Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-05 / 4. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTLIRA 1995. JANUAR 5., CSÜTÖRTÖK i Haranghy Jenő grafikusművész emlékkiállítása A hadszíntértől az Andrássy út 60-ig Jó ideje elfeledett, szándékosan elfeledtetett festő- és grafikusművész, Haranghy Jenő emlékkiállítása látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az elmúlt év végéig tervezett tárlatot most meghosszabbították, előreláthatólag február végéig. Ki is volt Haranghy Jenő? Mellőzöttsége ellenére vajon mit „üzen” a ma grafikusainak, festőinek? ....................................... A grafikusművész önarcképe Kultúrostrom, avagy: légypiszok Isten kardján Szánalmas szerep örökös defenzívában lenni — ez már a legyőzőitek szerepköre. Meg kell tennünk mégis, hogy egyetlen oldalvágást se hagyjunk kivédetlenül, még ha az csupán csak apró karcot ejtene is — jelen esetben — az önérzetünkön. A kultúrfront nemes lovaggá ütött apró nímandjai ezúttal a hazai zenei élet egyik született Főurát támadják, liliputi serény- séggel. Másfél évvel a margitszigeti szabadtéri ősbemutató után a közelmúltban az Erkel Színházban is színre vitték Szörényi Levente, „Atilla, Isten kardja” című rockoperáját. A darabot Nemeskürty István szövegkönyve alapján Lezsák Sándor dalszövegeinek felhasználásával ezúttal is Koltay Gábor állította színpadra. A darabot az első bemutató idején többezren látták, s az Erkel színházi előadásra is elővételben keltek el a jegyek -— siker volt tehát —, mégis a puszta tényekkel dacolva, a közízlést is kifigurázva, a liberális sajtó, akárcsak annak idején, most is elvtelenül támadó és ellenséges modorban ír az előadásról, annak csaknem valamennyi elemét kifogásolva. Mit kifogásolva? Az esztétikai elemzés álruhájában, álságosán, esztétikán kívüli eszközökkel, vulgárisán lebunkózza. A blaszfémiák sorát a „legkedveltebb” napilap indította el, s bár nem szívesen teszem, állításaim igazolásául mégiscsak idemásolom néhány ;,értékelő” megjegyzését. A támadás három fajsúlyos ellenzéki személyiség ellen irányul. Nemeskürty profesz- szort így bunkózza le: „A történet maga zagyva és eszmei mondanivalója alapján akár Sztálin is írhatta volna”. A dalszöveg- írót imigyen: „Lezsák Sándornak hajmeresztő mind a verselése, mind a rímtechniArbuzov kája, mind a szóhasználata”. Szörényi pedig: „Elmulasztotta megkomponálni a zenét, nagy hangerővel és kevés lendülettel csordogálnak a megjegyezhetetlen és érdektelen dallamfoszlányok.” Hogy imigyen szóla a Népszabadság, az csöppet sem véletlen. Szörényi alkotása ugyanis, mint minden valamirevaló alkotás, választott szimbóluma által üzen. Az üzenet íve a konkréttól az általánosig feszül, művészi képben mutatva fel a figyel- mező és fegyelmező jelet. A Szörényi által felrajzolt szimbólumív fesztávolsága igen nagy, Atilla, hun király országlásának időszakától indul, s több mint másfél évezred áthidalásával érkezik a mai magyar valóságba. Más vonatkozásban viszont igen csekélyke ez az ív, hiszen lám, egy jól választott szimbólum erőteljes lendületével is képes viszontagságoktól csöppet sem mentes évszázadok áthidalására. A kérdés tehát az, mi ragadhatta meg Szörényit Atilla hun király krónikákban élő, illetve mondákban fellelhető eseményeiből, s a mai magyar társadalomban hol s miben ismeri fel a történelmi analógiát? Ezt az analógiát megsejtve, részint pedig megfejtve írja a „legkedveltebb” kritikusa: „Lám, ilyenek ezek a küldetéses emberek”. Majd másutt elvtelen indítékait is felfedi: „Szörényi rockoperáját már megszületése előtt is annyian és olyan nyilvánosait utálták, hogy érző lélek kénytelen a gyönge mellé állni”. Mindez olyan csekélyke karcolás, hogy tán kivédeni is erőfecsérlés, meg kell tennünk mégis a büszke önérzet védelmében. Bár csak egyszer offenzívába is lendülhetnénk érette. Paizs Tibor-játék a csabai Vigadóban 1894-ben született Debrecenben. Meghosszabbított centenáriumi emlékkiállítása szerencsénkre ismét művészetére terelte a figyelmet. Nem lenne a nemzetnek vele szemben ekkora adóssága, ha nem szólt volna bele az ő életébe is a politika. Az I. világháborúban haditudósítóként rajzolt, a másodikban hazafias és szovjetellenes rajzaival, plakátjaival követett el megbocsáthatatlan bűnöket a kommunizmus ellen. A későbbi kihallgatások — Andrássy út 60., Fő utca — megtörték egészségét, életkedvét. 