. Milyen báj lehet: fölébredsz, és valóban reggel. Lesz olyan hit a fény: újra magadhoz ragyogtat a bizonyosság. Élni, Istenben bízván. Ahogy eddig is éltél, Isten parancsait követve. Most a csönd dorbézol — ideig. A Lap meghal — ideig-óráig. De nem hal meg a gondolat: teremteni. Van annyi múltunk, hogy megalkothassuk a jövőt. Bár a jelent egyesek bezúznák. Banos János Ne nyugodjunk bele! „Az értelmiség manapság a prolit választja példaképül” — összegezte rossz közérzetének legfőbb okát egy festőművész a minap. „Vissza- emlékszem egy orvosra, egy mérnökre gyerekkoromból. A, modorára, az öltözködésére, a törekvéseire, a kedvteléseire...” — folytatta, mintegy magának. „Lehetetlen nem elkeserednem, ha volt osztálytársaimból lett utódaikkal találkozom, ők lennének a társadalom elitje? Az értelmes partnerek gondjaik megbeszéléséhez? A jobb jövő zálogai?” A festő egy minőség háttérbe szorulását-szorí- tását kérte számon. Egy emberi minőségét, ami egy polgár értékrendjében, tudásában, műveltségében, jövőjének megtervezésében, a saját sorsa önálló alakításának igényében, a közösség sorsáért érzett felelősségében öltött testet. Ma egyedül ettől érezheti magát valaki magyarként is egyenrangúnak az Európa naposabb tájain élőkkel. Mi a polgárokról írtunk, és az ő megszólalásaikhoz teremtettünk lehetőséget, hogy a példával egyre többekben keltsük fel a felfelé asszimilálódás igényét. A felelősségtudat hajt bennünket, hogy fórumunk megszűnésébe ne nyugodjunk bele. D. Veszelszky Sára Beállók a sorba? Gödöllői lakóhelyemről az utóbbi időben vonattal jártam Pestre, a szerkesztőségbe vagy máshová. S aztán este vonattal haza. Ilyenkor ahogy Rákos állomást elhagytuk, kint a sötétségben, egy Jászberényi úti kapu, kerítés előtt embersort láttam. Mindig, úgy este hat-hét óra körül, mikor mentem, ott állt az embersor, a reménykedők, a legalább arra az egy éjszakára fedél alá kerülni vágyako- zók kis csapata. Nappal, világosban arra utazván, elolvashattam azon a kapun a felírást: átmeneti szállás. Én még a vonat biztonságos melegében ültem. Engem még várt — vár — a lakásom. Saját ajtómon, saját kulcsommal bemehetek valahová. Ám embertársaim kapu előtt várakozó kis csapatáról mindig eszembe jutott: meddig? Ma neked, holnap nekem... S íme, már nem lehetetlen, már itt a lehetőség, hogy én is oda kerüljek valami sorba. Hamarosan az utolsó fizetésem kapom meg. Miért? Nádudvari Anna Csakhogy: feltámadott Most, amikor egy kivégzett és magára hagyott szellemi műhely belsejéből tör fel az „elvégeztetett”, tartozom az olvasónak egy bizonyságtevéssel. Az ilyesmitől visszatartja az embert a szemérem; ám vannak pillanatok, amikor nem lehet és nem szabad elhallgatni. Életem, miként a Tragédia Ádámjáé, a harcok, bukások, újrakezdett harcok és ismételt bukások sorozata volt. És mégis: mindig úgy éreztem, hogy sorsomat irányítják, s hogy minden javamra van. Csak az nem vált javamra, amit önfejűén magam fabrikáltam magamnak. Le is szoktam róla hamar: jó néhány évtizede már, hogy a magam gondját átengedem az Irányításnak. s csak mások gondja foglalkoztatott. Magamnak mindig megvolt annyi, amennyi éppen kellett — a ma megadott mindennapi kenyér —, ám annál több soha. S ezért én nem mozdultam soha. Volt valami azért, amit magamnak nagyon kívántam: az írói-hírlapírói függetlenség. S ez nem adatott meg soha, míg fiatal voltam. Pedig még arra is rákényszerültem, hogy másnak neve alatt írjak. A csoda hatvankilenc éves koromban történt meg. Az, akitől egész életemben az irányítást kaptam, életem utolsó szakaszában ajándékozott meg azzal, amire mindig vágytam. Két és fél évig olyan független újságíró, mondhatnám: igehirdető lehettem, aminőnél többre nem is vágyhattam soha. S ez a függetlenség, ez a szinte valószínűtlen szabadság, ez a zavartalan engedelmesség a belső parancsnak (s ez a legnagyobb szabadság, ez a legteljesebb kielégülés) ehhez a lapcímhez