Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

J PEST MEGYEI HÍRLAP TILTAKOZÁSOK 1995. JANUÁR 7., SZOMBAT 13 Levelek, faxok, táviratok lapunk fennmaradásáért Tisztelt Főszerkesztő Úr! Sajnos nekünk, nekem csak az a bizonyos „egy lap” jár­hat, ezért is örültem olyan nagyon, amikor hétfőn reggel fél 5-kor a rádióból hallottam a jó hírt. Vigasztalhatatlan vagyok amiatt, hogy a politikusaink nem döbbentek rá, mi lenne a kötelességük ebben a kataszt­rófahelyzetben. Még mindig nem eszmélnek? Még nem vesztettünk eleget? Köszönjük a gyötrődést értünk, a magyarságunkért, a nemzetért és azért is, hogy újságjuk megmaradásával lesz „mindennapi kenyerem”. Az Úr áldja meg munkájukat. Legyen a nemzet szerete- te, féltése, féltésünk Önnel, önökkel mindennap. D. Szabó Gyuláné Gödöllő Sok esetben tapasztaltam már, hogy a Híradóban is irá­nyított, csonkított vagy tudatosan ferdített a tájékoztatás. Különösen érezhető volt ez számomra december 29-én, mi­kor a Híradóban az ellenzéki lapokról esett szó. A bemon­dó-riporter kérdése, majd Kenedi úr válasza felháborító volt! Kijelentése, mely szerint az ellenzéki lapok olvasha­tatlanok, rosszak — fölényes, teljhatalmú, bolsevista hang­vételű volt! Igazat adok Vödrös úrnak, aki ugyanebben a Híradóban ecsetelte lapjának kálváriáját a kiadójával. Lám, így néz ki az ellenzéki lapok sorsa 1995-ben Magyarországon. Na­gyon kimutatták — ismét — a foguk fehérjét, csak így to­vább, fiúk! Hadd nyíljék ki az emberek szeme! Lovasné Szabó Ágnes Sopron Kedves Főszerkesztő Úr! Tiltakozhatnék a Pest Megyei Hírlap elleni támadás mi­att, sőt teszem is, de ugyan mondja már meg, Főszerkesztő Úr, mit nem csinálnak meg itt velünk, amit ők akarnak? Ott, a médiákban, a pártházakban és az ország házában is. Nemsokára mi leszünk a földalatti mozgalom... Ha nem volna olyan tragikus, még mulattatna is az átlát­szó, hazug és primitív manőverezés, amit folytatnak a nem­zeti konzervatív tábor ellen. Már csak az érdekelne, hogy ennyire bárgyúak-e, amiért azt gondolják, hogy mi nem lát­juk ezt, vagy bennünket néznek-e hülyének. Teljesen megdöbbentett, hogy az állítólag keresztény-ke­resztyén nemzeti ellenzék (vagy talán tegyem idézőjelbe?) ennyire homokba dugta a fejét a Pest Megyei Hírlapot fe­nyegető veszély megjelenésekor. Ennyire azért nem becsül­tem alá őket, némi gerincet feltételeztem. Ez a helyzet így lesújtó. Balogh Péterné Budapest Mi, olvasók, nagy örömmel vettük tudomásul, hogy a Pest Megyei Hírlap — több hétig tartó bizonytalan és elke­serítő állapotok után — továbbra is meg fog jelenni. Sokan vagyunk, akik az elmúlt hetekben szorongva vár­tuk a fejleményeket, és bíztunk benne, hogy majdcsak meg­oldódik a lap sorsa. Hála Istennek, megoldódott! A ve­szélyhelyzet elmúlt, és most mái reméljük, hogy a jövőben nem fogja hasonló esemény megzavarni a szerkesztőség al­kotó munkáját. A jelenlegi szűkös anyagi helyzetem nem teszi lehetővé, hogy továbbra is előfizető legyek, de az újságot számon­ként gyakran megvásárolom, mert különben hiányozna. A jövőben is bátran és őszintén írják meg nekünk, olva­sóknak a magyar társadalomban meglévő fonákságokat, írásaikban leplezzék le a kultúrszennynek minősülő íráso­kat, és állítsák pellengérrre a demokráciát fennhangon hir­dető, de a valóságban annak ellenkezőjét cselekvő chartás politikai törpéket. Jómagam és valamennyi általam is is­mert és tisztelt olvasótársam nevében kívánom, hogy a szerkesztőség továbbra is töretlenül, igaz magyar hittel és HISTÓRIA akarattal végezze nehéz, de megtisztelő, értékes újságírói munkásságát! Ehhez kívánok jó erőt és egészséget az 1995-ös esztendőben. Pusztai József Tápiószecső Tiltakozom a Pest Megyei Hírlap megszüntetése ellen, hiszen évek óta a lap olvasója vagyok, ez az egyetlen viga­szom nagy bánatomban (férjem meghalt, 50. évi házasság után). Neki is, szegénynek, ez a lap volt a mindene. Moz­gássérült volt, csak az ablakig tudott elmenni, és mindig várta a postát, a Pest Megyei Hírlapot. Most én várom a la­pot ugyanilyen helyzetben, 73 évesen és