1951-ben ötvenhét éves korában hunyt el. Haranghy Jenő rajzainak, illusztrációinak és ex libriseinek tekintélyes részét láthatjuk a tárlaton. Változatos stílusú és színgazdagságú olaj- festményei egy újabb alkalomra várnak, hogy összegyűjtve a családtól, a festő barátai, ismerősei köréből újra felfedezve megmutathassák magukat. Színes, ólomkeretes üvegmozaikjaiból is csak ízelítőként egy, a Béke Szállóból kölcsönzött ablak látható. Főműve, a Szent István- mozaik a Műcsarnok homlokzatát díszíti. A művész rajzait nagy részben könyvillusztrációi teszik ki. Aki a Dzsungel könyvét kézbe vette az ő rajzaival, az különbül élte meg Maugli történetét. A kiállításon mestertanulmányként sorakoznak az állatképek. Az aprólékos rajzolatú, feszes kompo- zíciós megoldású képeket nézve döbbenetes felismerés és csodálkozás születik a szemlélőben: hogyan lehetett ezek nélkül felnőni, átélni a gyerekkort? E rajzok meg nem ismerése mekkora veszteség egész művésznemzedékek számára! Haranghy Jenő könyvet adott ki a rajzolás iskolájáról. Ebben a vonaltól kezdve a bonyolult szerkezetig vezeti végig a tanuló kezét, s megtanítja mindazt, amit a rajzolásról meg lehet tanulni. Ő maga harminc éven át tanított az Iparművészeti Főiskolán. Művészete ma is mellőzhetetlen a kisgrafika-kutatók számára. A könyvgyűjtőknek — többnyire rendelésre, de gyakran baráti gesztusként — ex libriseket készített. Ezek a személyre szóló alkotások, bár felfoghatjuk „ujjgyakorlatoknak”, tökéletesen megkomponált darabok. E finom kis képek közül igen sokat kiállítottak a Petőfi-múze- umban. Felnőtt- és gyermekfigurái szemléletesen mutatják pajkos humorát, játékosságát, s embertársai iránti szeretetét. Baráti társaságaiban készített magáncélú karikatúráin nem riadt vissza saját maga tréfás megjelenítésétől sem. Az őt követő későbbi nemzedékek nem Haranghy Jenő rajzolóiskoláján nevelkedtek. Mégis eredménynek tudható be, hogy nemrég, 1991-ben kis pédányszámban újra megjelent A rajzolás iskolája. Darnay László Bunbury a Józsefvárosban Oscar Wilde „Bunbury” című művét tűzte műsorára a Budapesti Kamaraszínház elsőként az új esztendőben. A premiert szombaton tartják a Józsefvárosban. Wilde művét — Karinthy Frigyes és Hevesi Sándor fordításait felhasználva — Gábor Miklós alkalmazta színpadra. Arbuzov „Kései találkozás” című kamaradarabját mutatja be január 7-én, szombaton este hét órakor a Békés megyei Jókai Színház. Alekszej Arbuzov lírai játékát — amely két korosodó ember egymásra találásáról, őszt idéző szerelméről szól — a társulat igazgatója, Konter László rendezi, szerepeit csabai művészházaspár, a békési társulat két Jászai-díjas színművésze, Felkai Eszter és Gálfi László adja elő a viharsarki megye- székhely nemrég felújított, patinás Vigadójában. A jelmezt Füzér Annamária tervezte, a darab zenéjét Tamássy Zdenkó írta. Ú gy megijedtem az élettől, hogy rögtön átfutottam a Lánchídon. A Dunába — mert júniusi este volt — nagy tűzoszlopok mélyedtek. Ezek az én elsüllyedt tündérpalotám oszlopai — gondoltam. És egy percre belém villant a szándék, hogy itt végezzek. Hogy lemásszak egyik oszlopon palotámhoz, melynek mélyén van minden, minden, amit elvesztettem, mielőtt az enyim lett volna. — De akkor mi célja van ennek az