Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-23 / 19. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 23., HÉTFŐ 13 A dicstelen 'Rádiókabaré A szilveszteri kabaréknak felhőtlen szórakozásnak kellene lenniök, melyek feledtetik az elmúlt esztendő gondjait, és optimizmust keltenek az elkövetkezőt illetően. Lehet bennük sok jó és rossz vicc, könnyes mosoly vagy idétlen röhögés, de savát-borsát a politikai csipkelődésnek kell kitennie. Természetesen ezt vártuk az idén is mind a tv- től, mind a rádiótól. Az illuminált, kötelező jókedv mellett a képernyő műsora megjárta (ki figyel oda?), eltelt vele az idő. De a Rádiókabaré! Az bizony eszünkbe juttatta, hogy voltak Magyarországon olyan idők, amikor a kabaré témája a Patyolat és a Coca-Cola volt. Jómagam is, mint sokan mások, január elején hallgattam meg a rádió szilveszteri vidám műsorát részben ismétlésekből, részben felvételről. Enyhén szólva szomorú volt! A Farkasházy Tivadar szerkesztésében készült műsor magán viseli napjaink egyik politikai negatívumát, a szociálli- berális média szereptévesztését. Az egyes humoros tömböket megszakította a saját lapjának, a Hócipőnek a híreivel. Ezek a „humoros hírek” képviselték volna a kabaré politikai részét, ezeknek kellett volna alaposan megcsipkedni az aktuális politika színpadán szereplőket. Ehelyett „jól odamondogattak” a már több mint fél éve letűn- teknek. így Csúcs László rádióelnök, Szabó János, Jeszenszky Géza, Schamschula György miniszterek voltak a tréfák céltáblái. Hát nem tudja a chartás és mindenütt ott sündörgő Farkasházy, hogy a fenti urak már nincsenek pozícióban? Elsodorta őket a „nép bölcs választása” májusban. A rajtuk való HISTÓRIA Krmann Dániel naplója (X.) Utazás holttestek között A Szentháromság ünnepe utáni tizedik vasárnap reggelén Krupka városába érkeztünk, ahol életemben először láttam orosz istentiszteletet s beszéltem orosz pappal, akit az egyik helyen popnak, másutt püp- nek hívnak. Felettébb tudatlan ember volt, olyannyira, hogy még oroszul sem tudott tisztességesen olvasni — panaszkodott is, hogy milyen nehéz az orosz olvasás —, latinul aztán végképp nem beszélt, nem is olvasott, és valami parasztruhafélében járkált. A függöny mögött, az oltárnál állva énekelt valamit, mire a kórus így válaszolt: „Hoszpodi pomiluj!”. Aztán fogta a tömjénezőt, körbejárta a szentképeket, hajlongott előttük és kellemes illatot hintett feléjük, végül pedig előhozott egy tálkát a kehellyel. A hívek kis gyertyákat gyújtottak a szentek tiszteletére. Ez a templom is az egyesült oroszoké volt. Körmenetet is láttunk: nagy csengettyűszóval vitték az ostyát ebből a templomból egy beteghez, majd a pap visszatért a templomba. Krupkából Velkij Bohrba érkeztünk. Elég szép város, csak éppen kenyeret alig tudtunk szerezni benne, szert tettünk viszont egy halom áfonyára — szláv nyelven cicoretká- nak, németül Heidelbeer- nek hívják —, valamint marhahúst is sikerült vennünk egy zsidótól, aki épp akkor vágta le az állatot. Volt ott egy kapitány, aki folyvást a többiek előtt járt kocsijával, és sohasem csatlakozott a tatárokhoz. Ez az ember rossz úton indult el, és fél mérföldön keresztül kínlódott, majd amikor észrevette, hogy egészen magára maradt, kénytelen volt visszatérni a városba és a mi szekereink után kullogni; így bűnhődött hebe- hurgyaságáért, s így lett nevetség tárgya mindenki szemében. Velkij Bohrból három mérföldnyit haladtunk tovább egy Szlaveni nevű faluig. Litvániában itt láttunk először almafákat; a tatárok és a mi kocsisaink mohón falták a savanyú almákat. Meg kell mondanom, hogy abban a rengeteg sok erdőben, melyeken át Litvániába érkeztünk, nem láttunk egyetlen madarat vagy nyulat sem, de nem láttunk fákat sem a falvakban és a városi kertekben: ebből a lakosok restségére lehet következtetni. A házakat minden oldalról jókora távolság választja el egymástól, kerítést egyáltalán nem húztak, az építkezésekhez meszet használtak, a háztetőket hosszú gerendákból vagy szalmából készítették, és a padló is boltozatos volt: a gerendákat három rétegben fektették le, a középső sor kiemelkedett, a másik kettő pedig valami-, vei lejjebb volt. Ugyanaznap Pavlovicsi faluba érkeztünk, az éjszakát a temető mellett a szabadban töltöttük. Nemrég temethettek el valakit, s mert nem hordtak elég földet a sírra, akkora bűz terjengett, hogy gyorsan odébb kellett állnunk a nyírfáktól, melyek alatt pihenni szándékoztunk. Litvániában és később a kozákok földjén is megfigyeltük, hogy a temetők a falvakon kívül vannak elhelyezve, valamely kiemelkedő vagy különálló, magas nyírfákkal körülvett területen, kétségtelenül a zsidók mintájára, akik egykor kertekben, fák alatt temetkeztek. Egyes vidékeken azt láttuk, hogy az előkelőbb személyek. az utak mellé, ligetekbe temették magukat, gerendákból ácsolt, kriptaszerű kis építménybe. A szegényebbek két jókora követ kaptak: egyet a sír fejéhez, egyet a lábához, egyeseknek karcsú fakereszttel jelölték meg nyugvóhelyét, temetéskor sok virágcsokrot hordtak össze. Másnap félelmes hírű rengeteg erdőkön keresztülhaladva Csicserinbe értünk. Még Szlaveniben hallottuk, hogy egy Canifer nevű oláh tábornokot ekkoriban elfogtak a szomszéd faluban, ahol gondtalanul és mit sem sejtve épp kivégzést hajtatott végre, és a cárhoz hurcolták. Itt már szemünk elé tárult a svéd hadsereg, imitt- amott feltünedeztek szálláshelyeik, vékonyabb-vasta- gabb vesszőkből font kis sátraik. Táborukat éberen őrizték, lovaikkal állandóan fel-alá nyargaltak, letiporták a termést, de egyébként is súlyos károkat okoztak benne: learatták maguknak és össze is hordták a földekről. Vargánk, ahogy meglátta a svédeket, gyorsan kirakta eladó saruit, csizmáit. Sokan odasereglettek, egyik is, másik' is meg akarta mustrálni ezt vagy azt a lábbelit, közben a varga nem tudta szemmel tartani a készletét, és nem egy darabját elcsenték. Egyszer aztán sikerült fülön fognia egy tolvajt, nyomban el is vezette az ezredes elé, aki megérdemelt büntetést szabott ki rá. Elmondhatatlan rettegés fogott el. A tatárok már útnak indultak, lassan leszállt az éjszaka, mi pedig mást sem hallottunk a katonáktól, mint hogy milyen veszedelmes az út. Ekkor váratlanul megjelent útitársunk, a kapitány, akinek sikerült eladnia jobbfajta rajnai borral töltött hordócskáit, s most azt javasolta, hogy kössük a miénkhez üres szekerét, és induljunk el nyomban a tatárok után. Egyedül a varga határozott úgy, hogy ott marad, és majd reggel jön utánunk, mert valamelyik ezred még tartozott neki a csizmák árával. Mi, többiek, elfogadtuk a kapitány tervét, és öten útra keltünk. Hatalmas rengetegen áthaladva sűrű, sötét éjszaka érkeztünk Golovcsinba, a moszkvaiak friss vereségéről nevezetes városba, mely a Vabics folyó partján fekszik. A moszkvaiak mindenfelől árkokkal, sáncokkal övezték a folyót, a magasabban fekvő helyekre ágyúkat állítottak, s a harcvonalat fél mérföld hosszúságban terjesztették ki. Seregük igen nagy létszámú volt, XII. Károly viszont kevés embert, elsősorban királyi testőreit vette maga mellé, s kiadta a parancsot, hogy senki ne merészeljen lövöldözni, hanem kivont karddal rohanjanak az ellenségre. Ő maga elsőnek ugrott a mocsaras folyóba, majd az iszaptól nyakig mocskosán előrevágtatott s rettenthetet- lenül rárontott a szemben álló seregre, elfoglalta a védőárkot, s üldözőbe vette, megfutamította és dicsőségesen leverte az ellenséget. Saját szemünkkel láttuk a sok vesződséggel készült védőárkot, onnan egy kicsit előbbre mentünk, és az út mentén táboroztunk le éjszakára; én magam majdnem egész éjjel őrt álltam a szekerek körül. Itt is megtapasztaltuk Isten vigyázó atyai szeretetét. Mert ha akár csak két fegyveres ránk támad, befellegzett volna nekünk. Reggel holttestek között folytattuk utunkat, s utolértük tatárjainkat, akik éppen lovaikat legeltették. Aznap velünk jöttek a király zsidai; meg akarták előzni a többi szekeret, civakodni, szitkozódni kezdtek. Az egyik kereskedő, akit szóval és tettel bántalmaztak, jó ideig titkolta fájdalmát, de egy alkalmas pillanatban rátámadt az egyik zsidóra, bottal ütötte, amíg a zsidó elterült a súlyos csapásokról, de a kereskedő ekkor sem hagyta abba a verést, s életre pofozta a félholt zsidót, aki pedig később bevádolta, de a kereskedő kellőképp tisztára mosta magát. Nagyon megnehezítette ezt az utat az örökös viszálykodás, az, hogy senki nem akart alábbvaló lenni a másiknál. Kisvártatva egy másik kereskedőre jött rá a fönn- héj ázhatnék, s meg akarta előzni az egyik társát, de rögtön el is akadt a sárban, a többiek meg mind faképnél hagyták, ő azonban még durván elmondta mindennek útitársait, s akit a legközelebb ért, azt meg is ütötte. A királyi fiskus utóbb büntetésből elkobozta az összes áruját: ez lett ízetlen tréfálkozás megfelel a humoristák körében oly kedvelt hasonlatnak, a döglött oroszlán rugdosásának. Amellyel a gyáva embert szokták jellemezni... Csak ilyen régi viccekre futotta? Annyi pénzért? Nem lehetett volna inkább Horn baklövésein, Baja és Fodor fodrászán, Thürmer álmain, Nagy Sándor és Szöllősi- né ingadozásán élcelődni? És mindamellett micsoda alpári stílus. Főleg derékon aluli tréfákat sütögettek el, amin az oda vezényelt közönség harsányan hahotázott. Én inkább viszolyogtam. Talán lenne a nézők soraiból valaki, aki elmondaná, miért tetszett neki a szilveszteri rádiókabaré, min nevetett. Mert a szerzők és a szerkesztők nem szoktak reflektálni, ezt megértem. De talán ez az újság helyt adna azok véleményének, akik ott ültek- és derültek... Sarkady László Cegléd az ára az ellenségeskedésnek, a méltatlan önteltségnek! Amíg nem utazhattam szekéren, kénytelen voltam gyalog nekivágni a járhatatlan rengetegnek, s útközben egy meggyilkolt moszkvaira bukkantam, akin piros német nadrág volt. A cár őfelsége parancsára ugyanis a moszkvaiaknak német ruhát kell viselniük, hosszú szakállat viszont, ősi moszkvai szokás szerint, nem szabad növeszteniük. Errefelé sok összetört szekeret és számtalan földön heverő lótetemet látni, melyeknek bűze több mint egy mérföldön keresztül, egészen Mogiljovig fojtogatott bennünket. Maga az út egyébként olyan széles volt, hogy több kocsi is elfért egymás mellett, és olyan kitaposott, hogy egy göröngyöt sem láttunk. Mo- giljovot megpillantva a szabad ég alatt éjszakáztunk. Nem volt sem vizünk, sem szénánk, ráadásul életveszélybe is sodródtunk, mert a kalmükök — ez az alantas, emberfaló söpredék — mindenfelől körülvettek bennünket, mi meg — mit sem sejtve a komoly veszedelemről — egy szélesen elterülő, nyílt mezőn táboroztunk le, holott mindenünkből kifogyottan nyugodtan elmehettünk volna Mogiljov külvárosába. Isten szeme azonban itt is őrködött fölöttünk, vigyázatlanok fölött. Bár együtt maradtunk volna a tatárokkal a szomszéd erdőben! De egyes megzavarodott fejű emberek abban a mohó reményben, hogy sörhöz juthatnak, azonnal előre akartak rohanni a városba, csak saját bendőjükkel törődve, a maguk és a velük lévők veszedelmére! Másnap, augusztus 16- án léptünk Mogiljov városába. Mély árkokkal és védőfallal van körülvéve, külvárosai tágasak, jóllehet maga a város nem túlságosan nagy. Jól megerősített kapuja fölött két jezsuita festett képe látható, latin fölirattal: „Ti vagytok a világ világossága.” Elképedtem e szokatlan fölirat láttán, valósággal égnek állt a hajam. (...) (Folytatjuk) A tápiószelei nemesek kérelme Tápiószele újratelepítése a 18. században kezdődött, 1722 és 1724 között. Az 1728-as összeírás szerint a faluban jelentősebb birtokkal a Hat- tik, Komjáthy, Mocsáry és Tercsy család, valamint Bűz János bérlő rendelkezett. Mellettük 77 taxális családot írtak össze. A taxálisok csoportjába kerültek a jobbágyteiken gazdálkodó nemesek, a bérelt földön gazdálkodók, a földesurak által felszabadított jobbágyok. Tápiósze- lén a számuk jócskán meghaladta a jobbágyokét, hiszen mindössze 18 jobbágycsaládot írtak össze a felmérők. Közvetlenül a falu újratelepítése után a szelei nemesek kérelemmel fordultak a vármegyéhez. Az 1723. január 23-án tartott megyegyűlésen ismertették levelüket, „amelyben sérelmezik, hogy Szele pusztát a vármegye fegyverváltság címén adó alá vonta. Adó- mentességet kérnek a benépesítés után kétévi időtartamig”. A fegyverváltság az udvar „találmánya” volt, a török alól visszafoglalt területek rendkívüli adóját jelentette. Pest vármegyének 30 000 forintot kellett kifizetni, az összeget utólag vetette ki a megye az egyes községekre, nemesekre. Ezekben az években — a jelek szerint — elsősorban az állattenyésztésnek volt komoly szerepe a falu életében. Erre utal, hogy Si- gárdy Pál István nemes 1723-ban Tápiószelén „hat ökröt vett Némedi Lászlótól, Szabó Istvántól és Széplaky Istvántól”. Pogány György
