Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
fcf\7 MEGYEI TJJUT A p niKLJAr XXXIX. ÉVFOLYAM, 24. SZÁM Ára: 17,50 forint 1995. JANUÁR 28., SZOMBAT Ki legyen a főjegyző? Január 31-én áll fel Erdélyi László, Pest Megye Ön- kormányzatának főjegyzője a székéből. Ekkortól, mint azt lapunk kérdésére Schmidt Géza, a közgyűlés elnöke elmondta, a hivatal jelenlegi dolgozói közül az állás betöltéséhez megfelelő végzettséggel rendelkező munkatárs intézi a jegyzői ügyeket. Ideiglenesen. Ugyanis a jelenlegi főjegyző távozása után néhány nappal az elnök pályázatot ír ki: a megüresedett főjegyzői állás, illetve a legutóbbi közgyűlésen elfogadott határozat értelmében egy aljegyző részére. (Utóbbi — szögezi le a módosított szervezeti és működési szabályzat — távollétében helyettesíti a főjegyzőt. A pályázatot országosan hirdetik meg — nyilatkozta Schmidt Géza. (Folytatás a 4. oldalon) Elfogták a gyilkost Két nappal a százhalombattai erdőben történt brutális kettős gyilkosság felfedezése után tegnap délután sajtótájékoztatót tartottak a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságon, ahol Komáromi István ezredes, Pest megyei rendőr- főkapitány és munkatársai bejelentették: előzetes letartóztatásban van a gyanúsított, akit még két korábban eltűnt fiatal lány megölésével is gyanúsítanak. A 20 esztendős Németh Zsuzsát és vele egyidős barátnőjét, Pálmai Adriennt, akik hétfőn, január 23-án szokásos esti „kocogásra" indultak a százhalombattai erdőbe, szerdán holtan találták. A gyilkost rendkívüli brutalitása még a sokat tapasztalt rendőröket is megdöbbentette. Mindkét szerencsétlen teremtést fejbe lőtték, megzsinegelték, és hátukba kést döftek. Az a perverz mód, ahogyan megerőszakolták őket, arra vallott, hogy feltehetőleg aberrált a gyilkos. S különös fordulata ennek a borzalmas ügynek, hogy amikor a tetemeket megtalálták, a gyanúsított egy másik ügy kapcsán már őrizetben volt. (Folytatás a 8. oldalon) Tőkés László a rágalomhadjáratról Tőkés László: Az ellenem indított rágalomhadjárat csak előszele volt egy magyarellenes kampánynak Talum Attila felvétele A december közepén Tőkés László ellen megindított rágalomhadjárattal kapcsolatban már számtalan személy véleményének helyt adott a magyarországi média, egyedül magát az érintettet nem hallhattuk sem a televízióban, sem a rádióban. Ezért a Magyarok Világszövetsége tegnap sajtótájékoztatót tartott ,,A vádlott megszólal” címmel, amelyen Tőkés László is elmondhatta, hogy hogyan látja ő a személyét ért támadásokat. Először Csoóri Sándor, az XJVSZ elnöke szólt röviden arról, hogy jelenleg egy abszurd és gonosz színjátéknak vagyunk tanúi, és el kell dönteni, hogy ennek csak nézői vagy elítélő bírái leszünk-e. Tőkés László, a Királyhá- gómelléki Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta, hogy többről van szó, mint egyszerűen egy személy megtámadásáról, hiszen az ellene indított rágalomhadjárat időközben átcsapott az RMDSZ és az egész erdélyi magyarság ellen irányuló kampányba. Miután köszönetét mondott a magyar kormánynak és a hat parlamenti pártnak az ügyhöz való hozzáállásukért, annak a véleményének adott hangot, hogy Romániában kiéleződött az agresszív nacionalizmus, ezért veszélybe kerültek az országban a demokratikus folyamatok. Mint mondta, nem véletlen, hogy a rágalomhadjáratot éppen az 1989-es forradalom ötödik évfordulójára időzítették, hiszen a Nagy- Románia Párt és a Szocialista Munkapárt — amelyeket Iliescu nemrégiben emelt be a hatalomba — nyíltan Cea- usescu hívei, tehát Temesvár szellemének és így a demokráciának ádáz ellenségei. A püspök sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy a megosztó politika már az egyházba, sőt az RMDSZ-be is behatolt. Elmondása szerint ez a szalámitaktika nemcsak a magyarok ellen irányul, hanem a Demokratikus Konvención belül az RMDSZ-szel együttműködő ellenzéki demokratikus pártok ellen is. Hangsúlyozta, hogy nem hátrálnak meg a sorozatos támadások és az RMDSZ betiltását követelő hangok ellenére sem. A mostani magyarellenes kampány nem más, mint az erdélyi magyarság provokálá- sa — csakúgy, mint a korábbiak —, amellyel azonban a magyarok teljes mértékben tisztában vannak, ezért nem ülnek fel semmilyen provokációnak — jelentette ki a püspök. A hecckampány tipikus elemeként említette, hogy egyes román politikusok azt követelik, hogy gyűjtsék be a magyaroktól a fegyvereket. Természetesen — folytatta Tőkés László — a magyaroknál nincsenek fegyverek, de az ilyen kijelentések azt a látszatot keltik a közvélemény előtt, mintha a magyarság vérontásra készülne, mintha veszélyeztetné a román népet. Azonban ha Romániában bármikor is vérontásra kerül sor, annak a harcnak a magyarság biztosan nem résztvevője, hanem kizárólag csak az áldozata lesz :— mondta végezetül Tőkés László. (fenyvessy) A református Az októberi püspökválasztás