Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-19 / 16. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 19., CSÜTÖRTÖK J3 Miért késett a vonat? Tiszelt Sarkady László úr! Sajnálattal vettem a Pest Megyei Hírlap december 22-i számában Kérdés a vasutasokhoz címmel megjelent olvasói levelet. A panasz tárgyát kivizsgáltattam, a következőket állapítottam meg: 1994 decemberében két esetben fordult elő 10 percnél nagyobb késés. December 3-án az előző napi sza- joli baleset miatt nagyon sok vonat késve érkezett Bp.-Nyugati pályaudvarra, többek között a 615. sz. gyorsvonat is, amivel a 406. sz. Corona gyorsvonat személyzete érkezik. Sajnálatos módon a vonat 20 perc késéssel indult, amit Cegléd állomásig nem sikerült csökkenteni. December 28-án Kőbánya- teherpályaudvar—Kőbánya- Kispest állomások között a biztosítóberendezés meghibásodása miatt szenvedett a vonat 10 perc késést. December hónapban többször fordult elő 4-6 perces késés a vonat Cegléd állomásra való érkezésekor, ami a pályaállapot miatt, a „lassú” jelek következtében halmozódott fel. őszintén sajnáljuk, ha a késések miatt kellemetlenségei voltak, sajnos a pálya állapotában rövid időn belül nem várható lényeges javulás, így néhány perces késésekre a továbbiakban is számítani kell, amiért elnézését kérjük. Szilvási Csaba személyszállítási igazgatóhelyettes MÁV Rt. Személyszállítási Igazgatóság Vendégek vagyunk... Tisztelt főszerkesztő úr! * Újból olvasom a Magyar Fórumban megjelent — Vendégek vagyunk itthon? című cikkét. írja, hogy nem tett meg mindent a bajok elhárítására. Biztos, hogy nem. Nem, mert a magyar nemzet tagjaként magunk is betegek vagyunk. A kórt az élet táplálta belénk, az a helyHISTÓRIA Krmann Dániel naplója (VII.) A ravasz Fischernek nyoma veszett Másnap kora reggel folytattuk utunkat a rémtettekről hírhedt erdő felé, és mivel sok embertől, elsősorban a svéd táborból visszatérőktől megannyi hátborzongató történetet hallottunk róla, félelmünk egyre nőtt, áhítatosan fohászkodtunk, s bizony még könnyeink is sűrűn omlottak. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el és keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki az útjukba téved, állítólag meggyilkolják. Minket előre figyelmeztettek, hogy legyünk óvatosak, ha a zsidóval beszélünk, aki az erdő szélén lakik, de meggondolatlan kocsisaink rá se hederítettek a figyelmeztetésre. Kilenc óra tájban érkeztünk a zsidóhoz, s a kocsisok jó két órát etették a lovakat, úgyhogy a gazemberek e pártfogója nyugodtan szét- kürtölhette volna érkezésünket az erdők közt megbújó szomszédos falvakban, melyek mind támogatták a rablókat, ha Isten nem határozott Volna kedvezőbben sorsunk felől. A zsidó vendégfogadója az erdő szélén állt, távol a többi háztól, ő azonban, nem gondolva a veszéllyel, megengedte, hogy hajadon leánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ívelt át, amelyet szántszándékkal igen rossz állapotban tartott, hogy az átutazóktól minél több pénzt csikarhasson ki a megjavításáért — egy litván nemes volt ebben a társa, aki valamiféle jogot formált magának a hídra —, vagy hogy legalábbis föltartóztathassa a siető embereket. Kezünkben pisztollyal óvakodtunk előre, de estére szerencsésen kijutottunk az erdőből és megérkeztünk Hanusiszko városába. A híd itt is rossz volt, elannyira, hogy a peremére fektetett vastag deszka kettétört az egyik szekerünk alatt. Kocsisaink a mélység fölött lógó kerék alá hosszú gerendákat helyeztek, de az egyikük hátracsapódott és a lábamra esett. Jól felhorzsolta, de akár szét is lapíthatta volna! Meg kell mondanom, hogy Lengyelországban elvétve akad csak jó híd, ezért az a közmondás járja a lengyeleknél: „Polski most, niemiecki post, wloskie nabozenstwo, wszystko to blazenstwo.” Túljutván a veszedelmes erdőn, az imént már dicsért insterburgi sört iddo- gálva végre örvendezhettünk, úgyhogy most egy másik lengyel közmondás talált ránk: „Na frasunek, dobry trunek.” Másnap, július 29-én, a Szentháromság ünnepe utáni nyolcadik vasárnap kora reggel esőben útra keltünk, és Pokasován keresztül elértük a Nyemen folyót. Egy Dause nevű falu mellett éjszakáztunk egy elhagyatott házban, közvetlenül a folyó partján. Reggel emberek jöttek és pálinkát hoztak nekünk, továbbá számos evezőslegény is érkezett. A folyó ugyanis nagyon mély és a Vágnál is szélesebb, vize — legalábbis ahol széles a folyó — egészen fekete. Porosz- ország és Sagomitia határán ömlik a tengerbe, s jóllehet síkságon folyik keresztül, igen sebes a sodrása. Az átkelésnél minden szekérért egy tallért kellett fizetni. Innen egybefüggő erdőkön keresztül haladtunk tovább Neustadl városig, mely nemrég épült és csakis zsidók lakják. Társaságunkban volt egy zászlós, aki Hamburgból igyekezett a svéd táborba, ahol — a szomszédos uralkodóknak és maga Svédország ő királyi felségének nevében — annak a Krumbholtznak ügyét vizsgálták ki, aki szónoklataival lázadást szított, s ezért fogságra vettetett. A szomszédos faluban éjszakázó zászlós lovát az éj leple alatt elkötötte egy zsidó, és sebesen elvágtatott vele a következő faluba — legalábbis így gondoltuk. A mieink közül valaki észrevette az esetet, erre aztán a zászlós megszorongatta a zsidót, aki váltig tagadta gaztettét, és elvette tőle két ökrét. A zsidó, ez már Neustädlben történt, egy nemes kíséretében visszavezette az elrabolt lovat, és azt állította, hogy nagy fáradsággal találta meg az állatot, alkalmasint a nemesnél. A zsidó felesége, aki éppen akkor szült, és még se élő, se holt nem volt, harsány jajveszékeléssel, sikoltozással, hamis es- küdözéssel tagadta férje tettét reggel, amikor indulóban voltunk Neustadl felé. (...) Neustádlből továbbindulva egész nap erdőkön haladtunk keresztül, és augusztus 1 -jén épségben megérkeztünk Vilnába, Litvánia fővárosába. Mielőtt a városba léptünk volna, kénytelenek voltunk várakozni egy danckai szekérre, amely bort szállított a svéd táborba. Ezt a bort aztán Vilnában lerakatták, mert a nehezen járható utakon úgysem érkeztek volna meg az oly messzi táborba. Amíg tehát szekerünk a város szomszédságában lévő dombocskán vesztegelt, egyszer csak megpillantottam a fűben egy gnoieket, aki úgy találta, itt az alkalom, hogy megrövidítsen bennünket. Meglátván azonban pisztolyainkat, nyomban elhordta magát előlem; egyedül voltam akkor, mivel Po- horszky uram újságra éhesen előresietett a külvárosba. A város erdőség közepén terül el, mindenütt fák övezik, keleti részén emelkedik a vár, nyugaton pedig a tágas külváros, fal veszi körül, s egykor pompázatos épületek sorakoztak utcáin, de az 1703. esztendőben kitört tűzvész nagy pusztítást végzett benne. Van a városnak jezsuita akadémiája, ehhez tartozik a káprázatos bazilika és egy jól fölszerelt patika. A bazilika közelében áll Litvánia nagyfejedelmének, Sapiehának ragyogó palotája. A piacon hatalmas a forgalom. Az evangélikusoknak van templomuk is és papjuk is, de a pap a templomon és a házán kívül nincs biztonságban, úgyhogy mielőtt utcára lépne, kénytelen átöltözni, nehogy a jezsuita akadémia diákjai felismerjék. A fejedelmi palotákkal átellenben, egy Fischer nevű embernél kaptunk szállást, ahová ugyanakkor tatárok is érkeztek huszonöt szekérrel, a svéd táborba szállítottak bort, pálinkát s miegymást. Minthogy csatlakozni akartunk hozzájuk, késedelem nélkül elláttuk magunkat kö- nigsbergi sörrel, melyet Vilnában is árultak, valamint pálinkával és kétszer- sülttel, a füstölt húst még Königsbergből hoztuk magunkkal. Bárcsak hallgattak volna tanácsaimra társaim, akkor több kenyeret és más élelmiszert szereztünk volna be, és holminkat is kényelmesen elszállíthattuk volna, de valami képtelen előítélet volt bennük az előrelátással szemben, és akárcsak Königs- bergben, itt is semmibe vették javaslataimat. Nem használt a svéd tábor felől szembejövő katonák és kereskedők számos intése sem, akik jóindulattal figyelmeztettek bennünket, hogy szerezzünk kenyeret s vigyünk magunkkal a táborba. Az intelmeket üres kifogásokkal elhárították, így aztán már útközben megettük mindazt, aminek a táborig ki kellett volna tartania. Én azonban szereztem új söröspalackokat, melyeket megőriztem a táborig, és a különlegesen finom pálinkából is elláttam magam egy