éktelen nagy pisztolynak, amelyet a zsebemben szorongatok? — kérdeztem magamtól. És hogy szegény ne jusson özvegységre a céljától, megmaradtam első föltevésemnél. Lám, ősbetegségem: a cél még utolsó szaladásom- nál sem hagyott el. Szemem nyílásától kezdve minden dolgot, tüneményt, embert egy rohanó vonatnak néztem, melyre valahol egy állomás vár, elrendeltetett otthona, hova meg kell érkeznie. És úgy sajnáltam a kisiklott vonatokat, mint egy megölt életet. Sajnáltam a pohár vizet, ha nem itták meg, a fiatal lányt, ha nem ment férjhez s az életet, mely soha nem kacagott. Mert minden életnek az a célja, hogy egyszer felkacagjon, minden atomjával és azt mondja: de jól esik, hogy vagyok. En ezt a kacagást sohasem kacaghattam el és ezért szaladok most. Elértem a túlsó partra. A pesti parton füst, felvert por s úszó szemét átizzott paplana alatt ri- koltozott a bűnös város, mint egy csiklandott hisztéri- ka. Itt csend volt: mély, gyógyító budai csend. Az alagút előtt egy szétvetett lábú rendőr meredezett, arcán *A Napló és elbeszélések (1918) című kötetből Szabó Dezső Boldogság Budán (Részlet)* egy álmos kérdéssel: Vájjon ébren vagyok-e, vagy alszom? Egy percre megállottám és lélegzeltem egyet. Azután két kézre fogtam az elhatározásom, összeszorítottam ökleim, behúnytam a szemem és futottam fel az Albrecht-úton, a Jezsuita-lépcsőn. Ott, ott kell meghalnom, ahol tiszta lesz szemeim utolsó itala. Egyszer azután megállottám, kinyitottam szemeimet. A Szentháromság-téren voltam. A Szentháromség-téren voltam s jaj, miért nyitottam ki a szemeim! A Mátyás-templom tornyáról kilenc komor, széles kongás hullott alá, mint kilenc sötét, hűvös levél egy óriási platánfáról. Az öreg kövek csendesen énekelték vissza a sötétben a nap eltanúlt dalait s mély volt a tér. A Balta-korcsma teraszán egy fáradt ember ült, maga elé hajolt és vörös bor volt előtte. A szobor tövénél, a rács mellett egy öreg kutya ült s felém nézett. A szobor angyalai már félig aludtak, de csücsörö- dött ajkukon s kis felduzzadt tokájukon még ébren volt a mosolygás. Minden nyugodt és elégedett volt. A megnyílt dolgok küszöbén kis örömek ültek és szelíden maguk elé nevettek. Óh, miért nyitottam ki szemeimet! Most, mikor minden sajgás, belém taposott jaj megérlelt a halálra, most mégegyszer behajolt szemeimbe az élet. Behajolt, mint egy csodálatos kelyhű, csendes virág egy borzasztó barlangba. Óh, szorítsam napos kelyhedet mégegyszer ajkaimhoz, mégegyszer szívjam mélységét minden illatodnak! Megint szavalok. Kabátom bő zsebéből előcipeltem nagy ősi pisztolyom, régi halálok rozsdás nagyanyját. Magam felé fordítottam, felhúztam a kakast. Éktelen rekedt- nagyot nyisszent a pisztoly. És erre a hangra a felrettent angyalok, a kis örömek, az öreg házak, a vén kutya nagyra tágult szemekkel meredtek rám. Volt félelem is e szemekben, de még több csodálkozás. Az öreg kutya szólt s fejcsóválása tele volt jóakarattal: — Hát te, édes pajtásom, mit akarsz? Hiszen az pisztoly, amit a markodban szorongatsz. Ha lecsapod azt a ravaszt, egy golyó jön ki belőle s bemegy a homlokodba. Akkor te leesel, meghalsz és a véred kiömlik ide. Hát hogy gondolod, elbírjuk mi a te emberi véred borzasztó kiáltásait? El akarod venni örökre e csendes dolgok szelíd örömeit? Hallgass rám, én már vén kutya vagyok és hosszú idő nézi magát az én beszédemben. Jó ember, tedd el azt a csúnya pisztolyt, nézz körül, Budán nem lehet tragédia. A z angyalok, a kis örömek és minden dolgok utána könyörögtek: — Jó ember, tedd el azt a csúnya pisztolyt, Budán nem lehet tragédia. Lefogta karom a dolgok akarata. Ha már a tett nem sikerült s cél és akarat lázas betegség volt nekem, hátha van még pihenés, az élet-folyó nyugodt szemlélése. Csúf pisztolyom eldugtam egy szemetes ládába és a Balta felé vettem lépteim. (...)
