Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-03 / 2. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 3., KEDD 13 Az összefogás szép példái Tisztelt Főszerkesz­tő Úr! Az önkormányzati választások előtt a Pest Megyei Hírlapban szí­vós küzdelmet folytattak önök a nemzeti erők közötti kapcsolatok létrehozásáért, a választásokra történő ösz- szefogás kialakításáért. A májusi választások bebizo­nyították, hogy összefogás nélkül csak vereségben le­het részünk. Önöknek nagy részük van abban, hogy a három­párti nemzeti koalíció létre­jött, különben szétforgácso- lódva legalább akkora vagy még nagyobb vereség várt volna a nemzeti erőkre, mint májusban. Ez az össze­fogás, noha nem működött még mindenütt kifogástala­nul, már szép eredménye­ket is hozott. Nagy öröm­mel olvastam a december 23-i újságban, hogy a Pest Megyei Közgyűlésben ösz- szefogtak a keresztény, nemzeti erők, és együttesen többséget szereztek! így, hála az összefogásnak, a megyei önkormányzatban az együttműködő nemzeti erők kezébe került a vezetés. Szülővárosomban, Ceglé­den, májusban nagy többség­gel győzött az MSZP-s Béké­si László. A decemberi ön- kormányzati választásokon összefogás jött létre az FKGP, az MDF, a KDNP, a MIÉP és az EKGP között, ennek eredményeképpen si­keresen legyőzték az MSZP és az SZDSZ közös jelöltjét, és kisgazda polgármestert vá­lasztottak. Ez az összefogás, ha még akadozott is, de or­szágosan több mint 20 száza­lék szavazatveszteséget oko­zott az MSZP-nek! Itt, Buda­pesten pedig hét polgármes­tert vesztett az SZDSZ és töb­bet az MSZP. Az országos események is azt mutatják, hogy csak az összefogás jelenti szá­munkra a jövőt. Zakar Mihály Budapest Ha Déryné ezt előre látja... Az elmúlt négy év­ben már megszo­kottá vált, hogy a Nemzeti Színház­Az időtálló tonett (II.) ról és az Állami Operaház­ról csak egyfajta fanyalgás- sal, alig leplezett utálkozás- sal írt, szólt az írott, illetve elektronikus magyar sajtó, csupán Ablonczy László és Ütő Endre (az igazgatók!) miatt. Most, amikor a Nemzeti Színház műsorára tűzte a My Fair Lady című musi­calt, mintha felengedett vol­na ez a jeges légkör. Csak nem azért, mert a női fősze­repet Fonyó Barbara mű­vésznő kapta meg? Akinek édesanyja Kállay Bori mű­vésznő, Vitray Tamás jelen­legi felesége. És a szerep- osztáshoz talán Ungváry Ta­másnak is köze van. Be­látom, nagyon sok itt a kér­dőjel. De egyik reggel meg­oldódott a rejtély. A Nap-kelte műsorában a gyakran könyörtelen Ha­vas Henrik megszólaltatta az ifjú művésznőt, és kifag­gatta az Ungváry—Kállay Bori—Vitray „háromszög” jelentőségéről. Aránylag ke­vés szó esett a partnerekről (Bács Ferenc, Sinkovits Im­re, Agárdy Gábor, Lukács Margit), akik pedig jelenko­ri színjátszásunk élő halha­tatlanjai. Kiderült viszont, hogy Fonyó apukától sok hasz­nos tanácsot kap az ifjú hölgy. Viszont Vitray mos­tohapapánál senki sem iz­gul jobban a sikeréért, bele­értve a primadonna mamát is. Lám, csak jó az Isten, jót ád. Egy hamisítatlan Ung- váry-jó tanács megfogadá- sa, egy Vitray-csemete sze­repeltetése már-már 180 fo­kos fordulattal megváltoz­tatja a Nemzeti Színház — eddig méltatlanul mostoha — sajtóját? Lehet, hogy Ütő Endré­nek is elég volna, ha vala­melyik liberális sajtócápa jól fésült csemetéjét fősze­rephez juttatná az Opera1 ban, hogy néhány jó szót kaphasson a független(?) magyar(?) és liberális(?) saj­tótól. Ha Déryné ezt előre lát­ja, bizonyára visszafordítot­ta volna az úton az ekhós szekeret!... Brezovich Károly Vác A nemzet kezd ébredezni A Jóisten segített ne­künk, és a konzervatív HISTÓRIA A kollekció óriási sikert aratott Thonetnek azt tanácsolta, ha folytatni akarja a fa hajlítá- sát, forduljon az angol Des- vignes nevű építészhez, aki akkor a Liechtenstein-palota átépítési és lakberendezési munkáit irányította. Miután vele sikerült egyezségre jut­ni, Thonet a parkettgyáros Carl Leistler alvállalkozója­ként végzett fiaival Leistler gyárában elkülönített helyen mindenféle szakmunkát és helyszíni kivitelezői munkát egy fix, megállapodás szerin­ti összegű bérért. Az egyez­ség Leistlerrel 1843-tól 1849-ig tartott. 