fél üveggel, zet, amelyben soha sem volt természetes, hanem ünnepnek számított, ha közülünk valakit fölvettek az egyetemre, főiskolára. (...) Belénk ivódott a kór, tudomásul vettük évtizedeken át, hogy vendégek vagyunk itthon, s hogy azoknak áll a világ, akik a Kádár—Ac- zél kurzus követelményeinek megfeleltek. (...) Újból olvasva válaszát Csurka István nagy körlevelére, nem tudom megállni, hogy e megtépázott kis haza fiaként meg ne erősítsem érzését — ameddig a körülmények engedik — a belső bujdosóvá vált magyarokról, akik érzik és tudják, hogy valami nagy baj van, de pennát nem tudnak emelni... Az ő nevükben is írom e pár sort. A magukat meg nem találók, a szívüket sebzetten hordozók és a teljesen tájékozatlanok nevében. (...) Tisztelettel egy belső bujdosó: Enyedi Zsigmond Budapest mert szívemben előre sejtettem a bajt, és semmiféle bosszankodás nem akadályozott, jobb Servatiusként cselekedvén. Déltájban indultunk útnak Fischertől a tatárokkal együtt. Mikor elhaladtunk a kocsma előtt, Fischer, aki a mi zászlósunk társaságában üldögélt ott, nógatni kezdett bennünket, hogy térjünk be egy kis borozgatásra, s olyan barátságosan invitált, hogy nem tudtuk visszautasítani. Már vagy egy rénus arany ára finom ürmöst megittunk, amikor a ravasz Fischer egyszer csak eltűnt, de mi- bennünk semmiféle gyanú nem támadt. Amikor már bottal üthettük a nyomát, a csapiáros elmesélte, hogy bizony ez a Fischer sok embert hívott már előttünk is borozni, aztán ugyanígy faképnél hagyta őket, azok meg fizethettek. Fájlaltuk, hogy ez az ember, aki különbén a mi vallásunkhoz szít, ilyen ravaszkodásokra adta fejét. Fájlaltuk azt is, hogy német létére áttért görögkeleti hitre, amelynek orosz híveit erre szaka- dároknak nevezik. Itt kell megemlítenem, hogy Litvániában és más lengyel tartományokban kétféle rutén egyház van: az egyiket „egyesültnek” hívják, ők ugyanis elismerik a római pápát az egyház fejének, a másikat, akik nem ismerik el, „sza- kadámak” nevezik. A római pápa az elmúlt és az azelőtti században csupán annyit kért az oroszoktól, hogy ismerjék el őt egyházfőnek, és akkor valameny- nyi dogmájukat megtarthatják; tudta ugyanis, hogy az elszakadás — melyet eretnekségnek vagy szakadár- ságnak nevezett — formai magyarázata a római pápa elfogadásán múlik: amely egyház ezt megteszi, észrevétlenül az ő hatalmába kerül. Possevinus 1578 körül keményen fáradozott rajta, hogy rávegye a moszkvaiakat: vessék el a görögkeleti hitet és tiszteljék a római pápát, de Iván Vasziljevics nagyfejedelem a nemesek nagygyűlésén állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő nem a görögökben, hanem Krisztusban hisz. (...) (Folytatjuk) Határvita Gödöllő és Szada között A tizenöt éves háború megpróbáltatásai elől Gödöllő és környékének lakossága elmenekült. Évtizedekkel később, az 1640-es évek végén kezdődött meg Gödöllő újratelepítése, Horváth Lajos megállapítása szerint „nagyobb népesség 1649 tavaszán érkezett a Vá- mossyak akciójaként’! Nagyjából ekkor kezdődött az évtizedeken át tartó határvita Gödöllő és Szada között, melynek egyik állomása volt a vármegye vizsgálata 1658. január 19-én. Földváry János alispán utasítására Varga János, Fráter Balázs és Csitáry István esküdt próbálta kideríteni az igazságot. A gödöllőiek panasza az volt, hogy a szadaiak „sok számú szekér fákat vágatnak le” a kivágott fákat elszállították. A szadaiak nem is tagadták tettüket, mert — mint a vizsgálóknak elmondták — „ók nem másénak, hanem magokénak tartják mind ez ideig, meddig törvényesen azon pörös földiül el nem esnek. ”A vármegyei esküdtek megpróbálták a határ kijelölését, és — mint jelentették — „magokat is el tiltottuk az felül megírt gödöllői és babati határoknak mindennemű javainak haszon vételétül az szadaiakat” A határvita ezzel nem oldódott meg, már márciusban újabb bizottság indult a vármegye utasítására, hogy kikérdezze az embereket: „Szada és Gödöllő között az igaz határt meddig tudja és hallotta bizonyosan’.’ Márciusban 30 tanút hallgattak meg, de ekkor sem született olyan döntés, mely mindkét felet megnyugtatta volna. Pogány György
