Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 21., SZOMBAT J3 A megújulás jegyében A Keresztényszociális Szakszervezetek Országos Szövetségének levele a kereszténydemokratákhoz. Kedves Kereszténydemokrata Testvéreim! A Keresztényszociális Szakszervezetek Országos Szövetsége nagy várakozással és aggodalommal figyeli a politikai folyamatokat. A szövetség kifejezetten érdekelt a Kereszténydemokrata Néppártban folyó változások kimenetelében. Nem mindegy, milyen módon, mikor és hogyan kerül sor a konzervatív oldal egységes megjelenítésére, milyen erőket sikerül összevonni. Még kevésbé mindegy, hogy ezen erők mely értékek mentén tevékenykednek majd a jövőben. Lesz-e keresztény és lesz-e magyar az ország, amelyben szégyenérzet nélkül, méltósággal élhetjük életünket és vallhatjuk nézeteinket. A rendszerváltozás első periódusa lezajlott. Ebben a periódusban felvilágosultunk, szemünk rányílt a politika útvesztőire, megismertük hibáinkat és hiányosságainkat. A következő időszakot már jó lenne a professzionális munka és a hosszú távú stratégia elindításának jegyében kezdeni. Fontos szempont az is, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt — a piacgazdaságra törekedvén — tud-e alternatívát nyújtani a szociális gondoskodásra, a keresztényszociális értékek konkrét megjelenítésére. Egy szakszervezet nem szólhat bele egy párt belső ügyeibe. Láthatja azonban, hogy mi történik körülötte a politikában és véleményével segítségére siethet rokonszervezetének. Ezt igyekszünk megtenni levelünkkel. Szemünkben a megújulás záloga az az egységes grémium, amely dr. Giczy György és dr. Fü- zessy Tibor köré csoporHISTÓRIA Krmann Dániel naplója (IX.) Fölakasztott szökevény a földbe ásott fán Kocsisaink nem akarták megvárni a tatárokat, akik kihasználva az egész Lengyelország területére érvényes szabad legeltetést, kinn a réten töltötték az éjszakát, így aztán reggel kétszer egymás után eltévedtünk, először jobbra, aztán balra térve le az útról, és utazószekerünk is fölborult egy keskeny ösvényen, figyelmetlen kocsisunk hibájából. Szerencsére akkor éppen senki sem ült a szekéren, különben veszélyessé válhatott volna a helyzet. A hanyag kocsis nem tartotta féken a lovakat, azok meg letértek az útról és egy lejtőn elragadták a kocsit. A bal oldali kerekek a levegőbe emelkedtek, a jobb oldaliak nem tudták megtartani a súlyt, a kocsi egy sziklának rohant, a boroshordó a sárba zuhant, és minden legurult róla, palackjaink pedig megsérültek. Kisvártatva ingoványos területre értünk, ahonnan a mi szekerünk szerencsésen kijutott, de az egyik kereskedőé csak hosszú kínlódás után, mert a többiek, akik már előrébb tartottak, nem akarták megvárni és segíteni rajta, hanem otthagyták elakadva a sárban, egy domb alján, nagy reszketés és halálfélelem közepette. Ahol fölértünk a hegygerincre, ott éjszakáztunk, mert állt azon a helyen néhány elhagyatott házikó és fű is bőven volt. Kereskedőink — úgy gondolván, hogy minden veszélyen túl vannak — kilőtték muskétáikat és kedvükre mulatozni kezdtek. Másnap reggel kilenc óráig megtettünk két mérföldet, és a hegytetőtől épségben leereszkedtünk Szmolevics városába, ahová már elért a pestis; erről azonban nem tudtam, s bementem egy házba, ahol a kenyér még a kemencében volt, kis ideig vámom is kellett rá, aztán jóízűen megettem. Kisvártatva értesültem Pohorszky uramtól a helyben dühöngő pestisjárványról, amelynek csak a nevét kellett hallanom, és azonnal megundorodtam a kenyértől, s a jó szájízt a rémület váltotta fel. Figyelembe kellett volna vennem, amit mindenki tud: ne adj tovább mindent, amit hallasz; az ijedelem sokak vesztét okozta már. A város határában fölakasztott katonaszökevényt láttunk. Egy földbe ásott fán lógott a szerencsétlen, a fába vert szög tartotta meg a nyakába hurkolt kötelet, és mikor lába alól, mely vagy két- arasznyira volt a földtől, kihúzták a zsámolyt, megfulladt. A svédek nem ismerik a három fagerendából készült bitófát, sem a kettőből ácsolt keresztet, egyetlen gerendán kell a gonosztevőnek hosszú I betűvé nyúlnia. Utunk következő városában, Uperevicsben is elterjedt már a ragály. Egy lyukas tetejű fogadóban töltöttük az éjszakát, zuhogó esőben. Itt már óvatosabban akartam eljárni a vásárlásnál, ezért kérdezgetni kezdtem a helybélieket a pestis felől. Megtudtam, hogy a szállásunkkal szomszédos házban mindenki halálos betegen fekszik, a fogadóst meg épp aznap temették. Gyorsan űtitársam után néztem, aki hívásomat meghallva, kijött a házból, ahol valamit sütni akart. Mikor tudomására jutottak híreim, fogta a serpenyőt és be akart menni egy másik házba, én azonban visszatartottam, erre aztán félretette az edényt és a fogadóban maradt a tűznél. Reggel, ismét esőben, vagy két mérföldön keresztül erdőben folytattuk utunkat a Berezina folyó- ig, s amikor a partjára értünk, négyszög alakú lapály tárult a szemünk elé, nemrég még a moszkvai sereg táborozott rajta. A svéd betörés megakadályozására kivágott fák ezrei hevertek szanaszét, láttuk a szakaszok, illetve századok szálláshelyeit, voltak ott vesszőből font kis kunyhók, védekezésül az eső ellen, a folyó két partján pedig széles árkok húzódtak sáncokkal, melyekbe helyenként ágyúkat ástak be, hogy az ellenség átkelését meghiúsítsák. De még mielőtt ideértek volna a svédek, a moszkvaiak elhagyták a sok vesződ- séggel készített sáncokat és árkokat, két hidat leromboltak, fölgyújtották a várost, kegyetlenkedtek egy sort a zsidókkal, és földúlták javaikat. Át kellett kelnünk a meglehetősen mély és széles folyón, így hát felhajtottunk szekereinkkel egy kisebb hajóra, melyet a moszkvaiak megrongáltak, igen roskatag állapotban volt, s hamarosan any- nyi víz folyt belé, hogy az evezősök nem bírtak a már-már elmerülő alkotmánnyal. Mikor a pereméig lesüllyedt, úgy döntöttünk, hogy inkább egy keskeny sajkára bízzuk embereinket, mintsem hogy ilyen nagy veszedelemnek tegyük ki őket. Végül is valamennyien ép bőrrel kerültünk ki a bajból, Isten megőrzött bennünket. Boriszov városában az emberek cigányok módjára a szabad ég alatt üldögéltek, és korpából főztek valamiféle ételt. A város igen hosszan húzódik el és szép házacskái lehettek, ahogy a zsidó házak romjaiból és abból a néhány keresztény épületmaradványból, amit a moszkvaiak nem tüntettek el a föld színéről, megítélhettük. Tatárjainktól ismét elszakadtunk, az utat nem ismertük, így hát a fürdő közelében a szabad ég alatt éjszakáztunk. A mieink közül egyesek nem átallották izzasztani magukat. Egy vaksötét kalyiba tövében telepedtünk ugyanis le, benne volt egy kis üst és néhány kő, melyek vízzel lelocsolva az egész helyet betöltő forróságot leheltek, és pompásan megizzasztották embereinket. Másnap egy hídhoz értünk, amely átívelt a nem éppen széles, de mély folyó fölött. Peremgerendái, amelyre a deszkák támaszkodnak, összevissza töredezettek, s korhadtak voltak, helyenként belelógtak a vízbe, a keresztbe rakott deszkák pedig oly távol voltak egymástól, hogy a lovak csak nagy üggyel- bajjal tudták megvetni rajtuk a lábukat; mégis, csodák csodája, megrakott szekereink szerencsésen átjutottak, pedig a híddal együtt inogtak, lesüllyedtek, fölemelkedtek, de nem kerültek víz alá. Ekkor is álmélkodva adtam hálát az isteni gondviselésnek. Ezután erdőkön keresztül követtük tatár vezetőinket, és Losnyica faluban utol is értük őket. Itt egy zsidónál büdös sört és ugyanolyan pálinkát kaptunk, de mi bizony nektárként ittuk. Minél közelebb jutottunk ugyanis a svéd táborhoz, annál inkább hiányt szenvedtünk ételben- italban. Utóbb nagy zaj támadt, így nem hallottam meg, hogy a tatárok indulni készülnek — egy puska- lövésnyire lehettem tőlük —, ezért aztán szedhettem a lábam, amíg utolértem őket. Akik egy szekéren utaztak velem, azt hitték, hogy valahol elől járok, mert a sűrű bokrok közt rosszul lehetett látni, és igen gyorsan haladtak. Ilyen veszedelmes dolog elszakadni az útitársaktól; akár csak egy rövidke időre is! Csütörtökön