1846-ig csak a Liechtenstein-palota szá­mára dolgoztak. Ézalatt elké­szült valamennyi igényes parkettmunka, ezenkívül sok széket is készített Tho­net a palota számára ragasz­tott fából, amelyeket fara­gott díszítéssel láttak el. Ezek közül néhány még ma is megtekinthető. Thonet azonban úgy gon­dolta, hogy ő nem egyedi da­rabok gyártója és szállítója lesz, hanem a tömegek szá­mára akart bútorokat előállí­tani. Nagyon kemény mun­kával teltek a negyvenes esz­tendők utolsó évei. Fiaival különböző műhelyekben munkát munkára vállaltak. Közben minden percet ki­használt, hogy találmányát tökéletesítse. A hitelezőt is idegesítette, hogy a jelzálog tárgyát képező vagyon távol Bécstől, Boppardban volt. A sok fáradozással és szívós munkával töltött évek után 1849 májusában Thonet fiai­val Gumpensdorfban egy ház második emeletén saját műhelyt rendezhetett be. Végre minden energiáját a fa hajításának tökéletesítésé­re fordíthatta. Az első szék­forma, amely a törekvések eredményeként megszüle­tett, a 4-es széktípus volt, szerkezetét tekintve ugyan még több darab fából ra­gasztva készült, de formai új­szerűsége lehetővé tette a tö­meggyártás irányába való előrelépést. Ugyanis ebből a széktípusból kapott megren­delést az elsőrangú bécsi Café Daum ülőbútorainak a gyártására. Ez volt az első nyitott lokál, melyet teljes mértékben már hajlított fá­ból készült székekkel ren­deztek be. A 4-es számú szék egyetlen kör kereszt­metszetű, hajlított háttámlá­val, két darab vékonyabb, ugyancsak hajlított fából ké­szült, cikomyázott alkatrész beillesztésével készült. Anyaga még nem bükkfa volt, mint a későbbi szériatí­pusoknál, hanem mahagóni. A kontinenst tekintve is Bécsben alakult az első ká­véház, 1683-ban. Mégis,, amikor egy Towson nevű an­gol utazó Magyarországon járt, a legszebbnek egy pesti kávéházat talált, amelyről azt állította, hozzá fogható nincs egész Európában. Ez az Európa-hírű fényes „Café Kemnitzer” volt, amelyet az 1838-as nagy árvíz elpusztí­tott. Ennek alapjaira épült Viktória királynő koronázá­sa alkalmából az „Angol Ki­rálynédnak elnevezett szál­loda. A szabadságharc ide­jén, 1849-ben rommá lőtt szállót Hild József tervei alapján építették újjá. Lak­osztályait kifinomult ízlés­sel, az iparművészet minden rekvizítumával ellátva ren­dezték be. Még a Café Daum berendezésének esz­tendejében Thonet Budapest­re, az „Angol Királyné” szál­lodába szállított ugyanabból a széktípusból négyszáz szé­ket. Ellentétben a bécsi be­rendezéssel, ezek nem sötét­re pácolt mahagóniból, ha­nem világos kőrisfából ké­szültek, s szintén tömör fá­ból hajlítva. Ezeknek a tö­mörfa rudakból hajlított bú­toroknak az előállítása kez­detben nagy nehézségekkel járt, mindenekelőtt a hajítás­kor keletkező törések miatt. Thonet feltételezte, ez elke­rülhető lesz, ha a fa a szüksé­ges flexibilitását megkapja. A fát már nem forró enyvfür- dőben kezelte, hanem mind­összefogással a nemzet kezd ébredezni, ezt az önkormányzati választá­sok igazolják. Nemzeti pártjaink végre kezdik látni, hogy a Horn—Pe- tő-féle nemzetsorvasztó káoszból másképp nem kerülhetünk ki soha, csak összefogással. A vasutassztrájk és más sztrájkok is azt bizonyít­ják, hogy elég volt ebből a (kunbélás) Horn—Pe- tő-korszakból. (...) Szuhay Viktor Csömör Neveltünk-e elég papot? Válasz a december 14-i olvasói levélre (mely Te­metés pap nélkül címmel jelent meg lapunkban — a szerk. megjegyzése). A kedves „felháboro­dott” levélírónak üze­nem tisztelettel, hogy ta­lán elkerülte figyelmét: papjaink idősek, bete­gek, s gyakran négy-öt, sőt hat-nyolc falut kény­telenek szolgálni. Egy rosszullét hirtelen beáll­hatott, vagy netán a ko­csi elromlott váratlanul. Az a csoda, hogy ed­dig még tudtunk pappal temetni! De már valószí­nűleg nem sokáig. A len­gyel katolikusok is szegé­nyek, és sok szenvedé­sen mentek át évtizede­ken keresztül, de papo­kat küldhetnek misszió­ba, oly sokan mennek, mentek papnak. Jogos­nak hitt felháborodás he­lyett — lelkiismeret-vizs- gálatot tarthatunk: én ne­veltem-e papot az egy­háznak? Mert sajnos csak nagyon kevesen... Inkább tartsunk bűnbána­tot. Ebben is... H. G. Budapest (Pontos név és cím a szerkesztőségben) (Ha sokban igaza is van levélírónknak, a helyzet azért ennyire még nem súlyos... Mindenesetre örültünk volna, ha az il­letékes helyről is kap­tunk volna magyarázatot a pap nélkül „megtar­tott” különös temetésről. — A szerkesztő.) addig gőzölte, míg a kívánt hajlékonyságot elérte. A víz­gőz hatása kedvezőbb volt, és Thonet kialakította azo­kat a fémformákat, amelyek­ben hajlítva a rostok ellenál- lóbbnak bizonyultak a koráb­bi kísérletekhez viszonyítva. A hajítás céljára a bükkfát találta legalkalmasabbnak. 1850-ben Thonet meg­kezdte a felkészülést az 1851-es londoni világkiállí­tásra. Ez volt az első kiállí­tás, ahol tömör fából készí­tett hajított bútorok kerül­tek bemutatásra. A kiállított bútorok — többek között hat szék, két fotel, egy kana­pé, különféle rendeltetésű asztalok — trópusi paliszan­derfából készültek. Áz erede­tiséggel bíró, újszerű, ele­gáns formájú bútorokból álló kollekció óriási sikert aratott a látogatók körében. A zsűritől Thonet megkapta az ipari produktumokért ad­ható legmagasabb kitünte­tést, a nagy bronzérmet. Hogy sikeres termékei a fogyasztók számára is elér­hetőbbek legyenek, 1852- ben nyitotta meg Bécs belvá­rosában első kis üzlethelyisé­gét. (Folytatjuk) Németh Alajos Községi jegyzők a megyében Az egyes községek írásbeli teendőit a 15—16. század­ban „papok, tanítók és jobbágyi rendű deákok végez­ték”— olvasható Horváth Lajos egyik tanulmányá­ban. Nem lehet megállapítani, milyen ellenszolgálta­tás ellenében végezte munkáját ez a ,Jobbágy-deáki réteg”. A hivatásos, tehát a község által fogadott, megállapodás szerinti járandóságot kapó jegyző a vármegyében a török kiűzése után jelent meg, általá­nosabbá azonban csak a Rákóczi-szabadságharc után vált nótárius fogadása a falvakban. Mária Teré­zia uralkodása alatt a jegyző helyzete megváltozott, a vármegye alárendeltje lett. Sokszor azonban bi­zonytalan volt a jegyző jogállása, elvileg nem füg­gött a helybeli földesúrtól, mégis viszályokra adott okot, mert sokan megpróbálták függő helyzetben tartani a jegyzőt. Ez történt Veresegyházon Legény János jegyzővel. Őt a római katolikus plébános vá­dolta meg a váci püspök előtt. A fő vádpont az volt, hogy Legény János — állítólag —„azt hangoztatta, a nótárius nem függ az uraságtól”. Legény védekezésé­ben elismerte a váci püspököt urának, „kinek én mindenkor legkisebb parantsolattyára is fejet hajtok”. A község is kiállt mellette, kérvényt írtak a püspök­höz ügyében, tanúsítva jó munkáját és azt, hogy ve­zérlése által napról napra újulni kezdettünkMindez azonban hiába történt, Sághi András pap elérte, hogy Legény Jánosnak távozni kellett Veresegyház- róL Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom