Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-03 / 2. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1995. JANUAR 3., KEDD Isten-pályázat Paul Davies kiírásában (Folytatás a 2. oldalról) Davies nem titkolja, hogy ez utóbbi két lehetőség kétségbeesésbe döntötte az olyan materialista filozófusokat, mint Bertrand Russel. Davies vállalkozik a megvi- gasztalásukra, de ahhoz át kell hatolni az elméleti fizikusok spekulációinak szellemi plazmafelhőjén. Mindamellett a könyvben két gázgomoly látszik kiemelkedni ebből a káoszból: az egyik az időirrealitás, amennyiben a távlatok 1032 és 10,3<KI év között váltakoznak (ez úgy értendő, hogy az 1-es után 32, illetve 1500 nullát kell leírni; összehasonlításképpen 1 billió=l012); a másik az elképzelt részecskék elképesztő forgata, közülük az egyetlen bizonyított a neutrínó. * M eggyőződésünk, hogy ez az időgigantománia és a részecskefesztivál is abból az idestova két évszázados törekvésből eredt, hogy a Teremtőt és a teremtést kiküszöböljék a világból (sőt, ebben az igyekezetben Kant már az Univerzum tagadásáig is eljutott). Csakhogy a tényeken és fizikai törvényeken alapuló tudománynak és a fogcsikorgatóan istentagadó filozófiának ez a koalíciója legalább olyan törékenynek bizonyult, mint egyes politikai koalíciók. Olyannyira, hogy a materialista filozófia meg is sértődött, miért avatkozik bele a világképalkotásba a fizika. Davies, a természetfilozófus, ezt a címet is adhatta volna briliáns esszéjének: „Ellentmondások könyve, avagy az elméleti fizika tudathasadása”. Miután hat fejezetben kimerítően megalapozza a világegyetem könyörtelen végességét (és nem tud szabadulni az olyan kifejezésektől, mint „az utolsó ítélet”), miután kijelenti, hogy a majdan végét járó világegyetemben semmiféle fizikai folyamat nem fog végbemenni, s erre a sivárságra a legjobb kifejezés az „örök halál”, továbhá, miután elmagyarázza, hogy a Földön 30 millió évenként kozmikus katasztrófa pusztítja el az addigi életet, és mindany- nyiszor új formák keletkeznek — a 110. oldalon a következő mondattal lep meg: „Nincs olyan természeti törvény, amely lehetetlenné tenné fajunk örök életét.” (Valakitől már hallottunk az örök életről, de a kettő között —- stílusosan — billió fényév a távolság.) Azután kiderül, hogy talán mégsem az emberi fajról lesz szó, hanem „az ember leszármazottairól” („leszárma- zandóiról”), akik (amelyek) az ember teremtményei lennének. (Eszerint két eset lehetséges: vagy mi leszünk istenek, vagy isteneket fogunk teremteni.) Elképzelhető, hogy egy IQ-torony, egy tudós elit számára belátható időn belül, úgy 1063 év múlva műszaki szuperintelligenciájú utódaink könnyedén áttelepülnek egy Fekete Lyuk közelébe (vigyázva, hogy be ne szippantsa őket), és attól kezdve a Fekete Lyuk gravitációs energiájából fognak élni, ingyen. Paul Davies azonban lelkiismeretesen előretekint a Fekete Lyuk életén túlra, gondoskodik halhatatlanságunkról az ezerötszá- zadik nulla után is: „...Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a távoli jövő élőlényeinek szembe kell nézniük a legeslegutolsó ökológiai válsággal: a kozmikus energiaforrások végérvényes kimerülésével. Mindamellett úgy tűnik, hogy ha ezt sikerül kiheverniük, akkor elérnek valamiféle halhatatlanságot. ...Tevékenységük egyre kisebb befolyással lesz az igényeik iránt hidegen közömbös világegyetemre. Eonokat fognak tökéletesen inaktív állapotban tölteni, megőrizve memóriájukat, de semmivel sem gyarapítva ismereteiket, alig zavarva a haldokló kozmosz nyugodt feketeségét. Okos szervezéssel elérhetik, hogy még mindig végtelen számú gondolatuk és tapasztalatuk legyen. Lehet-e ennél többet remélnünk?” El kel ismernünk, az abszolút egoista Tudatnak ez a megistenülése — ez csúcsperspektíva. Csak türelem kell hozzá. Davies szellemét máris beszippantották a fekete lyukak, és fogva tartják a földi gravitáció trillio- modik hatványán. Tudvalevő, hogy a fekete lyukakra vonatkozólag eleddig semmiféle konkrét bizonyíték nincs; az egyetlen jelenség, mely egy ilyen fekete lyukat sejtetne, a Cygnus X—1. környékén van. Ehhez képest a szerző bámulatosan merész lendülettel, oldalról oldalra jobban benépesíti a világegyetemet fekete lyukakkal, s legalább olyan komolyan számol velük, mint a zsinati atyák azzal a problémával, hogy hány angyal fér el egy tűnek a hegyén. Sőt: azt a meglepő kinyilatkoztatást is közli velünk, hogy az egyes atomok számára is vannak méretre szabott fekete lyukacskák, tízmil- liárd fokos hőmérséklettel (egyéb se hiányzik, mint hogy valamelyik atomunk egy ilyenbe beleessen.) S mégis: a paulizmus-daviesizmus vaslogikája szerint az emberiség örök élete a fekete lyukakra alapozódik. (Á propos: ki látta Istent? Senki. „No ugye.” Ki látta a Fekete Lyukat? Senki. Csakhogy ez tudományos hipotézis, és az mindjárt más.) * Fekete Lyuk — a tudós kreatív képzeletében és a számítógépes szimulációban — sok van, de virtuális részecske még több. Ez az új materialista angyalka Flaw- king professzor lángeszében fénylett föl, miután Fred Hoyle felsült a semmiből folyamatosan keletkező hidrogénatomokkal. Mint Daviestől megtudjuk, a virtuális részecskék csak úgy hemzsegnek a „hamis vákuumban”. Ezek a kvantumfizikai tiszavirágok — Hawking fantáziájában — egy szempillantás alatt töltődnek fel némi energiával, de mindjárt le is adják és mindörökre eltűnnek. Kivéve, ha egy fekete lyuk jóvoltából olyan hatalmas energiatöbbletet szereznek, hogy azt meg is tartják és belépőjegyet kapnak a valóságos részecskék világába. Remény: mondjuk, sokan vannak, mondjuk, nagy a tömegük, akkor hátha ők is segítenek egyszer megállítani a tágulást, s megindítani az összehúzódást. Ám a csodáknak még nincs vége. Megtudjuk, hogy voltaképpen annyi részecskét lehet feltételezni, amennyit csak akarunk, fő, hogy kijöjjön a szükséges tömeg. Ezek, persze gyengén hatók (azért nem tapasztaljuk létezésüket), de tegyük fel stabilak. Angol rövidítésük: „wimp”, a fordító, elmésen, a „gyent”-et alkotta jelölésükre. Davies elcsevegi, hogy „az elméleti fizikusok már csinos kis listát állítottak össze a feltételezhető gyentekből, amelyeknek már különböző hangzatos neveket is adtak, mint például gravitinók, higgsinók és totinók. ” (Ajánljuk a davie- sinót és a hawkinginót is.) Váljék becsületére Davies- nek, hogy hozzáteszi: „Senki sem tudja azonban, hogy ezek a részecskék valóban léteznek-e, ha azonban léteznek, akkor semmiképpen nfim szabad figyelmen kívül hagyni őket a világegyetem tömegének megmérésekor.” Mindamellett ez kevésbé jelentős probléma az igazán nagy kérdésekhez képest, melyek Daviest foglalkoztatják. A sorsdöntő a fekete lyukak kérdése: „Ha két fekete lyuk egyesül, a keletkező fekete lyuk nagyobb és ennélfogva hidegebb lesz, vagyis a párolgási folyamat tempója számottevően visszaesik. A világegyetem távoli jövőjét illetőleg az a kulcskérdés, hogy lépést tud-e tartani a fekete lyukak egyesülése a párolgás ütemével.” Futkározik hátunkon a hideg. Minden jólét lélek dicséri a Fekete Lyukat. Az adelaide-i professzor rettenthetetlen bátorsággal néz szembe a bizonytalan Univerzum-jövővei, mert hite az emberben töretlen. Olyannyira, hogy a holdra szállást is — lelkesedésében! — kicsit többnek látja, mint ami: „Képzeljük el, mi mindent érhet el a tudomány és a műszaki gyakorlat évezredek vagy évmilliók (!) alatt. Csak néhány évtizede képes az emberiség elhagyni bolygónkat és bejárni a világűrt. ” A tényékhez való tudományos ragaszkodásnak ezen a szintjén folytatja: „Az elkövetkező évmilliárdok során leszármazottaink elterjedhetnek a Földön kívül, az egész Naprendszerben, majd később a Tejútrendszer más csillagai környezetében. Sokan gyakran -— tévesen — azt hiszik, hogy egy ilyen vállalkozás az örökkévalóságig tart. Ez azonban nem így van. A gyarmatosítás valószínűleg bolygóról bolygóra fog végbemenni.” A gyarmatosítás, mint fogalom, túl fogja élni az évmilliárdokat. Eszerint a részvényárfolyam és a kamat is. S távoli unokáink, mint ufók! De hát mikor? Mikor? „A fény kb. százezer év alatt szeli keresztül a Tejútrendszert — prófétái a professzor. — Ha a fénysebesség 1 százalékával haladunk, akkor ugyanez az utazás tízmillió évig tart. Ha útközben százezer bolygót gyarmatosítunk és mindegyiken két évszázadot vesz igénybe a megtelepedés, akkor ez mindössze megháromszorozza a Tej- útrendszer gyarmatosításához szükséges időt. Csillagászati vagy geológiai léptékkel mérve azonban a harminc- millió év igazán nem hosszú idő.” Mi az nekünk? Ez a szigorúan tudományos (nem megmosolyogniva- lóan bibliai) értekezés elsősorban kemény realizmusával tűnik ki. Lehet-e ennek vitathatatlanabb bizonyítéka, mint a következő passzus? „Feltételezhetjük, hogy a gyarmatosítók génjeit mesterségesen át fogják alakítani, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a célbolygó fizikai viszonyaihoz. Vegyünk egy egyszerű példát! Ha egy Földhöz hasonló bolygót fedeznénk fel az Epszilon Eridani körül és megállapítanánk, hogy légköre mindössze 10% oxigént tartalmaz, akkor a gyarmatosítók szervezetét úgy lehet átalakítani, hogy több vörös vérsejtjük legyen. Ha a célbolygó gravitációs gyorsulása nagyobb a földinél, akkor robusztusabb testfelépítést és erősebb csontokat írhatunk elő a gyarmatosítók számára. És így tovább.” (Milyen egyszerű példa!) „Megoldható az utazás úgy is, hogy az utasokat mélyhűtik az utazás időtartamára.” Hogyan? Hogy’ tetszik mondani? Nem, ez nem Karinthy „így írtok ti”-je! Ez Paul Davies „The last three minutes” (1994) című könyvének magyar fordítása. Némileg szégyenkeznünk kell a csipkelődésért, mert Paul Davies abszurd víziói nem mások, mint egy zsákutcába jutott, de jobb sorsra érdemes elme vergődései: a csőd elől nagyzási hóbortba menekül. S végül, bármenynyire iszonyú is számára, kénytelen eljutni oda, aminek tagadására a materialista ihletésű természettudomány fölesküdött. Csak kerülő úton vallja be, hogy a világegyetem specifikus (sajátos, egyedi) volta, az, hogy olyan, amilyen, bár lehetne másmilyen is, a „véletlenek” célszerűség felé mutató egymásba illeszkedése egyfajta szuperintelligencia feltevésére vezeti. Onnan