kötődött: Pest Megyei Hírlap. Tudják-e azok a bankszolgák, akik szüntelenül fújják a független sajtó bombasztját, mi a független sajtó? Nem tudják. Nem dolgoztak két és fél évig a Pest Megyei Hírlapnál. Nos, éppen ezért kellett hosszú élethalálharcban elvéreznie. Ezért nem sietett segítségére senki. Érdemes hóna alá nyúlni annak, aki nem az én érdekemet szolgálja, hanem „az embert”, a „hazát”, a „nemzetet”, az „igazságot”? Rendszerint, akinek pénze van, azért van, mert nem jutott el az Isten országáig. Könnyebb átmenni a tevének a tű fokán vagy az aluljárón a kamionnak. Most, ideiglenesen (mert ezen a Földön minden ideiglenes) megszűnik a független sajtó'Magyaror- szágon. Öreg vagyok, de várom Attól, aki eddig is adta, az új kiküldetési rendelvényt. Es megköszönöm Neki a két és fél évet, a Pest Megyei Hírlapot. Olyan volt ez nekem, mint Sárának, nyolcvanvalahány éves korában, a gyermek. A hitet és bizalmat el ne veszítsétek. Jézusnak sem volt több három évnél, amíg tehette, amit tenni kellett. Azután megölték. Csakhogy: feltámadott. Sándor András Hisszük: visszatérünk (Folytatás az 1. oldalról) Ezzel együtt lehetőségeinkhez mérten a kisebbségekre is figyelmet fordítottunk, lapunkban a megyében élő kisebbségek anyanemzeteinek budapesti nagykövetei is szóhoz jutottak. Lapunk önök által ismert hangvétele — amelynek gerincét főképp Sándor András publicisztikai írásai képezték — olvasóink előtt jól ismert, s az egyéb hírforrásokból a Pest Megyei Hírlapot nem olvasók is tudják, hogy ez az újság nemzeti konzervatív hangvételt képviselt, olyat, amelyet akkor is képviselni fogunk, ha még egyszer lehetőségünk nyílik újságszerkesztésre. Ebből az alapállásunkból fakad, hogy a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségéből valamennyien emelt fővel és tiszta lelkiismerettel távozunk. A Pest Megyei Hírlap megszűnésének pillanatában sem vádolunk senkit, nem hisszük, hogy újságunkat a nemzeti pártoknak, a nemzeti pártokhoz közel álló vállalkozói körnek kellett volna megmenteniük. A Pest Megyei Hírlapot azok menthették volna meg igazán, akikhez szólt, vagyis a magyar nemzet. De őket sem okoljuk mostani elbukásunkért, hiszen tudjuk, 1990 előtt is, meg azóta is oly módon mételyezte őket a rádió és a televízió, valamint az országos sajtó, hogy mára képtelenek elválasztani a tiszta búzát az ocsútól. Ezzel együtt persze önmagunkat sem vádoljuk, vádolhatjuk, hiszen a Pest Megyei Hírlap munkatársai valamennyien megtették, ami neveltetésünkből fakadt, azaz adott pillanatban a rendszerváltoztató folyamatok mellé álltunk. A mai magyar sajtóban tapasztalható bábeli hangzavarban a mi hangunk elveszett, ami nem 30-40 újságíró megélhetési gondjaival jár csak együtt, hanem azzal, hogy a Pest Megyei Hírlap megszűnésével a napilap-újságírásból kiesett az a hangvétel, amely a sikeres jövőnk érdekében szükséges lenne. < És miután a politika a gazdaságot hívta segítségül ahhoz, hogy egy ellenzéki orgánumot kiradírozzon a sajtópalettáról, határozottan állítom, ez a demokrácia megtépázását is jelenti. Ha most mi, magyarok és nem magyarok, akik itt élünk, eltűrjük, hogy a hatalom pillanatnyi kénye és kedve szerint avatkozzon be a mindennapok szellemi életébe, akkor tudomásul vesszük: a diktatúrát óhajtjuk vissza, azt a rendszert, amelyikben mindenkinek megmondják, mit tehet és mit nem. Ha egy országban nincs szólásszabadság, akkor annak az országnak a lakói még azoknál is szegényebbek, ahol a mindennapi betevőt is nehezen teremtik elő. Ezekkel a figyelmeztető és fájó gondolatokkal búcsúzom Kedves Olvasóinktól, abban a hitben, hogy találkozunk még, mert igenis hisszük, a magyar nemzet jövője szempontjából nem mindegy, létezik-e olyan újság, amelyik az értékekre építve keresi az igazságot, a mindennapi politika szövevényes, sűrű függönyei között. Bízunk benne és hisszük, szükség lesz még ránk itt, a Kárpát-medencében. Vödrös Attila