Nacsban éjszakáztunk. Egész éjjel esőben áztunk, nekem ráadásul még egy beteg fecsegését is végig kellett hallgatnom. Rigai polgár volt az illető, városatya, s beszélt mindenről, ami csak a nyelvére jött, minttosulva egyrészt a bölcs és megfontolt haladást, másrészt — olyan fiatal erőkkel, mint dr. Gáspár Miklós, dr. Szántó András és dr. Egyed István — a megújulás lendületét és a párt — eddig olyany- nyira hiányzó — belső gazdasági biztonságát tudják megteremteni. Mi, akik a konzervatív egységet megalakulásunktól magunkba építettük, csak azt kívánhatjuk közelgő választmányi gyűlésükre, hogy hozzanak olyan döntéseket, amelyek méltóságot és megbecsülést szereznek a kereszténydemokráciának. Határozataik szolgálják a Kereszténydemokrata Néppárt újjáéledését és a párt meggyőző szakmai és politikai tevékenységét, amelynek révén a Polgári Szövetség előkészítésében a KDNP megfelelő súllyal vehet részt. Testvéri üdvözlettel: Lántzky László szövetségi elnök Keresztényszociális Szakszervezetek Országos Szövetsége hogy mindenben segítettem neki, amiben csak tudtam, később igaz barátnak bizonyult. A szerencsétlent, akárcsak valami hullát, egyik szekérről a másikra rakták, olykor a miénkre is, mert az övéi, akik inkább figyeltek a vagyonára, semmint az egészségére, elhagyták, de végül mégiscsak fölépült. Nacsból kora hajnalban indultunk, és bár a hídon elakadtunk, a tatárok segítségével ezen az akadályon is túljutottunk. Jól megfizettük ezeket a mindenféle szolgálatra kész embereket, s az út során lassan megismertük őket. Ketten épp itt a híd közelében valamin összevesztek: azonnal szekercéjük után kaptak, harsányan üvöltözve ütötték-verték-kaszabolták egymást, úgy viselkedtek, akár a megveszekedett vadállatok. Utunkban láttunk fölégetett malmokat — a moszkvaiak műve volt —, valamint a svéd hadsereg által épített tartós hidakat. Ezek az ingoványos helyeken jó negyed mérföldnyi távon is átíveltek, nemrégiben ácsolták őket akkora fenyőgerendákból, hogy a szembe haladó szekerek kényelmesen elfértek egymás mellett. Az elárasztott területeken vert hidak állítólag kemény munkával és hihetetlen gyorsasággal készültek XII. Károly örök emlékezetére. Kora este volt még, amikor egy kietlen faluba értünk. Áz eső miatt szívesebben töltöttük az éjszakát a fogadóban, mint hogy a tatárokkal együtt bőrig ázzunk a szabad ég alatt, de mivel tartottunk a parasztoktól, sorban egymás után őrt kellett állnunk. Rám éjfél után került sor, a svéd zászlós volt a társam, s kezünkben fegyverrel körbejárkáltunk. (Folytatjuk) Birtokosztás Hernádon Az írásbeliség Magyarországon a 13—14. századtól terjedt el magánszemélyek között is. Nálunk nem alakult ki, illetve nagyon korlátozott formában működött a közjegyző! intézmény, viszont a 19. századig a hiteleshelyek lényegében ugyanazt a funkciót töltötték be. A hiteleshelyek a székes- és társaskáptalanok voltak, mintegy 50-re tehető számuk a középkorban. Hatáskörük általában egy- egy megyére terjedt ki, de néhánynak — így a budainak — az egész országra vonatkozott illetékessége. Magánszemélyek a hiteleshelytől oklevelet bevallás — fassio — alapján kaphattak legkülönbözőbb ügyeikben: adásvétel, csere, kölcsön, végrendelet, birtokmegosztás található a fennmaradt oklevelekben. A bevallás „a jogügyleti feleknek az ügylet tárgyát és feltételeit illető, részletes előadásából állt”— írja Szentpétery Imre Magyar oklevéltan című könyvében. Egy ilyen bevallás, fassio eredményeként létrejött oklevelet állított ki a budai káptalan 1409. január 22-én. Hernádi Pál fia Dénes, hernádi birtokából két jobbágytelket átengedett atyja nővére le- származottainak, János fia Mártonnak, János fia Péternek, Harkányi János fia Antalnak, Inárcsi István fia Tamásnak, Bugyi Antal fia Gellértnek és Dabosi István fia Péternek. A fassio során Dénes kikötötte, hogy a gyümölcsöst megtartja saját magának. A bevallás során az átadott birtokrész pontos határát is rögzítette a káptalan. Pogány György