jut el ide, hogy feltételezi az ember célszerű tevékenységének majdani kiterjesztését az Univerzumra. S ki tudja, nem zajlott-e le ez már egyszer az időben, illetve egy másik időben? Ebben az esetben föl lehet tenni, hogy „a Világegyetem folyamatai azonosak lakói műszaki tevékenységével. Amit tehát természetnek nevezünk, az nem más, mint egy Szuperlény vagy szuperlények alkotta társadalom tevékenysége. Ez úgy hangzik, mint Platón világot teremtő főistenének egy változata.” Még nem a Biblia Istene, még csak Platóné, de a szó elhangzott. „A termodinamika második főtétele, természetesen, érvényes, de ez nem feltétlenül zárta ki a szellemi halhatatlanságot.” Davies kilép a materializmus határain, sőt, a metafizika körül settenkedik. „Annak eshetőségét is megvizsgáltam, hogy a szellemnek akkor sincsenek korlátái, ha magának a világegyetemnek vannak.” Nem határozottan, de „szíve szerint” mégis az oszcilláló világ- egyetem mellett köt ki, s így az utolsó három perc, a cím, a „Nagy Reccs”-re vonatkozik. Számára azonban ez nem ugyanazt jelenti, mint Hawking számára. Nem tud szabadulni a „Szuperlény” képzetétől: „A Nagy Reccset megelőző véges időtartam alatt végtelen számú oszcilláció következik be. Ez végtelen nagyságú információ feldolgozására ad lehetőséget, ennélfogva ez elméletileg végtelenül hosszú szubjektív időt jelent a Szuperlény számára. így tehát a szellemi világ az anyagtól független, önálló életre kel, ezért soha nem ér véget, még akkor sem, amikor az anyagi világon úrrá lesz a mindent elpusztító Nagy Reccs.” A metafizika, ellenállhatatlan gravitációval látszik kirántani a fizikát a szűk látókörű materializmus fogságából. Davies egy másik fizikust, Tiplert idézi: „Mit tehet egy végtelen képességű agy? Nemcsak arra képes, hogy felszabadítsa saját létezésének és az általa elnyelt világegyetemnek minden sajátosságát, hanem végtelen információfeldolgozó képességével képzetes világok orgiaszerű gazdagságát tudja szimulálni. Semmi sem korlátozhatná azoknak a lehetséges világ- egyetemeknek a számát, amelyeket az örök és teremtő Szellem ily módon létrehozhat. Amellett tehát, hogy az utolsó három perc az örökkévalóságig meghosszabbodik, még megvalósul a kozmikus aktivitás végtelen változatosságának szimulált valósága is.” Nos, Davies még nem jutott el Istenhez. Csak az istenség szükségességéig. Ennek köszönhető, hogy természetfilozófus létére, pályázatot ír ki a világegyetem vezér- igazgatói státusára. Mivel meghívásos pályázat, meghívta rá az Embert, a Szuperlények társadalmát és a Szuperlényt. * C sakhogy ez a státus be van töltve. Végtelen dimenzióban van betöltve, Azzal, Aki Van. Kívül az időn és az időn belül egyszerre. Miért nem vesz Róla tudomást a természetfilozófus és az elméleti fizikus? Mert akkor el kellene ismerni: az ember nem pusztán ráció. Számolni kellene a tudományos módszerekkel, kutathatatlan transztendenciával. Akkor tudomást kellene venniük bűnről és megváltásról is, vagyis fel kellene adni a természettudomány igényét a teljhatalomra az emberi lelken. Mert akkor Azzal, Aki Van, szembe kellene nézniük saját lelkiismeretükben is. Mert akkor le kellene adni a gőgöt, mint „virtuális”, „hamis” energiacsomagot és felvenni a szeretetsugárzás energiacsomagját. Mert akkor az utolsó ítélet nemcsak metafora lenne. Ezért inkább „pályáztatnak”, és riadtan nyugtalan az ő lelkűk.
