Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-03 / 2. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1995. JANUÁR 3., KEDD 7 Könyvespolc Graham Greene: Hatalom és dicsőség Graham Greene, a 90 éve szüle­tett egyik legjelentősebb angol prózaíró, nálunk kevésbé is­mert regényét jelentette meg ka­rácsonyra az Esély Kiadó. Ná­lunk az utóbbi évtizedekben in­kább „A csendes amerikai”-sze- rű könyveit • népszerűsítették. Pedig a világhírt ez az 1940-ben írott könyve hozta meg számára. A regény színtere Mexikó, szomorú falvaival és városai­val, a kiismerhetetlen vulkánok­kal és őserdőkkel vigasztalan hangulatot áraszt, mintha máris a pokol tornácán lennénk. Buj- dosás, árulás, rettegés, ártatla­nok meggyilkolása mindenna­posak itt a ’20-as, ’30-as évek katonai diktatúrájában, ahol a kegyetlen egyházellenes tör­vényhozás bezáratja a templo­mokat, a papokat elüldözi, mi több: halál vár azokra is, akik rejtegetni próbálják őket. A katolikus vallású Graham Greene rokonszenve az elnyo­mottaké. Hőse egy emberi gyengeségekben leledző pap, akit az üldöztetés felemel a hit mártírjává. Sőtér István, a könyv magyar fordítója találó­an „a kegyelem detektívregé- nyének” nevezi a művet. A vértanúvá nemesedő pap tépelődéseiben magunkra ismer­hetünk. Együttérzés vagy kö­zöny, gyűlölet vagy szeretet, hit vagy hitetlenség, a szegény­ség, szenvedés viseléséhez szükséges erő, kapaszkodás Is­ten kezébe — mindannyiunk életének alapkérdései ezek. A halálra ítélt a kivégzés előtti éj­szakán érti csak meg, hogy tu­lajdonképpen egyedül szentnek lett volna érdemes lenni. „Csak egy kis önuralom és bátorság kellett volna hozzá.” A hős szinte misztikus eltö­kéltséggel halad a pap végzete felé. Követi menedékhelyéről a félvért, ezt a Júdás-szerű figu­rát, aki 700 pesóért a hatalom kezére játssza őt. Dialógusai az őt kivégeztető, egyébként balol­dali rendőrtiszttel, kicsit az író hovatartozását is tükrözik. 1941-ben a regény Hawt- homden-díjat kapott. Ezt az iro­dalmi kitüntetést, (amellyel 100 angol font és egy ezüst érem járt) 1919 óta évente odaítélik a legjobb szépirodalmi alkotások­nak. 1941-ben Babits Mihály — aki ekkor már nagyon beteg volt — elragadtatással hívta fel a könyvre egy kiadóvállalat fi­gyelmét. E cselekményes, lebi­lincselő olvasmány bizonyára mai olvasójának is segítséget nyújt önmaga megismeréséhez és az életben való eligazodás­hoz. Róbert Péter A Népzenénkért Alapítvány felhívása „Még élő, felgyűjtetlen nép­dalaink és népzenénk meg­mentéséért”. Bizonyára hihetetlenül hangzik, hogy a magyar nyelvterületen belül százá­val vannak olyan falvak, ahol még nem folyt népdal- és népzenegyűjtés, sőt olyan területek is vannak, amelyek egyéb néprajzi vonatkozás­ban is feltáratlanok. Páratlan értékek mennek így veszen­dőbe. Egyetlen nemzet sem engedheti meg magának, hogy így bánjon kulturális hagyatékával. Végig kell járni az összes olyan települést, ahol még nem kutattunk, de esélyünk lehet rá, hogy megörökít­sünk valamit a régi népi kul­túrából, így válva hagyomá­nyaink méltó, gondos örökö­seivé. Márpedig a mai mun­katempóban ez sosem fog bekövetkezni, ugyanis né­hány év múlva nem lesz ki­ket felkeresni. Mivel az öre­gek tudása már nem hagyo- mányozódik a fiatalokra, a felelősség óriási, amit ma nem teszünk meg, holnap már nem tudunk megtenni. Fontosnak tartjuk továb­bá, hogy készüljenek olyan minőségű kép- és hangfelvé­telek, amelyek utat találhat­nak a szélesebb közönség­hez is, hogy általuk jobban magukénak érezzék a népi kultúrát. Nyilvánvaló, hogy jól szervezett, intenzív gyűjtő­munkát kell folytatni. Fel kell állítani egy olyan gyűjtő stábot, amelyik gépkocsival és a szükséges technikai esz­közökkel felszerelve hatéko­nyan dolgozhat a helyszíne­ken, az évnek