egyedül. Szívé­lyes üdvözlettel és abban reménykedve, hogy tovább olvas­hatom lapjukat. Özv. Osváth Józsefné Nagymaros Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk előfizetője vagyok. Elképzelhetetlen számomra, hogy más napilapot olvassak. Újságjuk tárgyilagos, nívós. Mindig találhatók benne számomra és gondolom, minden hazája sorsát féltő, az igazságot igénylő magyar ember szá­mára is érdekes, tájékozottságunkat segítő cikkek, híradá­sok. Természetes, hogy a bolsevikok és a liberálisok a lapjuk tönkretételét, mielőbbi megszűnését kívánják, hisz azon fá­radoznak, hogy pusztuljon el ebben az országban minden, ami a nemzeti érzést és kultúrát táplálja. Remélem, lesz felhívásuknak legalább annyi sikere, hogy megmozdulnak az újság fenntartása érdekében az em­berek, és sikerül anyagi támogatást szerezniük. Munkájukhoz sok sikert és erőt kívánok! Önökre ne­künk nagy szükségünk van, ez adjon további küzdelmük­höz kitartást! Horváth Margit Budapest Értekezés a régi magyarok vallásáról (II.) A világmindenség teremtójét Ebben az összefüggésben világosodik meg az a ha­gyomány is, hogy Péter ki­rály uralkodása alatt né­mely pártütő magyarok, há­tat fordítva a keresztény szentségeknek és visszatér­ve az undok bálványozás­hoz, újra bevezették a ló- húsevést és a többi ősi rí­tust. Thuróczy Chronica Hungarorum (Magyar Kró­nika) című művének máso­dik részében, a 39. fejezet­ben így ír: „És lóhúst kezd­tek enni és a legszörnyűbb bűnöket elkövetni”, úgy­mint megölték a katolikus hithez ragaszkodókat, egy­házi és világi embereket egyaránt, másrészt lerom­bolták Isten legtöbb egyhá­zát. Továbbmenve, az ázsiai magyarokról is úgy számolnak be azok a do­monkos rendi szerzetesek, akik több mint kétszáz év eltelte után mentek el hoz­zájuk, hogy még mindig ló- és farkashússal élnek, amint ezt egy vatikáni em­lékiratból Desericzky buz­gón napvilágra hozta, ahol is ez áll: „ló- és farkashúst, meg más effélét esznek; ló­tejet és vért isznak”. De ez a könnyebbik része a dolog­nak. A kutatás másik kérdé­se az, hogy kinek áldoztak a magyarok. Egyetlen leg­főbb istennek, a világmin­denség teremtőjének és kor­mányzójának, vagy pedig holmi hamis istenségek ne­vetséges bálványainak? Igaz ugyan, hogy ha Anonymusnak, Béla király jegyzőjének a szavait szó szerint értjük: „a halhatat­lan isteneknek nagy áldoza­tot mutattak be”, valóban azt, gyaníthatjuk, hogy a magyarok nem létező, ki­agyalt isteneket imádtak. Nekem mégis úgy tetszik, hogy Anonymus itt többre tartotta az elegáns latin stí­lust a józan igazságnál; így aztán a Névtelen Jegyzőre is pontosan ráillik, amit Matthaeus Raderus a Bava­ria Sandában (Szent Bajor­ország) Bonfiniről mond: „Bonfini, amikor latinul akar írni, mivel őszintén nem lehet írnia, aggályos­kodva és közönségesen szól — hogy súlyosabb ki­fejezést ne használjak.” Hi­szen maga Anonymus iga­zítja ki tévedését, amikor a 39. fejezetben Árpádot úgy mutatja be, hogy az nem a „halhatatlan istenekhez”, hanem az egyetlen Isten­hez, mindenek urához imád­kozik. „Árpád vezér — írja —, akinek a mindenek ura volt a segítője, fegyvert ölt­ve felállítá csatasorát, köny- nyek között imádkozván az Úrhoz, bátorította katonáit és így szólt hozzájuk” stb. Hogy a magyarok egy Is­tent imádtak, a világmin­denség teremtőjét, az The- ophülaktosz Historié (Tör­ténelem) című művéből is kétség nélkül kiderül. Az ő szavai így hangzanak: „A turkok (Theophülaktosz és a többi régi bizánci író is így hívja a magyarokat) igen ostobán szentnek tart­ják a tüzet, a levegőt és a vi­zet tisztelik, a földet himnu­szokkal dicsőítik, de csu­pán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világminden­séget teremtette. Neki lova­kat, ökröket, juhokat áldoz­nak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendő­mondás képessége.” Ezek után semmi kétsé­gem nincs afelől, hogy a magyarok csak egy istent imádtak, a világegyetem te­remtőjét, vagy ahogy a Névtelen Jegyző mondja: „a mindenek urát”, egyedül hozzá fohászkodtak, és csak neki mutattak be áldo­zatokat. Jól tudom azt