Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUÁR 28., SZOMBAT Hannibál a kapukon belül A hazai tömegkábító eszközök — száz- és százezres példányszámra felfújt hazugságkötegek, mint Népszabadság, Magyar Hírlap, Kurír, Mai Nap, s a ki tudja milyen alapon magyarnak titulált Rádió és Televízió — nagyszabású színjátékot játszanak. Elemzik, tárgyalják, boncolgatják, hírekbe szerkesztik, glosszáz- zák azt a magyar politikai életet, ami nem létezik. Parlamenti fogalmak röpködnek a levegőben, „koalíciós egyeztetések” izgalma, jobbközép, balközép, szélsőségek, kormányátalakítási találgatások — mintha mindez több volna, mint puszta szimuláció. Aki még nem vette volna észre, hadd tudja meg: Magyarországra immár ráborult a jogfelfaló fasiszta sorozat harmadik felvonása. Az első a német volt, a második a mostanival átszőtt orosz, a harmadik pedig a mostani tisztán. Mi történik a magyar állampolgárral, ahhoz neki van a legkevesebb köze. Most nem népi, hanem polgári demokráciát szimulálva szavaz, de döntése senkit sem érdekel. A valóságos döntések nem kormányban és parlamentben születnek. Valakik a „messze-vá- rosban” döntenek és a fogalmazó-számlakiállító kormánnyal végrehajtatják. A „messze-város” ma még — látványosan — nincs bajban, de lesz. Fog-e majd akkor János gyűrkőzni-rohanni érte, kétséges, hiszen a „messze-város” kényurai túllőttek a célon: János most már John, show-t néz a screen-en és shop-ba jár vásárolni, amíg még egyetlen — forintja? — centje van. Mindamellett még nem teljes az irtás. Mindamellett még az is kiderül, hogy a miniszterelnök nemcsak „volt kommunista”, hanem titokban — magyar. Ó igen, a miniszterelnök valamikor kommunista volt, de ezen nyilván valamilyen utópisztikus „igazságosságot” értett, majd szép lassan eltávolodott a szervezettől, a papírma- séeszmétől, mely fasiszta gyakorlatot rejtett, s most már fölfedezte, hogy miként a csigának egyetlen háza van, neki sincs egyebe, mint a hazája: Magyarország. A miniszterelnök a szemünk előtt válik „ugrasztott” borsszem-Botonddá, magányosan improvizáló nemzeti hőssé, akiből nemzeti hőst szocialistasága csinált, t.i. az, hogy a nép bizalmát mindennél előbb- revalónak tartá. A népét. Csakhogy ez a nép nagy-nagy többségben magyar: ez a magyar nép. Sisteregve kihunynak az elszakított nemzetrészek ellen gyártott „kisebbségi” rakéták. A cigányok is magyarok, Phralipe ide, Horváth Aladár oda. A zsidók is magyarok, bármit ordítoznak kéretlenül a nevükben gyűlöletgörcsbe torzult inverz-nyilas rohamosztagok. Milyen különös: ketten vannak ma a magyar politikai palettán, akik szembe- szállnak a sárkánnyal és állják a sarat (pedig „ki hitte volna róluk”). Egyiküket le- kommunistázták, pufajkás bűnözőnek és potenciális gyilkosnak nevezték, másikukat lepojácázták, gyanús ügynöknek hí- resztelték, demagógnak kiáltották ki (antiszemitának nem tudták bélyegezni, pedig be’ szerették volna). Horn Gyula és Tornyán József. A munkáskáder és az ügyvéd. Miniszterelnök és ellenzéki — ellenzéknek is ellenzéke — vezér. Ellenfelek, de a kábított magyar nép mindinkább bennük ismer önmagára. Hitvány komédia ez, s a komédiában őket is komédiásnak lenni kényszerítették, de rajtuk kívül senkiben sincs gerinc és bátorság vállalni valamit ezen a Duna-parti vurstliszínpaddá alázott sáros dobogón, csak kettejükben. Torgyán dolga a könnyebb: szerepe tiszta és félreérthetetlen. Kicsiny frakciójáról Szabó Dezső sem mondhatná, hogy „a kormánypárt ellenzéki frakciója”. A miniszterelnök vészjósló tehertételt vállalt, mint „II. Kamikaze”. Gátlástalan hamiskártyásokkal lépett koalícióra, kiknek az egész tömegkábító apparátus rendelkezésükre áll, miközben neki nincs sajtója, hangszórója, kamerája. S most, hogy nemet mondott arra, aminek kifőzésébe nem avatták be — most, hogy megtette, mit Kádár Aczéllal szemben megtenni sohasem mert, a Superman a „messze-város- ban” lefelé fordította hüvelykujját. S a vadászkutyák nekirontottak annak, akire az űzött vad szerepét osztották: Magyarország kormányelnökének. Csahol a falka. Nyelvöltögeto Mitől függ egy verssor mai értéke? Akár visszamenőleg is? Itt van például ez a Pe- tőfi-versrészlet — nem biztos, hogy pontosan idézem —: „...a juhász legénynek oly’ melege vagyon”. A „vagyon” miatt kiró- ható-e reá — mondjuk — vagyonadó? (Borzasz- tóóó...!) Tudunk-e még érték nélkül önmagában értékelni dolgokat? Tessék, már a dolgok is eldologiasodtak... Nem nagy kár értük, mert eredetileg sem voltak a „dolgok” valami szívbe „markolóak”. A „markolók”-ért sem vagyok úgy oda... És az „odá”-ért sem. Valamint a „sem” sem semmi... Illetve a „valami” is csak a „Válámi ván”-nak köszönheti... Bár én igazából sohasem szerettem. Mert ez a válámi és ez a ván sok nincstelenséget takart, kent el, a gyanakvás paranoiás paródiáján túl elhárította az egyéntől a kollektív felelőtlenségben a tevőleges tevést, hiányában a felelősség vállalását. És én „spéciéi” utálom a Szadeszt is! (Most a kifejezésre gondoltam...). A lényeg — sajnos —, hogy lassan mindenhova beszüremkedik az eredetin túl egy plusz értelmezés, mögöttes, ami nem előbbre visz, pontosít, hanem éppen a többlettel devalvál, zsugorít. Mintha a kisebbségbe szorulás, kisebbségi létérzés után egyes szavainknak is önmagukban, önmaguk vállalásával kisebbségi érzésük lenne. Olyanoknak, mint a már 1990-ben az új, Pálfy-féle Hét-ben megszámolt, még számon tartott „magyar”, „keresztény”, „haza” satöbbi szavaknak. Míg más szavaink, fogalmaink önjelö- lően előrepimaszkodva, súlyukkal-jelentőségükkel egyenetlen arányban fölértékelődnének. (Lásd kora hajnaltól késő éjjelig az egész jelenlegi „közszolgálati” tévéműsort.) (Ne lásd!) Nyilván a „közszolgálat” szóra nem jellemző a fölértékelődés, inkább a megkérdőjeleződés. Pontosabban, azok közé a szavak közé, fogalmak közé tartozik, aminek már semmi „köze”... mondhatnám „köszönő viszonyban sincs...”, de ez is csak egy újabb divatosan modoros szóhasználat lenne. A „közszolgálat” már annyira lejáratódott, vagyis amit ürügyén helyette művelnek műveletlensé- günk érdekében, hogy már rég nem számonkérést, indulatot, felháborodást vált ki belőlünk, hanem közröhejt, s mint ilyen, már a humor kategóriájába tartozik. Csak ki kell ejteni... és önmagában is... (De elsősorban azok miatt... akik miatt...). Szörnyű valahol... Ez is szörnyű, a „szörnyű” is, de még inkább ez a „valahol...” Mert annak, hogy „Valahol Európában” még volt értelme. Kerestük legalább is... És meg is találtuk... A filmben... az együttérzés jeleit... Szemben az élettel... S azóta a helyzet csak „fokozódott”. Mint a nemzetközi „helyzet”, ahogyan az osztályharc is „élesedett”. Valamikor országos felháborodás követte volna, amit a „Narancs” című sajtótermék (az, hogy nevében a „magyar” szót viseli, önmagában nemzetgyalázás) elkövetett. Minősíthetetlenül gorombásko- dott a miniszterelnökkel (mi ellenfelei vagyunk, de akkor is a kormány elnökét tiszteljük benne), gyáván elbújva a hatalmas Egyesült Államok háta mögé, melynek leszavazott bonviván elnöke odáig süllyedt, hogy a híradások szerint (lásd: Strobe Talbott külügyminiszter-helyettes a New Yorkerben) egy Budapestről szökött, ösz- szespekulált milliárdjaiba szédült törpével („nemzeti kincs”-csé lépteti elő) szövetkezik és meg akarja tenni Közép-Euró- pa fasiszta diktátorának, mielőtt hazájának törvényhozása ezt meg tudná akadályozni. A csaholó falka egy egész estére odatolakodott a képernyőre, hogy „sajtóklub” címen újra meg újra elismételje a miniszterelnökre szórt kofaszidalmakat, és arcátlanul kijelentse, hogy a demokráciában érvényes személyiségi jogok rá nem vonatkoznak. A fasiszta sajtóbetyárhad jogot formál arra, hogy a miniszterelnöktől megvonja a személyiségi jogokat. (Megtette ezt már Antall Józseffel is.) Kiállnak-e most Horn Gyuláért szavazói? Vagy csak mi állunk ki, akik ellene szavaztunk, s akik ugyanazt vetjük szemére, mint elődjének: a liberalizmusnak hazudott fasizmussal kötött paktumot? Valamikör országos felháborodás követte volna, ami történt. Most hipnotizál- tan tűrnek a milliók. Mindent eltűrnek. Vajon tudják-e, mi a tét, amikor arról van szó, népszavazás mondja ki az állam fejének közvetlen, országos megválasztását? Vajon tudja-e a fasiszta hálóban vergődő Hóm Gyula, hogy a kabarészínésznek föltüntetett Torgyán fölemelt szava érte is elhangzott, ha az ő ellenében is? Vajon ész- reveszi-e az elkábított tömeg, mely hipnózisban függeszti szemét az ellene villogó képernyőkre, hogy az őrző-védő kft.-k, a „Makkábi”-k, az „utcai harcosok”, akiknek kiképzésére és versenyeztetésére van pénz, a holnapi terrorista inverz pártszolgálat, az új SA csírái? Tudja-e a megzavart tudatú lakosság, hogy az SZDSZ kezében a rendőrség szándékos elsorvasztása folyik? Ki hiszi el, hogy a példátlan árduplázások gazdasági folyamat következA lényeg: a részvétlenség, az önzés, a közöny, a cinizmus, ami nem „valahol” jellemzi az emberiséget, hanem Európában — is — az európaiakat. (Illetve ezen szent fogalom alatt a névkisajátító, fogalombitorló, nárcista utódokat.) Elkomorultam... Pedig már ez írás kezdete óta egy könnyed szóviccet próbálok valahova egyfolytában „besuszterolni”. Na hát ennél stílustalanabb szó... Bár most a „germanizmus” újra „dívik”. Azért nem „megyek el” nyelvművelőnek-ron- tónak, maradok a „kaptafánál” inkább. A „jópofaság” ebben a kimerült-elfásult-kivér- zett-tetszhalott januárban egy álújsághír. Legyen akkor ez a „slusszpoén” e cikkemben: SZENZÁCIÓ! ÚJABB NAGYMÉRETŰ HAMISÍTÁS!!! A szőkített benzin, olajozott folyó, privatizálandó hotellánc körüli folyékony hazugság és az ólmozott paprika után, MÁR AZ ESŐT IS ÓNOZZÁK! Sándor György ményei? Vajon senki nem látja, hogy most folyik a vonal meghúzása: aki most a vonal — úgy havi 100 ezer — alatt marad, annak sorsa az elárasztás, a fulladá- sos halál? Lehet, hogy más álmai voltak egykor a magyarnak, más formátumok, mint Torgyán és Horn. S mégis: ha ennyi maradt, hát ennyi maradt. Ez a valóság. „Az Úr a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.” Eresszük el fülünk mellett a kábító frázisfüstöt, hogy „populisták vagyunk”, „szélsőjobboldaliak vagyunk”, „kommunista ügynökök vagyunk”, „antiszemiták vagyunk”, „reakciós maradiak vagyunk”, „nacionalisták vagyunk”, „szélsőségesek vagyunk”. Nem. Mindez