szinte vala­mennyi napját kihasználva. A folyamatosan hazaérkező anyagokat azonnal számító- gépes nyilvántartásba kell venni, az értékes felvétele­ket biztonságos szisztémá­val tárolni kell. Mindehhez kiváló szak­emberek állnak rendelkezés­re, valamint több oktatási in­tézmény ének-zene szakos tanára, hallgatója, ill. diákja is részt kíván venni a munká­ban. Az utóbbiak részvételét pedagógiai szempontból is fontosnak tartjuk. A gyűjtéseket a legveszé­lyeztetettebb helyzetű, szór­ványosan magyarlakta kör­zetekben kívánjuk elkezde­ni, a mai Románia terüle­tén. Néprajzi, táji-történeti tagolódás szerint az alábbi területeken: Aranyosszék, Borsa völgye, az Almás-pa­tak mente, Lápos mente. Kővárvidék, Nagybánya környéke, Hegyalja, Keresz- tpsmező, Szilágyság, Szat- már. Továbbbi felvilágosítást az alapítványnál (263-1337) kap­hatnak az érdeklődők. Császár Attila a Népzenénkért Alapít\’ány elnöke Pávai István népzenekutató Vargyas Lajos népzenekutató Egy elfeledett költó'ről Alapélménye a „Elvisz engemet az óvó Nem mehetek a babámhó Meglett amitől félt Anyu Gé­zukából lesz vértanyu’’ — írja egyik vitriolos bökver- sében Béri Géza, aki Ma­gyarország e különleges köl- tőfátumokat, mártíriumokat sorozatban „gyártó” hon­ban is a legmostohább sor- súak közé tartozott. Ahogy a fia, ifjú Béri Géza írja, édesapja 1992-es első, posz­tumusznak is kései verses­könyvének utószavában: „Béri Géza alig húszéves volt, de már öntudatos köl­tő, jó néhány költeményt és műfordítást hagyva maga mögött, látszólag fiatalos nemtörődömséggel indult 1953 nyarán a Gyorskocsi utcába. Hiszen az ötvenes évek elején inkább láthatta saját esetét tipikusnak, mint kivételesnek. Saját hős vol­tát némi öngúnnyal kom­mentálta (a fenn idézett), cé­dulára vetett versikében”. Nyilván nem töprengett akkor még, s talán később sem azon, miféle keserves sors jut neki osztályrészül a szabadlábon töltött eszten­dők után. 1953-tól ’56-ig a váci börtön mindennapjai­val van elfoglalva. Egy cel­lába kerül Gérecz Attilával, életre szóló barátságot köt Kárpáti Kamillái is, aki mindkét rab és börtöntársá­nak „elégtételt ad”, leg­alább egy kis túlvilági örö­möt. A Stádium Könyvki­adó gondozásában, amelyet ő maga teremtett, 1991-ben Gérecz Attila, 1992-ben Béri Géza költeményeit, il­letve prózai írásait jelentet­te meg. E három nagy költő élet­útja több ponton is metszi egymást, a váci esztendők során szervesen összeková- csolódott. Ahogy nemrég ír­tuk le lapunkban Gérecz At­tiláról szóló megemlékezé­sünkben: Béri Géza volt oly szerencsés, hogy 1954- ben elolvashatta Gérecz At­tila legelső versét, az így bocskorosant. Együtt hoz­zák össze akkor még esz­mei antológiájukat a váci fegyház udvarának kis fü­ves részén, amelyről a ne­vét kapták a későbbi Füves­kert antológiák. Béri Géza Béri Géza Életfogytiglan Legalább séta volt, sütött néha a nap. Okkal lázongtam, nem is csodálkoztak. Vigyáztak, meg ne szökjem, s enni hoztak. Legalább séta volt, sütött néha a nap. Kétségbeejtő, hosszú évek múltak. De tudtam, rab vagyok, ki szabadulhat. Legalább séta volt. Sütött néha a nap. szorongás volt is a forradalomban szaba­dult, ő a Széna téren és a Várban vett részt a szovjet csapatok elleni heroikus és szép szabadságküzdelem­ben. Ellentétben Gérecz At­tilával, ő túlélte a fegyveres harcokat, ám a falak nélküli börtönben iszonyú lelki szenvedések jutottak osz­tályrészéül. Egyetlen köny­ve nem jelent meg a Kádár­korszakban, néhány Elet és Irodalom, főként Napjaink- béli, (miskolci) közlés csil­lantotta föl számára olykor­olykor a reményt. S mily tragikus lehetett neki, Hogy a nyugaton kiadott Füves­kert antológiában csak név­telenül jelenhetett meg, hi­szen itthon nyomban letar­tóztatták volna. Két 1975-ös antológia, a