és a decemberi forradalom ötödik évfordulójának megünneplését követő, „jól időzített”, lejárató propaganda újból, eddig nem ismert vehemenciával vette össztűz alá egyházkerületünk püspökét. A Tőkés László ellen aljasul kitervelt támadással szemben egyetlen fegyverünk a hit, pajzsunk a becsületesség. Ma ő a célpont — az első vonalbeli ember —, s ha őt erkölcsileg sikerülne igazgatótanács megsemmisíteni, jól kitervelt támadásaikat folytatnák a sötét erők. Hallgatásunkkal lejáratási szándékukat sikeressé tehetnénk, de tudjuk, hogy a bel- ügyesek legnagyobb ellensége a nyíltság és a nyilvánosság. Egyházkerületünk immár újraválasztott püspökének ismét határozottan szavazunk bizalmat, s ezt semmilyen külső erő nem rendítheti meg. Kollaboránsnak nevezni azt az embert, aki elnyomott milliók hallgatásának falát állásfoglalása törte meg, aki mindent kockára téve mert szembeszállni a legsötétebb diktatúrával és az azt fenntartó Szekuritáté- val — egyszerűen megmoso- lyognivaló. Az, ahogyan üldözöttből és áldozatból informátort akarnak kreálni — a becsület és tisztesség arcul csapása. A felerősített rágalmazások intenzitása félreérthetetlenül azt bizonyítja, hogy a változások utáni meghu- nyászkodás idején a támadó csupán megerősítette állásait. (Folytatás a 4. oldalon) Búcsú Sík Ferenctől „Megrendültén, fejet hajtva vettünk végső búcsút Sík Ferenctől, a Nemzeti Színház főrendezőjétől. Halála figyelmeztető jel valamennyiünknek: fogjunk össze, mentsük meg a nemzetet, a Nemzetit.” Egyebek mellett ez áll lapunk munkatársi közösségének a Nemzeti Színház igazgatóságához küldött részvéttáviratában. „Gyászoljuk Sík Ferencet, a Nemzeti Színház főrendezőjét. Megrendültén, de belenyugvás nélkül, mert nem a mindenki sorsát irányító természet parancsa szólította el. Még élhetett volna, még élnie kellene. (...) Ő azért halt meg, hogy a nemzet színháza ne kerülhessen ravatalra” — így szól a Közakarat Egyesület, a Magyar Szellemi Védegylet, a Nemzeti Társas Kör és a Pro Patria et Libertate Alapítvány közleménye. (A ravatalról készült felvételünk a 8. oldalon látható.) Requiem Ötven éve történt... Ez az egyszerű mondat gyakran hangzik el mostanában, és alig hiszem, hogy akad magyar család, amelynek nem gyásszal kell emlékeznie azokra a fél évszázaddal ezelőtti napokra. Amikor most nagyapámról írok, nem a családi jajkiáltást harsogom világgá. Egy olyan halálra emlékezem és emlékeztetek, amely ezreket és ezreket sújtott. Csakhogy az így elpusztult embereket nem mint hősöket vagy mártírokat emlegetjük, „csak”mint áldozatokat. „Hja, kérem, ez a háború...”— mondjuk, és legyintünk egyet. Pedig ők éppoly ártatlanul és értelmetlenül haltak meg, mint sok millió társuk. A budai Lánchíd utcának ma csak páratlan oldala van. A páros oldal ’45 januárjában eltűnt. Még csak nem is rom, csupán egy porkupac maradt a helyén. Nagyapám, Szluha Dénes a 6-os számban lakott, a második emeleten. Büszke ember volt, nem vállalta a pinceéletet. „Ha már meg kell halni, ne egy tikban haljunk, mint a patkány, hanem otthon, mint az ember!” Annyiban igaza volt, hogy a pincében búvók éppúgy nem élték túl azt a napot, mint ő... Lakásuk két szobáját egy, a közfalba épített cserépkályha fűtötte. Tüzelőjük már fogytán volt, ők a langyos kályhához támaszkodva próbáltak melegedni a már ablaktalan egyik szobában. — Tégy még egy keveset a tűzre, kedves — mondta nagyanyámnak, aki átment a másik szobába, lévén ott a kályha ajtaja. Nagyanyám aztán csak arra emlékezett, hogy egy iszonyatos porhalmaz tetején vacogva tért magához. Az történt, hogy a pince egy részét a németek lőszerraktárnak használták. Ez kapott telitalálatot. A ház nem is kártyavárként omlott össze: elporladt... Nagyanyámat valami isteni csoda mentette meg. Néhány zúzódáson és égési seben kívül más baja nem esett. Még ahhoz is volt ereje (és szintén csodával határos szerencséje), hogy elvánszorogjon a János kórházba, ami még békeidőkben sem kis séta a Lánchíd- tól... Nagyapámból — és a ház pincéjében lévőkből — semmi sem maradt. Fiai hiába kutattak a harcok elcsendesülésekor. Csupán egy fél pár olyan cipőt kotortak elő, amelyről feltételezték, hogy az övé volt. Ahol valaha a Lánchíd utca páros oldala állt, ma kis park és autóparkoló van. A tragédiára nem emlékeztet semmi. Amikor az ötven évvel ezelőtti szörnyűségekre emlékezünk, ne feledkezzünk meg azokról sem, akiket nem vittek a frontra, nem hurcoltak lágerekbe, akikkel nem történt semmi — csak elpusztította óikét a háború. Sokuk sírja Budapest szívében jeltelen, hamvaik fölött autók parkolnak. Nyugodjanak békében azok is, akiknek nyughelyét nem koszorúk, hanem autókerekek „díszítik”. Emlékezzünk azokra, akiknek haláláért soha senki sem kért — és a jövőben sem kér — bocsánatot. Mert mindig voltak és lesznek emberek, akiket büntetlenül lehet meggyilkolni... Szuhay Balázs