nem vagyunk. A két szemünknek, saját égő bőrünknek, fülünknek, fájdalmainknak hiszünk. S ők azt mondják: a mélység mélyén vagyunk. Kiszolgáltatva, megcsúfolva, megalázva, elfogyásra, sorvadásra, kihalásra ítélve. Gyér fiatalságunk távlata a korai halál. Már megtervezték volt ezt a népirtást, amikor felszabadulásról álmondtunk. Egy egész nép tudata, értelme, lelke, emberi mivolta fogoly. S kiken az újdonsült, Mefisztó-arcú, fasizmussal vádoló fasizmus nyűge nem fogott, fészkük-honuk- vesztett madarakként, verdeső szárnnyal keringenek az irtás álmos egén, a világot jelentő kedves erdő hűlt helye fölött. Kielégíthetetlen bosszúvágyú ellenség markol, s halálunk kívánatánál csak kínjainkban való beteg gyönyörvágya nagyobb. Horn Gyula számára már dereng talán, de mint varsa foglya hal, önmaga körül kering. Önnön csapdájába esett: biztosította önmagának a gazdaság tehetetlenségét, de odaadta a rendőrséget, oda az érrendszert, a közlekedést, s a kultúra vezérlőasztalát, s ezzel együtt, akárcsak elődje, a vesztére törőknek hagyta a tömegkábítás korlátlan hatalmát. M ost fogoly. Az ország népével együtt maga is fogoly. S a C/iníon-kormányzatnak még két éve van. Hannibal intra portás. Hannibál a kapukon belül. Az elorzott Duna zúgni kezd, és hallod Márai szavát: „Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat... Nyugodj meg. Lehet.” Ne nyugodj meg. Nem lehet. Nem lehet. SÁNDOR ANDRÁS Nálunk folyik a fegyverbegyűjtés Tegnap délelőtt egy nemzetközi sajtótájékoztatón, melyről lapunkban tudósítás olvasható. Tőkés László a következőket mondta: romániai agresszív nacionalista körök már azt hangoztatják, hogy az erdélyi magyarságtól össze kell gyűjteni a fegyvert. Hozzátette, körülbelül annyi fegyver lehet az erdélyi magyaroknál, mint nála, hiszen egy református püspök általában ritkán tart lakásán arzenált, zsebében stukkert... Azért idézem Tőkés László szavait, mert a romániai dolgok kísértetiesen hasonlítanak a magyarországiakhoz. Ha igaz, hogy az újságírók fegyvere a toll, akkor Magyarországon a magyar újságíróktól igenis megkezdték azok elvételét, összegyűjtését Mert kérdem én, hol vannak azok a nemzetinek mondható, jól kiejtett, pontos szavak a rádióból és a televízióból, amelyekhez az elmúlt esztendőkben már-már kezdtünk hozzászokni? Valószínűnek tartom, hogy rövid időn belül föltehetem azt a kérdést is, hogy hol van a magyar nemzeti újságírás utolsó mohikánja, a Pest Megyei Hírlap, amelyiknek minden bizonnyal azt a jövőt szánták a fegyvergyűjtők, amelyet például a nemrégiben megszűnt Keresztény Magyar Vetésnek, Stolmár G. Ilona lapjának. Annyiban különbözik a mi helyzetünk a romániai magyarságétól, hogy nálunk igenis volt fegyver, nevezetesen a toll és a mikrofon, amelyektől sok pályatársam már elbúcsúzott, mi pedig — a jelek szerint — ezekben a nehéz napokban búcsúzunk. Ezek után nem marad számunkra más, mint hogy kisebb-nagyobb csoportokba verődve, ha kell — immár mikrofon és toll nélkül, fegyvertelenül — puszta kézzel készüljünk a tusára, hiszen egyáltalán nem kizárt, most majd más módon törnek azok ellen, akik műsoraikkal, írásaikkal kivívták maguknak: fölkerültek a kultúrterroristák listájára. Emlékezzenek csak Eörsi István szavaira, aki a Kádár-rendszer bűnéül rótta fel, hogy ezekkel — mármint velünk, akik adott pillanatban a fölemelkedés lehetőségét kereső fajtánk mellé álltunk — annak idején nem számoltak le. (Vödrös)