Külvá­rosi jeladás és a Versmon­dók könyve adhat némi bal­zsamot a fájó sebre, de a publikálás folyamatosságá­ról szó sem lehetett. E rit­kán fölvillanó lehetőségek nyilván pillanatokra felcsi­gázhatták, a triumfus élmé­nyéhez kevesen lehettek, ám ahhoz elegek voltak, hogy megzavarják azt a fá­sult nyugalmat, amely akár életmentő is lehet a teljes háttérbe szorítottság évad­ján. Föltételezem, hogy a szegényes félsikerek in­kább siettették, mint elodáz­ták végzetét. Karácsonykor vetett véget önkezével életé­nek, tizenöt esztendővel ez­előtt, 1979-ben. Egy évvel a halála után a Szép versek antológia egy költemény­blokkal emlékezett reá. A többi néma csönd... Béri Géza lírájának alapeleme a szorongás, a rettegés, a konkrét börtönélmény motí­vumai igen ritkán bukkan­nak elő belőlük. A falak nél­küli börtön (Kárpáti Kamii kifejezése) borzalmát sem­mi sem fejezhetné ki job­ban, mint hogy voltak olyan percei, amikor szinte visszavágyott a fegyházba: „Legalább séta volt, sütött néha a nap... De tudtam rab vagyok, ki szabadul­hat" (Életfogytiglan, 64. ol­dal). A falak nélküli börtön­ből szabadulást csak a halál hozhatott. Példázatnovelláiból (Fog­lalkozási ártalmak, A láza­dás) egyrészt a hinni aka­rás, másfelől a földi megol- dásvárás abszurd, lehetetlen volta kristályosodik ki. Béri Géza halála és költé­szetének eltűnése irodal­munkból — szinte a mai na­pig is — vádirat a totalitári- ánus diktatúra kemény és lágy változatainak a falára, hiszen karácsonykor kellett meghalnia a szeretet és a megváltó születésének ün­nepén. Eltávozott, mivel nem volt hajlandó a megbé­kélést a megalkuvással, az asszimilálódással összeke­verni. Pósa Zoltán Ceglédi levél Jubilál a Sztárai Énekkar Bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg nemrég a Sztárai Énekkar működésének 55 éves év­fordulójáról. Az énekkar 1939-ben alakult, vezetője kezdet­től fogva Arany László hitoktató-lelkipásztor, aki 83 éves korában, ma is jó egészségben és töretlen akarattal intézi az ének­kar ügyeit, szervezi szol­gálatait. Az alapító tagok közül napjainkban jófor­mán csak a karnagy — mindenki kedves Laci bá­csija — él és aktív. Az el­múlt 55 év sok szép si­kert, csodálatos szolgálati lehetőségeket és rengeteg megpróbáltatást hozott az énekkar életében. A Pető­fi rádió adásában erről ok­tóber 1-jén a Pax rádió műsorában részletes ri­portműsort lehetett halla­ni, amelyben sok énekka­ri részlet is elhangzott, és amelyben Nt. Arany Lász­ló karnagy, valamint az énekkar tagjai emlékeztek az elmúlt időkről a jelen lehetőségeiről és a jövő terveiről. Elhangzott, hogy az énekkar a gyülekezeti szolgálatot tekintette és te­kinti küldetésének — így nagyon sok gyülekezetei -kerestek fel az elmúlt 55 évben a legkisebb dunán­túli falvaktól kezdve Dél­vidék és Erdély kis refor­mátus közösségein keresz­tül a budapesti zuglói vagy a Szabadság téri gyü­lekezetig, a Kantate-vasár- napokon való rendszeres részvétel mellett. Elsősorban magyar szerzők műveit adják elő — így Kodály Zoltántól, Adám Jenőtől, dr. Gárdo­nyi Zoltántól, Dobai Pál­tól, Máté Jánostól, Arok- háty Bélától. Az emlékműsoron Vil­lányi Péter esperes úr hir­detett igét a Cegléd-nagy- templomi gyülekezeti ház nagytermében. A műsor végén minden énekkari tag és minden közreműködő emléklapot kapott, amely szép doku­mentum és maradandó emlék az énekkar több mint 30 aktív és legalább ugyanannyi idősebb tagjá­nak, a helybeli Erkel Fe­renc Zeneiskola kamaraze­nekarának és az énekkar munkáját segítő gyüleke­zetek lelkipásztorainak ré­szére. A megemlékezés egy jó hangulatban elköltött vacsora elfogyasztása után vidám énekléssel és Isten végtelen kegyelme iránt megnyilvánuló hála­adással fejeződött be. Fekete Gyula énekkari tag

Next

/
Oldalképek
Tartalom