is, vannak, akik rendre azt ál­lítják, hogy a magyarok is­tenei között ott volt Mars, Hercules és Venus is. De kérdem: ugyan honnét ve­szik ezt? Hérodotosz ugyan­is a IV. könyvében egyértel­műen a szkítáknak tulajdo­nítja ezeket az istensége­ket, de mi mást lehet ebből megállapítani, mint azt, hogy volt az ókorban egy nép, amelyik ezeket az iste­neket vallásos tisztelettel vette körül, hogy melyik nép volt ez, azt már ponto­san nem lehet tudni. A gö­rög és a római írók ugyanis az ismeretlen tájakon lakó népeket, noha azok erede­te, szokása, nyelve, lakóhe­lye más és más volt, igen szabadon és bizonytalanul, imádták egyetlen szóval szkítáknak nevezték, így aztán ezzel a szóval egyetlen népet sem lehet határozottan megjelöl­ni, mert egyszerűen nem mond semmit. Bőségesen alátámasztja ezt Theophil Siegfried Bayer a Comman- tarii Petropoliianiban több helyütt és a De origine et priscis sedibus Scytharum (A szkíták eredetéről és régi lakhelyeiről) című mű­vében. Vesd még össze a nagy hírű August Ludwig Schlözer munkájával: az Allgemeine Nordische Ge- schichtével (Az északi né­pek története). Végül pedig semmiféle hitelt nem érde­mel, amit a magyarok Da- masek nevű istenéről mond Székely István Világkróni­ka című munkájában. Hel- tai Gáspár újraélesztette ezt a mesét Damasekról, a ma­gyarok egykori istenéről — forrása, miként ez köztu­dott, Székely István volt. De kérdem, ki hallott bár­mit is erről a nevetséges Damasek istenről, ilyet nem ismer a régiségtudo­mány! Ostobaság! Minden­esetre nincs adatunk arra, hogy a magyarok, amíg a keresztény igazság fénye nem jutott el hozzájuk, is­mertek-e más istent a világ­mindenség teremtőjén kí­vül, és az egy istennek kijá­ró tiszteletet többeknek is megadták volna. Egyéb­ként nem a házban égő tü­zet tartották a magyarok, és hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképé­nek, hanem az égi örök tü­zet, vagyis a napot, amely mindeneket melegít és fé­nyének sugarával a halan­dókat élteti. A magyar Isten szó is ékes bizonyítéka ennek. Miként egykor a perzsák az Istent saját nyelvükön jisdannak hívták, ahogyan ezt Thomas Hyde História religionis veterum Persa­rum (A régi perzsák vallá­sának története) című könyve és mások ás tanít­ják: így a magyarok is ősi nyelvükön még most is Is­tent mondanak; ez az elne­vezés kétségtelenül a tűz (ignis) -szóból származik, ami kaldeus nyelven ig- nisznek hangzik. De a gö­rögök is, a kaldeus esta után az örök tüzet nem­csak hesztiának, hesztin- nak, vagy hesztiének, ha­nem hisztiének is nevezték. (...) (Folytatjuk) Cornides Dániel Ács Károly az éhezők mellett Ács Károly volt az első, aki nem nemesi származá­sú létére a vármegyében magas tisztséget töltött be. 1845-ben nevezte ki Pest megye a pilisi járás es* kiidtjévé. Kezdetben csupán „tiszteletbeli” esküdt volt, de rövid idő múlva a „rendes” kinevezést is megkapta — tudjuk meg Krizsán László életrajzá­ból. Ács Károly 1846—1847 hideg telén tette is­mertté magát nemcsak Pest vármegye, de az egész ország közvéleménye előtt. A rossz termés miatt élclemhiány volt az országban, a megpróbáltatáso­kat csak fokozta a hideg, kemény tél. Ács az ínsé­ges falvakban bizottságokat állított fel, szükség­konyhákat szervezett. A zord időjárás ellenére szüntelenül járta járását: „...tél idején, midőn a Duna jegét bokáig érő víz fedte, élete kockáztatásá­val is átment a monostori szigetre, hogy az ottani szőkölködők ellátására sürgetősen szükségelt pénzt és élelmi szereket átadhassa s a kellő intézkedéseket megtehesse”— olvasható egyik életrajzában. Bá­tor és erélyes fellépéséről a Jelenkor című újság is beszámolt. Üdvözölte Pest megyét is, mely élt a tör­vény lehetőségével, ami lehetővé tette Ács alkalmazá­sát, „ki jelenleg fiatal létére is oly dicséretes hévvel s célszerű átgondoltsággal halad előre hivatalos mű­ködései terén, hogy tőle a pályán csak a legjobbakat várhatni”. Ács mintegy 500 éhező számára szerzett táplálékot, életet a megpróbáltatásokkal terhes 1846—1847-es télen. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom